"Napjainkban hálás téma az argumentáció elemzése. Virágzik a publicisztika, ám az érvek és cáfolatok sokszor a levegõbe csapnak. Csak kevéssel jobb a helyzet a tudomány sáncain belül. Noha helyenként kialakultak a tudományos érvek elõadásának elfogadott szabályai, e szabályok tudományáganként és régiónként változhatnak. De tanulságos megnézni, hogy egyazon tudományág és kulturális régió érvelési rendjén belül is mekkorák a változatok. Például miként kerülik a fogáskeresést, a tudományos diskurzust a 'formális' és a 'kvalitatív' módszerek kutatói évtizedek óta, kritikai megjegyzéseiket saját, egyetértõ közönségüknek tartogatva. Milyen a jó, közérthetõ, kommunikálható, 'hézagmentes' tudományos érvelés? Milyen körítés, milyen szöveg, mintázat segít 'jól olvasni' egy amúgy jólformált érvet? Milyen pattern-ök segítségével fedi el a gyakorlott publicista érvelése hézagait? Mit segít a feszes érvelésben a matematika, a logika, és mit rejthet el akár a formulákhoz értõ szemek elõl is? Mit kezdjünk érvelésünk 'nem monoton' voltával, azzal, ha egy új információ a korábbi szilárd premisszák valamelyikét felülírja, ahogy nap mint nap megtörténik tudományban, közéletben, gazdasági alkufolyamatokban? Milyen szerepe lehet a formális modellezésnek ilyen mozgó terepen?"

A fenti mondatok a workshop "mission statement"-jébõl valók. A szervezõk (Heller Mária, Pólos László és Péli Gábor) a témakört szándékosan szélesre fogalmazták. A cél a társadalomtudományok különbözõ területein dolgozó, különbözõ szakmai indíttatású kutatóinak összehozása, megközelítési módjaik szembesítése volt. A szélesre megvont témakör óhatatlanul azzal a veszéllyel jár, hogy a mûhelybeszélgetések vegyesfelvágott jellegûre sikerülnek. Rosszabb esetben a túl szerteágazó tematika a koncepciótlanság jele. Esetünkben azonban egy hosszabbnak szánt, informális együttmûködési folyamat kezdetéhez kerestünk elindulási pontokat. Ismerjük meg, ki mivel és milyen módszerekkel foglalkozik, mi van a kutatása fókuszában. Milyen jellegû következtetések levonására alkalmasak az egyes megközelítési módok? Ha errõl többet tudunk, neki lehet látni a közös alapok keresésének: mik azok a helyzetek, kontextusok, amelyekben az egyes megközelítések relevánsak.

Egy másik cél az argumentációelemzés informális és formális módszereinek a szembesítése volt. A workshopon hangsúlyt kaptak a nem kvantitatív, de ugyanakkor formális megközelítési módok. Szándékosan nem kvalitatív, illetve kvantitatív módszereket említek. A formális és egyúttal kvalitatív megközelítésre az érvelések logikai modelljei szolgálnak példával. Ezek az érvelés tartalmát igyekeznek megragadni, szigorúan formális módszerekkel, ám számszerûsítések nélkül. A három logikai alkalmazásról szóló elõadásból kettõ példákon keresztül bemutatva egy módszert kínált, ami egy adott kutatási témára vonatkozó eredmények, érvek, feltevések és következtetések konzisztens elméletté építését segíti elõ.

Érdemes szólni a hallgatóságról is. A workshopot döntõen e-mail segítségével szerveztük. Az elektronikus üzenetek könnyen további címekre, címlistákra küldhetõk. Így örömmel tapasztaltuk, hogy egyfajta kaszkád-hatás eredményeképpen különbözõ filozófiai, logikai és természettudományi kutatóhelyekrõl is jöttek érdeklõdõk. Mind az elõadók, mind a hallgatóság körében számos olyan kutató volt, aki eredeti képzettsége szerint matematikai vagy természettudományos szakmai háttérrel rendelkezik. Ennek, valamint a filozófiai végzettségû résztvevõknek köszönhetõen az elõadásokat követõ viták gyakran episztemiológiai kérdések körül forogtak. S mint ilyenkor általában, az ilyen kérdéseket tán legélesebben felvetõ klasszikus fizikai ismeretelméleti és elméletépítési problémák is elõkerültek. Ez aligha véletlenül történt így. A tudományos argumentáció során, az elmélet szisztematikus kimunkálásakor a társadalomkutató nagyon hasonló konstrukciós problémákkal találja szembe magát, mint a fizikai fogalomalkotó.

Az elõadások ismertetését azok tematikai, módszerbeli hasonlóságaik alapján csoportosítjuk. Négy elõadás a közelmúlt valamelyik karakterisztikus hazai gazdasági vagy politikai eseménye körüli érveket elemezte.

Tamás Pál (MTA Szociológiai Kutatóintézet) elõadása ("A szakértõi szerep 'felrobbanása' egy politikailag kiélezett helyzetben") személyes tapasztalatok alapján elemezte a kormány által Bõs-Nagymaros ügyben létrehívott szakértõi bizottságban zajló eseményeket az 1997 nyara és 1998 tavasza közti kritikus idõszakban. A 20-25 fõs bizottságban technokraták, "vizesek", nemzetközi jogászok között két szociológus is részt vett. A bizottság közegében egy sajátos, erõsen kontextusfüggõ tudástermelés folyt, amelynek jellegét a bizottságon kívüli események nagyban befolyásolták. A tudástermelés egy homogenizációs folyamatba ágyazódott. A bizottság homogenizálódása három vonatkozásban volt megfigyelhetõ: egymás elviselése, az eltérõ szakmai logikák elviselése, és a célok harmonizálása, a nem kinyilvánított célokat is beleértve. A bizottság idejének tetemes részét felemésztette, amíg a felek megismerték egymás érvelési módját. Jellege, legitimációs stratégiája szerint a bizottságban folyó érvelés a "newtoni" (szakmai, természettudományos érvekkel operáló) illetve "nem newtoni" (jogi, politikai, társadalmi) párosítás mentén csoportosítható. Az érvek súlya nagyban függött az érvelési nyelvezet kimunkáltságától: ki, mennyire volt képes mondandóját a legitim célokra visszavezetve kifejteni. Ebben a tekintetben a kidolgozott, zárt szakmai érveket felsorakoztató "vizesek" kezdetben komoly elõnyben voltak. Idõközben azonban a bizottság munkájával párhuzamosan folyó magyar-szlovák tárgyalásokon a magyar fél helyzete jelentõsen megromlott. A kialakult krízishelyzetben a szakértõi szerep felfüggesztõdött, ami a bizottság elhalásához vezetett. Úgy tûnik, hogy a szakértõi szerep ilyen "felrobbanása" a szóban forgó példán túlmutató érvényû jelenség politikai krízishelyzetekben.

Lakatos László elõadása ("Mindig erõsebb érv-e az erõsebb érve?") az argumentáció társadalmi meghatározottságát helyezte a középpontba a Bõs-Nagymaros kapcsán elõforduló támogató és elutasító érveket vizsgálva. Az elõadó tiszta (pure) argumentációnak nevezi, amikor a vita racionális érvekkel folyik. Más esetekben valamelyik fél kényszerítõ, nem argumentatív módszereket alkalmaz, hogy a másik felet racionális vitára kényszerítse. Végül Lakatos piszkos (dirty) argumentációnak nevezi az érvelésnek azt a vegyes formáját, amely a racionalitáson alapuló érveket, és a racionális vitára való kényszerítõ eszközöket keverten alkalmazza. A vízlépcsõügy nyolcvanas évek végi hõskorában mind az ellenzõ aktivisták, mind a támogató hivatalosság dirty argumentációt alkalmazott. Emellett, mindketten új érvekkel, további szempontok bevonásával hozakodtak elõ, ha a másik fél valamelyik érvüket kikezdte. Az elõadó a Bõs-Nagymaros körüli vélemények megoszlását egy Angelusz Róbert és Tardos Róbert által vezetett 1997 végi adatfelvétel vonatkozó adatain mutatta be. (A feltett kérdés: Mi a véleménye arról, hogy Magyarország 1992-ben felmondta a vízlépcsõszerzõdést Szlovákiával?). Az eredményeket Lakatos elsõsorban a válaszolási hajlandóság megoszlása szerint elemezte. A válaszolási hajlandóságot legerõsebben befolyásoló tényezõknek a nemi hovatartozás és az iskolázottsági szint találtatott, alátámasztva a szocializáció és az oktatás szerepét az egyén érvelési teljesítményében. A társadalmi egyenlõtlenségek, különösen a hatalom egyenlõtlen eloszlása szükségessé tenné, méghozzá elsõsorban a gyengék számára az érvelés elõnyben részesítését az erõszakgyakorlással szemben a társadalmi konfliktusok kezelésekor. De Lakatos következtetése szerint éppen a hatalom egyenlõtlen eloszlása miatt a vitás kérdések tisztán érveléssel való megoldása csak erõsen korlátozott körben lehetséges.

Bródy András (MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézet) alapvetésül Keynest idézte, aki szerint a politikusok a régi közgazdászok rabszolgái, akiknek gazdasági érvelése gyakran az egyetemen annak idején bemagoltakra szorítkozik. Ennek alátámasztására a Bokros-csomag által kiváltott közgazdasági vitákból hozott példákat az elõadó. A Bokros-csomag körüli gazdasági-politikai argumentáció sok tekintetben az állami tervgazdaság propagandisztikus sillabusz-tanait idézõ vonásokat mutatott. A gazdasági egyensúly eszméje a vita során leszûkült a költségvetés cash-flow folyamatainak vezérlési problémáira, ahol az állam folyó bevételeinek és kiadásainak egyenlege testesíti meg legfõbb jót. Kívánatos-e és lehetséges-e a gazdaságot - akár a tágabb értelemben vett - egyensúlyi állapotban tartani? Míg az elsõrõl sokat lehet vitatkozni, úgy a második kérdésre Bródy válasza: nemigen lehetséges. Néhány ésszerû és egyszerû feltevésbõl matematikailag levezethetõ, hogy a gazdasági folyamatok ciklikus természetûek. A különféle tiszta szinuszos ciklusok szuperpozíciója általában nem szinuszos, ám szükségképpen periodikus folyamatot eredményez. E ciklusokat nem a gazdaságpolitika hozza létre, hanem sokkal mélyebb, átfogó folyamatok. A gazdaságpolitika feladata e ciklusok kilengésének, amplitúdójának a csökkentése és társadalmilag még elfogadható határok között tartása lehet. A ciklusok kisimítása azonban hosszabb távú trendeket is figyelembe vevõ szemléletet igényel. De sajnos nem egyszerû megállapítani, hogy a ciklus mely fázisában jár éppen a gazdaság, például mert az egyedi gazdasági és politikai események a periódusokhoz "zajt" adnak. Ha a gazdaságpolitikai korrekció, legyen az visszafogás vagy élénkítés, rossz idõpontban következik be, akkor a beavatkozás egy nemkívánatos "rezonancia" jelenséget okozhat. Ilyenkor a rendszer kilengése növekszik, akár a meglökött hintáé, éppenséggel felerõsítve a mindenkori gazdasági csomagok által ellensúlyozni kívánt hatásokat.

Heller Mária és Rényi Ágnes (ELTE Szociológiai Intézet) elõadása a NATO-csatlakozás körüli nyilvános viták argumentációs stratégiáit elemezte. Ehhez a népszavazás elõtti idõszak sajtóbeli megnyilvánulásainak (nyomtatott és elektronikus sajtó) széles körû feldolgozása szolgált alapul. Az írásokban megnyilvánuló nézeteket, preferenciákat a Boltanski-Thévenot modellbõl kiindulva hét típusba (cité) rendezték. A hazai NATO-vitát a pro-NATO álláspont erõteljes túlsúlya, valamint széles tematikus és mûfaji spektruma jellemezte, szemben a jóval ritkábban megjelenõ NATO-ellenes nézõpontokkal. Az elõadók bizonyos ésszerû, lehetséges ellenérveket nem is tudtak az elemzésnél figyelembe venni, mert azok nem fordultak elõ a széles körben vizsgált publicisztikai anyagban. Az elemzés a különbözõ témakonstrukciók és a különbözõ érvelési módok összefüggéseit vizsgálta, és ebbõl a különbözõ nyilvános beszélõk diszkurzív stratégiáira vonatkozó következtetéseket vont le. Érdekes kérdésként felvetõdött, hogy milyen módosításokkal alkalmazható a modell egy nem homogén esetben, azaz amikor ellentétes preferenciák "súlyait" kell összevetni.

Hronszky Imre (Budapesti Mûszaki Egyetem, Filozófia- és Tudománytörténet Tanszék) a technikapolitikai döntéshozatalban való szakértõi részvétel tudásalapjáról beszélt. Elõadása a számításokat alkalmazó (természettudományos, mûszaki, gazdaságtudományi) szakértés két értelmezését állította szembe: a kiszámítással és az érveléssel való jellemzést. Az elõadó az érvelés kifejezést a szokásos értelemben használta, hangsúlyozva, hogy annak elengedhetetlen eleme, hogy elkötelez egy gyakorlati alternatíva mellett. Szembeállította a szakértés egy sor aspektusát, így a tudományos tevékenységet és a "barkácsolást" is elengedhetetlenül tartalmazó vizsgálódást, valamint a leíró-elemzõ, értékelõ-normatív, a tanácsadó és orientációváltásra késztetõ tevékenységfajtákat. E szembeállítások végsõ soron mind a tény-érték dichotómia köré rendezhetõek. Hronszky rámutatott, hogy ezeket a dichotómiákat a gyakorlati szakértõi tevékenység során állandóan feladják, és hogy mindez egy szükségszerû folyamat eredménye. Ezután az elõadás a szakértés és az érintettek vélekedése közti viszony alakulását tárgyalta a következõ fázisokat különböztetve meg: participáció, majd az ezzel kapcsolatos elvárások megváltozása, a konszenzusra vezetõ eszközök alkalmazása, majd a diszenzus világos felismerése. Végül az elõadó a szakirodalomra hivatkozva kiemelte, hogy az átfogó konszenzus nem szükséges feltétele a kormányozhatóságnak. Az átfogó konszenzus helyett a racionális diszenzus és a lokális konszenzus együttesét ajánlotta a technikapolitikai döntéshozatal alapjául.

Fokasz Nikosz (ELTE Szociológiai Intézet) elõadása matematikai szálat követett, noha mondandója lényegét informálisan adta elõ. A társadalomtudományokban számos változás, növekedési folyamat "természetes" formája az exponenciális növekedés. Mindig ebbe akadunk, ha a vizsgált dolog idõegység alatti gyarapodása vagy fogyása a már meglévõ mennyiségével arányos. A valóság és a matematikai modell illeszkedése itt meglehetõsen egyszerû. Ha az exponenciális növekedéshez bizonyos - megint csak egyszerû, realisztikus, társadalomtudományi szempontból jól indokolható - feltételeket adunk, amelyek a vég nélküli gyorsuló növekedést lefékezik, akkor az úgynevezett logisztikus leképezéshez jutunk. Ez azonban bizonyos paraméter tartományokon meglepõ viselkedést eredményez: a modellált rendszer kaotikussá válik. Az elõadó ezzel a példával illusztrálta, hogy valamely leképezés nem lineáris jellege, mint általános tulajdonság, miként vezet a káosz megjelenéséhez egyebek között olyan társadalomtudományi területeken, mint a gazdasági növekedés, a piaci viselkedés, a közvélemény dinamikája, vagy a kisméretû interaktív szociális rendszerek dinamikája.

Tamássy Györgyi (Gödöllõi Agrártudományi Egyetem, ELTE BTK Logika Tanszék, PhD) elõadása a gyermekekkel való filozófiai témájú beszélgetések (Philosophy for Children program - Matthew Lipman, USA, NS. Montclair) két érvelési típusáról folytatott vizsgálat eredményeit ismertette. Az induktív erõ alkalmazása az argumentációban nem képezte vita tárgyát a kutatás során. Azonban a deduktív érvelés alkalmazása számos kérdést vetett fel. Milyen mértékben szükséges formalizálni az érveléseket? Megmaradjunk a lényegében nulladrendû informális logikánál vagy ezen túllépve (a) egy modális bõvítést alkalmazzunk, (b) egy Frege-stílusú szemantikailag motivált elsõrendû nyelvet alkalmazzunk, (c) vagy esetleg mindkettõt használjuk fel? A formalizált eljárások alkalmazásának elõfeltétele, hogy a gyerek absztrakciós szintje megfeleljen az elvárásoknak. Képes-e egyáltalán a kisgyermek racionális érvekkel alátámasztott vitában megvédeni álláspontját? Piaget nyomán elfogadott tény, hogy a pubertás kor elõtt a gyermek argumentációja nem az elméletalkotó tevékenységre, hanem konkrét problémákra irányul. Ez a fejlõdéslélektani koncepció a francia Bourbaki matematika iskola strukturalista modelljére épülõ logikai mûveletekkel kapcsolatos kísérletek adataira támaszkodik. A Philosophy for Children program jegyzõkönyvei azonban meggyõzõen bizonyították a gyerekek érvelése és e modell közötti diszkrepanciát. Ezért az elõadó egy matematikai kategóriaelméleti megközelítés-módot javasolt, ami nem konstruálja az objektumokat, hanem egymásra vonatkoztatva, viszonylatokban határozza meg azokat. Tamássy megfigyelései szerint ez a modell hûebben tükrözi gyerekek érvelési, gondolatépítési módját.

Péli Gábor (Groningeni Egyetem, Szervezéstudományi Kar) egy természetes nyelven elõadott szociológiai érvelés különféle logikai formalizálásait hasonlította össze. Mindegyik formalizálás klasszikus elsõrendû logikában történt. A választott elméletdarab a szervezetökológia inerciaelmélete volt. Az errõl szóló, Pólos Lászlóval és Michael T. Hannan-nel közösen készített tanulmányukat a Szociológiai Szemle 1999/1-es száma közölte. Az elõadáson a hangsúly azonban nem a formalizálandó elméleten, hanem a különféle formalizálási stílusok, racionális rekonstrukciók eltérõ elméleti következményein volt. A szemügyre vett formalizálások mindegyike szöveghû, azaz a természetes nyelven kifejtett szöveg mentén építkezõ. Mégis az egyes formalizálások az érvelés más-más aspektusaira helyezik a hangsúlyt. Miben különböznek e természetes nyelvi olvasatukban szinte azonosnak tûnõ formalizálások? Hogyan terelhetik eltérõ paradigmák felé az érvelést (pl. racionális döntéselmélet versus simon-i korlátozott racionalitás elmélet)? De akár egyazon logikai modell finoman áthangolt változatai is szögesen ellentétes következményekre vezethetnek. Az elõadás azt mutatta be, hogy hogyan, és hogy miért.

Pólos László (Amszterdami Egyetem, Applied Logic Laboratory; ELTE BTK Logika Tanszék) elõadása a szociológiai érvelés néhány jellegzetes formájának logikai elemzésére vállalkozott. A klasszikus elsõrendû logika nem alkalmas bizonyos szociológiai érveléstípusok kezelésére, méghozzá az elsõrendû logika "monoton" volta miatt. A monotonitás a logikában azt jelenti, hogy ha a premisszák halmazához új elemet adunk, az nem érvényteleníti, nem "írja felül" az eredeti premisszahalmazból következõ állításokat. A tudományos érvelés azonban ebben az értelemben nem monoton. Rendszeresen elõfordul, hogy egyes következtetések, melyek jogosultnak minõsülnek egy szegényesebb tudás bázisán, nem helytállóak egy kibõvített tudásbázison. Ilyen helyzet még akkor is elõállhat, ha a kibõvített tudásbázis nem érvényteleníti az eredeti tudásbázis egyetlen állítását sem. Az érvelési módokat elemezve egy olyan nem monoton logikát vázolt fel az elõadó, amely képes a felülíródó (updated) szociológiai érvek megjelenítésére. Végül egy szociológiai esettanulmányon mutatta be, hogy hogyan növeli meg az elmélet elõrejelzõ képességét a javasolt logikai nyelv. A vizsgált példa a szervezeti mortalitás életkorfüggését taglaló szervezetökológiai elmélet volt. A témára vonatkozó 18 empirikus tanulmányt elemezve kiderült, hogy a javasolt modell 17 esetben rekonstruálni tudja a kutatások következtetéseit. Érdekes aktualitást adott az elõadásnak, hogy a workshopon ismertetett kutatások egy számottevõ részében az érintettek érvelése "update" mechanizmusok mentén folyt, lehetséges alkalmazást kínálva a bemutatott módszernek.