Három könyvet olvasok egyszerre, egyidejûleg. Az egyik egy intézményrõl, a másik egy emberrõl, a harmadik egy hadmûvelet elõzményeirõl szól. Az intézmény a Magyar Tudományos Tanács nevet viselte, és 1948 és 1949 között nem kisebb feladatot vállalt magára, minthogy államosítsa a magyarországi tudományosságot. Az embert Sántha Kálmánnak hívták, agysebész volt és 1951-ben egy koncepciós perben megfosztották akadémiai, egyetemi és közéleti pozícióitól. A hadmûveletre 1968 augusztusában, több hónapos elõkészítést követõen került sor és a szovjet birodalom renitenskedõ tartományának, Csehszlovákiának megbüntetése volt a célja.

A három téma túlmutat önmagán: együttesen alkalmasak arra, hogy a közép-kelet-európai régió 1948 utáni történelmérõl adjanak átfogó képet. Hiszen amikor az igen alapos, részletes alapkutatásból megismerhetjük az MTT létrehozásának körülményeit, döntéshozó és nyomásgyakorló funkcióinak és diszfunkcióinak mibenlétét, akkor valójában a magyarországi tudományosság 1945-öt követõ modernizálási folyamatába pillanthatunk bele. A magyar história törvényszerûsége az, hogy sok esetben politikai önkény teszi lehetõvé, rendeli el a maga hatalmi eszközeivel a civilizálódást, a modernizálódást. A XIX. században a neoabszolutizmus kodifikálta a jobbágyfelszabadítást, a közteherviselést és a törvény elõtti egyenlõséget, amely törvényekkel - többek között - megvalósult a polgári tulajdon és a modern adórendszer. Modernizációs koncepció körvonalazódik a Magyar Tudományos Tanács életre keltésénél is: törjük át a rendies struktúrájú tudományosságot, tegyük kontrollálhatóvá a hierarchikus öntörvényûségbe merevedett egyetemeket és az akadémiát, fogalmazzuk újra a szelekciós elveket és gyakorlatot. Míg azonban a Habsburg Birodalom civilizátori tevékenysége a polgári átalakulás felé lökte Magyarországot, a kommunista párt politikai elképzeléseit végrehajtó MTT nem tett mást, mint kivezette a tudományos életet a koalíciós politikai küzdõtérrõl: egyenesen át a diktatúrába. Az MTT felállításával és mûködtetésével magát az önkényt bürokratizálták. A Magyar Tudományos Tanács elõterében, közvetlen és távolabbi környezetében valódi (sok esetben szakmailag és tudományosan hiteles) nevek és alakok hemzsegnek, de a tudomány újjáépítésének folyamatában - amelyben a szerepleosztási játszmákat csak mímelik - néma (cinkos?!) vagy elnémított epizodistákká válnak a négy fõszereplõ mellett.

Amikor végigolvassuk Sántha Kálmán - dramaturgiailag pompásan kidolgozott, csattanóra épülõ - történetét, akkor megszemélyesülni látjuk mindazt, amelyek a fentiekben mint intézményi modernizációs elvek és elképzelések fogalmazódtak meg. Valójában annak lehetünk tanúi, ahogyan egy, a saját küldetéstudatának magabiztosságában tobzódó, és elhivatottságának eszkatologikus és militáns eszközökkel érvényt szerzõ párt körülmezsgyézi frissen kivívott állampárti (államvallási) pozícióját. A kommunista politikai konverzáció ugyanis egyáltalán nem alkalmazott jelentõsen eltérõ alaptechnikát a legtöbb vallási és politikai konverzációhoz képest: az általa felkínált alternatíva sokkhatást váltott ki, de egyben új szimbolikus-kognitív elemeket tett a politikai (és a magánéleti) kultúra részévé, s ezek a megrázkódtatás elülte után is stabilak maradtak. A politikai hatalom kizárólagos tulajdonosává elõlépett kommunista párt 1948-at követõen ugyanúgy kitermelte a maga pogányait, boszorkányait, eretnekeit, mint az államegyházzá elõlépett kereszténység a XII. századot követõen. Egyszerûen önmaga határainak megrajzolására volt szüksége az autonóm személyiségekre, azokra, akik a realitást eltérõ tudati formákkal tudták fölruházni még akkor is, amikor már nem volt választási lehetõségük. Sántha Kálmánban - úgy tûnik - ezt megtalálták. Az integer személyiség és a tekintélyelvû autoritás egyszerre több színtéren indul csatába: a központi és a megyei párt szervek és az egyetem, meg a vidéki kórház(ak) szintjein. (A megosztott felügyelet fellazuló kontrollhoz vezet.) Ezért szólhat a fõ kérdés arról: kinek az ügye volt a Sántha-ügy? És ez járulhat annak a kérdésfeltételnek az elsikkasztásához is, miszerint mit is gondolt errõl az egészrõl Sántha Kálmán. Nem a róla szóló koncepciós ügyrõl és perrõl, hanem arról a politikáról, amelynek kommunikációs erõfölénybe jutásában õ maga is szerepet játszott, és amely néhány év alatt eljutott odáig, hogy valójában maga tegye elmegyógyászati disputa tárgyává a sztahanovista mozgalmat. Nem utal rá jel, hogy magáénak érezte volna, és én annak sem látom jelét, hogy egyáltalán sajnálta volna, hogy ez a rendszer kivetette õt magából. (És valójában ez lenne [És valójában ez!] igazi integritásának bizonyítéka.)

Az 1968-as csehszlovákiai invázióhoz vezetõ politikai csatározások kulisszatitkai arról is szólnak, hogy milyen heroikus tett egy bizántinus birodalom egybentartása ,és hogy mennyire sebezhetõ az olyan politikai diskurzus, amelynek a gyanakvás és a félelem légköre ad alaptónust. 1968 augusztusában a védekezés támadásig fokozódott. Az 1968. Prága-Budapest-Moszkva címû könyv egyszerre érzékelteti a hatalom intézményes és személyes szintjeit. Az elõbbi már nem igazán tud meglepetést okozni, az utóbbi révén - lévén a levéltárak anyagainak eddigi szigorú õrzése és cenzúrálása - személyiségjegyeket és interakciós készségeket és képességeket tudunk zárkóztatni a mostanáig jobbára egydimenziós dísztribün-figurákhoz. Brezsnyev hisztérikusan, Kádár szkeptikusan, Dubèek méltóságteljesen hazudik. És senki nem tud becsapni senkit. Az emberi történelem panoptikumába illõek: árulók és hithûk, gyávák és tartással bírók, nemzetiek és internacionalisták. Ezt ma már úgy nevezi a szakirodalom, hogy habitus - és nem több.

Huszár Tibor könyvei az adott történelmi teret három idõsávban érintik: 1948-49-nél, 1951-nél és 1968-nál. Ötvenegy, negyvennyolc és harmincegy év távlata kínál rálátást titkokra, hazugságokra és bûnökre. "Duplagondolatokra". Félszáz év önmagában sem sok - hát még ha ezeket az idõintervallumokat 1989-nél bemetszi a rendszerváltás. Milyen rálátáshoz lehet elegendõ tíz év belsõ távlata? A Magyar Tudományos Tanács dokumentumainak közrebocsátásával Huszár Tibor arra vállalkozik, hogy bebizonyítsa a szovjet tudománypolitika és a szovjet tudománypolitikusok közvetlen jelenlétét a magyarországi tudományosság újjászervezésénél. A Sántha-ügy forgatókönyvszerû nyomon követésével a szerzõ az ötvenes évek tudományos-ideológiai marginalizálási folyamatait és az ebben szerepet vállalók és szerepre kényszerítettek játszmáit kívánja illusztrálni. A prágai tavasz levéltári anyagai fölött pedig az a kérdés fogalmazódik meg Huszár Tiborban, hogy igazolható-e a mítosz, miszerint Kádár János eltérõ koncepcióval érkezett a "csehszlovák elvtársak" megbüntetésének elõkészítésére hivatott összbirodalmi tanácskozásokra, értekezletekre; s ha igen, mennyiben játszottak ennek kialakulásában közre Kádár "árnyképei", azaz az addigi politikai pályafutása során elárult, cserbenhagyott, kivégzett emberek?

A válaszok megfogalmazását, a hipotézisek igazolását Huszár Tibor - mindhárom könyve esetében - jelentõs levéltári kutatással végzi el. (S ez mindegyik munkát az 1945 utáni társadalomtörténet egyetemi szakirodalmai közé emeli.) A Pandora szelencéjébõl felszálló iratok bûvös és csábító kavalkádja azonban könnyen eltévelyedésre kárhoztathatja a botor fejjel föléjük hajlót. A feljegyzések, jegyzõkönyvek, levelek, elõterjesztések nyelvezete tértõl és idõtõl függetlenül külön valóságot alkot, hát még az ötvenes-hatvanas évek állampárti univerzumában. Huszár Tibor érti ezt a nyelvet és tolmácsol nekünk. Eligazít e sajátos beszédmód titkos tereiben. Elõfeltevései igazolásán, egyik vagy másik magyarázat melletti elkötelezõdésén túl legalább ennyire érdekes a saját nyelve: az nevezetesen, ahogyan e korról beszél. Ahogyan errõl a korról beszélünk ötvenegy, negyvennyolc és harmincegy év távlatából. A Magyar Tudományos Tanács konstrukcióját érzékeltetendõ Huszár Tibor egy "sajátos, holisztikus modellrõl" beszél (13-14. o.), amelynek titkos, egymás elõl elzárt rétegei átjárhatatlan szinteket alkotnak, olyan "rejtett dimenziókat", amelyek a tudományról szóló politikai döntéshozatali folyamatok titkos kommunikációs tereit adják. A Sántha-ügy lassú kibontakozása kapcsán - amikor is, úgy tûnhet, a nyilvánosság tere az, amely meggátolja a más esetekben gördülékeny ügymenetet - "tudatosan átláthatatlanná tett társadalmi tér"-rõl (52. o.) ír, amely egyszerre operacionizál (hatalmi szinten) és egyszerre dezorganizál (a hétköznapok szintjein). Ugyanezen mû 146. oldalán "rejtett kapcsolati hálókról", "megkettõzõdésrõl" ír. Ez persze régi jelenség - mondhatnánk: vándormotívum - Magyarországon: az interbellum pont attól bír társadalomtörténeti érdekességgel, hogy a skizofréniát történeti olvasatúvá teszi. Számomra a Sántha-ügy megint csak ragyogó produktuma a sztálini politikai ideológia - ez minden dekontsrukció õsgyakorlata. A "hatalom rejtett dimenziói", a "lefüggönyözött terek" (226. o.) világában folyik az új valóság és az új normák megalkotása - hogy aztán ne történjen más, mint példának okáért a népies-urbánus érvek rekonstruálása. Az 1968-as politikai lépések pedig egyértelmûen a háttér, a színfalak mögöttiség, a visszahúzódás és csöndes kivárás kommunikációs színterében zajlanak. Huszár Tibor sunyi, rejtõzködõ és alattomosan hátba támadó lénynek ábrázolja a politikai hatalmat. Sõt. Nem is emberi lény, hanem valamiféle gép körvonalazódik elõttünk mindhárom téma kapcsán.

Gépezet. Masinéria. Amely bekap, amely "zakatol", amely visz elõre az Új Világba. A metafora érzékletes, de számomra csak akkor elfogadható, ha nem a Masiniszták eltakarására szolgál. Huszár Tibor kiemeli a Masinisztákat.