A társadalomtudományok akkor fejlõdnek, ha alternatív értelmezések és magyarázatok vitatkoznak egymással. A magyar társadalom fejlõdése a rendszerváltás során bõven ad lehetõséget alternatív, egymással versengõ értelmezéseknek. Ez volt a koncepciója annak a konferenciának, amit az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság és a TÁRKI rendezett "Rendszer és századváltás Magyarországon" címmel 1999. március 11-én. Ezt az eseményt, ami egyébként egyben az MTA "Magyarország az ezredfordulón" címû Nemzeti Stratégiai Kutatási Programjának egyik alprogramját, "A társadalmi struktúra a piacgazdaságra való átmenet korában" címû kutatás 1998 évet is lezárta, az MTA elnökének felkérésére Kulcsár Kálmán nyitotta meg MTA Programtanácsa nevében. A konferencia elõadásaiban, amik egyébként a Társadalmi Riport 1998 címû kötetben jelentek meg, rendezõk által legfontosabbnak ítélt témák és jelenségek kerültek napirendre, úgy, hogy miután a tanulmányok szerzõi elõadták propozíciójukat, a téma egy avatott, ám módszertani szempontból vagy a dolgok tartalmát illetõen másképpen gondolkodó szakértõje fogalmazta meg kritikai észrevételeit. A konferencián, amire a hazai társadalomtudományi konferenciákra az utóbbi idõben érezhetõen jellemzõbbé váló érdeklõdés (gondoljunk csak a Szociológiai Társaság szegedi kongresszusára) mellett került sor, Cseh-Szombathy László, az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság elnöke, akadémikus elnökölt.

A fõ téma természetesen az elmúlt tíz év társadalmi-gazdasági leltára volt. A rendszerváltásnak számos, a társadalmi szerkezetet közvetlenül érintõ hatása volt. Kolosi Tamás szerint mindenekelõtt ide kell értenünk a foglalkoztatási szerkezet átalakulását és a magánszektor expanzióját. Kialakult egy új tõkésosztály, Magyarországon egymillió vállalkozás mûködik, összesen mintegy háromszázezer fõállású vállalkozó van. A háztartások háromnegyedét változó mértékben és irányban érintette ez a folyamat, mintegy 15 százalék azonban sikeresnek tekinthetõ, és mintegy tíz százalékra tehetõ a sikertelen kísérletek aránya. A rendszerváltás és az ezzel összekapcsolódó gazdasági válság az egyenlõtlenségek növekedését és a fogyasztási minták átrendezõdését is magával hozta. A keresetek pozitív irányú átrendezõdésében mindenekelõtt az iskolázottság, a munkahelyi pozíció, valamint a vállalkozási aktivitás játszotta a legfontosabb szerepet. Összességében a háztartások mintegy 56 százaléka tudott többé-kevésbé stabil jövedelmi pozíciókat tartani, a többiek több-kevesebb idõre jövedelmük ingadozásával vagy esésével voltak kénytelenek szembenézni. Az egyenlõtlenségek növekedése és különbözõ társadalmi csoportokat (például az értelmiséget és a vezetõi pozíciókat elfoglalókat) differenciáltan érintõ átrendezõdése a kapitalizmussal kapcsolatos értékrendek letisztulását, mindennapi kapcsolatokban való átértékelõdését is jelentette. Összességében az átalakulás tehát jelentõs társadalomszerkezeti átrendezõdéssel párosult, amin belül mindenekelõtt megfordult a piac és a redisztribúció aránya: ma már a javak allokációjának kétharmada tartozik a valódi piac hatókörébe. E folyamatban nyertesekké azok tudtak válni, akik a rendszerváltás elõtt elegendõ mennyiségû szimbolikus tõkét halmoztak fel, vagy örököltek, hogy aztán azt a piacgazdaságba fektethessék. A vesztesek közé (így Kolosi) három nagyobb csoportot sorolhatunk: azokat, akik kiszorultak a munkaerõpiacról, azokat, akik képesek voltak ugyan bennmaradni, de jelentõs biztonság-vesztésen voltak kényetlenek átmenni, valamint azokat, akik nem tudták a korai második gazdasági kísérleteiket a piacgazdasági környezetbe konvertálni. A rendszerváltás folyamata egyfelõl egyedi, másfelõl persze felmerül a kérdés, miképpen illeszkedik a nemzetközi trendekbe. Tamás Pál is ebben az irányban folytatta a gondolatmenetet. Hozzászólásában azt emelte ki, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország problémája a kilencvenes években nem az, hogy miképpen tudna elkerülni a világrendszer félperifériájáról, hanem az, hogy miképpen tudna oda bekerülni. Ennek a felzárkózási problémának ma két fontos specifikuma az, hogy egyfelõl maga a rendszer is strukturális átalakulásokon megy át, másfelõl pedig itt egy majdnem modernizált ország jelentkezik a felzárkózásra, aminek a történetében a rendszerváltás tulajdonképpen egy intézményi modernizálódást hozott. A dependens felzárkózási folyamatban egyfelõl az elitek inkorporációja, másfelõl pedig a nemzetközi munkamegosztásba történõ horizontális becsatlakozásának módja a közeljövõ kérdése.

A rendszerváltás során, mint arról már szó volt, a középosztály képzõdési folyamatában a nyolcvanas években jellemzõ státusz inkonzisztenciákat az életstílus és a fogyasztói magatartás differenciáló hatása jelent meg. Éppen ezzel foglalkozik Róbert Péter, Fábián Zoltán és Szivós Péter tanulmánya. A szerzõhármas arra tett kísérletet, hogy a társadalom anyagi-fogyasztási szegmentáltságát térképezze fel. E kísérletben három hagyományra lehet támaszkodni, és a szerzõk ezt is teszik. Ott van a rendszerváltás elõtt lényegében félbemaradt társadalmirétegzõdés-kutatás, aminek a keretében a késõ-kádári szocialista társadalom anyagi-kulturális-fogyasztási rétegzõdését többdimenziós keretben vizsgálták. Ott van a nyolcvanas évek német szociológiájának Beck és Hradil által fémjelzett tradíciója, aminek a keretében életstílus-csoportok, kulturális miliõk elemzése veszi át a hagyományos társadalom szerkezeti strukturáló tényezõk helyét. Végezetül ott van az alkalmazott piackutatás eszközrendszere, ami a fogyasztási szegmentáltságot nagyon is praktikus szemszögbõl, marketing stratégiák célközegeként tekinti. A Róbert-Fábián-Szivós kutatócsoport négy dimenzió szerint: a jövedelem, a megtakarítások nagysága, a fogyasztási cikkekkel való ellátottság, valamint a vagyoni helyzet alapján állit elõ nyolc státuscsoportot klaszteranalízis segítségével. Legfelül a "jómódúak", legalul a "szegények" képviselnek konzisztensen egységes társadalmi helyzetet. A köztes csoportok, amiket a szerzõk a "fogyasztás", a "megtakarítás", a "vagyon" és a "jövedelem" szavak különféle kombinációival neveznek el, többé-kevésbé inkonzisztens státusokkal jellemezhetõk. E státuscsoportok jellemzõit árnyalják a kulturális fogyasztás valamint bizonyos normák és értékek. Így jutnak el a szerzõk a miliõk és életstílus csoportok leírásához. A kutatás az elképzelések szerint folytatódik: itt valójában az elsõ eredmények közzétételérõl volt szó. A kutatás egy következõ hullámában nyilvánvalóan szükség lesz arra, hogy a kulturális jellemzõk, normák és értékek ne csak árnyaló tényezõkként, hanem csoportképzõ ismérvekként jelenhessenek meg a modellben. Ezt a tanulmány bírálója, Tardos Róbert is hangsúlyosan emelte ki, valamint írásban is elkészített hozzászólásában számos konkrét (például a klaszterek képzése során használt skála transzformációkkal, az egyes eljárások dokumentálásával kapcsolatos) módszertani jellegû kritikai észrevételt is megfogalmazott.

A társadalom szerkezetét befolyásoló tényezõk közül hárommal foglalkoztak részletesebben a konferencia elõadásai: a fekete gazdasággal, a demográfiai helyzet alakulásával és a szociálpolitikai rendszerrel. A fekete gazdaság megértéséhez akkor juthatunk közelebb, ha a jelenséget nem csak anekdotikus tapasztalatokra építve, hanem jó magyarázó értékkel bíró, szisztematikusan gyûjtött empirikus tapasztalatokat felhasználó elméleti keretre támaszkodva igyekszünk megérteni. Ilyen elméleti keretet és empirikus tapasztalatokat gyûjtött össze Sik Endre és Tóth István János elõadása. Az empirikus tapasztalatok zömmel a vállalatok közötti kapcsolatok elemzésébõl, valamint a fekete kereskedelemre vonatkozó empirikus vizsgálatokból, az elméleti keret pedig a fekete gazdaság mikroökonómiai magyarázatából származhat. E kísérleteket hasznosnak és továbbgondolandónak ítélte hozzászólásában Belyó Pál, a tanulmány felkért korreferense.

A magyar társadalom szerkezetére hosszú távon is komoly hatással van a demográfiai helyzet rosszabbodása. A népesség számának csökkenése mellett mindenekelõtt a belsõ korszerkezet átalakulása változtatja meg a társadalmi és gazdasági rendszer keretfeltételeit. Vukovich György a népesedési problémáról szólva elõször is a születésszám visszaesését és ezen keresztül a népesség csökkenését, és a társadalom korszerkezeti átalakulását emelte ki. Ennek az átalakulásnak már középtávon is nyilván számos kedvezõtlen hatása lehet még akkor is, ha a demográfiai fejlemények másik, gyakran problematikusnak emlegetett területén, a halálozásokban biztató jeleket regisztrálhattunk az utóbbi években. A termékenység esése azonban hosszabb távon már komolyan veszélyeztetheti a generációs egyensúlyt is.

Hozzászólásában Pongrácz Tiborné arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyermekvállalással kapcsolatos értékek és attitûdök, valamint a tényleges gyermekvállalási magatartás között van egyfajta diszkrepancia. Arról van szó, hogy a gyermekvállalás annak ellenére esett vissza, hogy a magyar társadalom értékvilágában a gyermek és a gyermekvállalás a konzervatív beállítottságú katolikus európai országokhoz hasonlatos helyet foglal el. A visszaesés tehát valószínûleg nem a gyermeknek mint értéknek a háttérbe szorulásával, hanem inkább a gyermekvállalás anyagi feltételeinek romlásával, valamint a gyermekvállalás és a munkaerõpiaci részvétel összehangolásának megnehezedésével függött össze.

Mindez arra utal, hogy az alkalmazott szociálpolitikai és gazdaságpolitikai eszközrendszernek mégiscsak lehet valamilyen hatása a társadalom demográfiai folyamatainak alakulására. A jóléti támogatások szegénységre és egyenlõtlenségekre gyakorolt hatásait elemezte a konferencián bemutatott, Michael Förster, Szivós Péter és Tóth István György által készített tanulmány. A tanulmány a jóléti támogatások és a szegénység közötti negatív összefüggést mutatta be, nemzetközi összehasonlításra alapozva. A jóléti rendszerek elemzéséhez egy többdimenziós értékelési rendszert ajánlott fel. Arra tett javaslatot, hogy a jóléti rendszerek mûködési jellemzõi közül elsõdlegesen a kiadások nagyságrendjét, a programok elosztási hatásait, a nyújtott ellátások szintjét, adminisztratív jellemzõit, munkaerõpiaci ösztönzési és ellenösztönzési hatásait kell vizsgálni akkor, amikor értékelõ megállapítások megfogalmazására törekszünk. Ha ezt tesszük, árnyaltabban tudunk majd véleményt alkotni azokról az intézkedésekrõl, amelyek a fenti kritériumok közül csak egyiknek vagy másiknak a szem elõtt tartásával születtek. Példaként erre a családtámogatási rendszer 1995-ös átalakítását hozhatjuk fel, amikor a költségcsökkentés és az elosztási hatékonyság szem elõtt tartása mellett hozott intézkedések nem kívánatos következményekkel jártak a munkaerõpiaci hatások és az adminisztráció tekintetében. Végül az elõadás kísérletet tett a hazai jóléti rendszer periodizálására. Eszerint a tényleges folyamatokat a kilencvenes évek során két történettel írhatjuk le. A nyolcvanas évek második felében indult visszaesési folyamatban a csökkenõ GDP mellett növekvõ klientúra (emelkedõ szegénység és munkanélküliség), emelkedõ szociális kiadások jellemezték a jóléti rendszer peremfeltételeit. Erre a jóléti rendszer változása hosszabb ideig nem, vagy nem eléggé reagált. Ebben az idõszakban, noha az erõteljesebb célzottság igénye megalapozott követelménynek tûnt, az egymást követõ kormányok hezitálva reagáltak: a juttatások klientúráját nem igyekeztek visszafogni, hanem e helyett az ellátások erodálását választották. Amikor meg sor került a visszafogási kísérletekre, valójában már egy másik történettel lehetett leírni a társadalmi folyamatokat. Ebben a történetben már a nem GDP esése, hanem stagnálása és növekedése, nem a jóléti kiadások magas volta, hanem azok fokozatos csökkenése volt a jellemzõ, a munkaerõpiacot már nem a megnövekedett munkanélküliség hanem az alacsony szinten befagyott foglalkoztatás dominálta. Ferge Zsuzsa az elõadással kapcsolatosan két tekintetben fogalmazta meg kritikai megjegyzéseit. Egyfelõl szegényesnek tartotta a jóléti rendszer értékelésére ajánlott kritériumokat: hiányolta a társadalom integráltságának elõmozdítását, mint követelményt, valamint az egyenlõtlenségek csökkentésének elvárását. Másfelõl vitathatónak tartotta a szociálpolitika történetének bemutatott szakaszolását.

A hazai szociológiában, jelentõs részben Andorka Rudolf munkásságának köszönhetõen, komoly, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal kapcsolatosan vizsgálatokat végzõ kutatói mûhelyek alakultak ki. Az egyik ilyen mûhely képviselõi szerint a különbözõ formában megjelenõ deviáns magatartásokat egységes elméleti keretben értelmezhetjük például a Robert Merton által ajánlott anómia fogalom segítségével. Erre tett javaslatot Spéder Zsolt, Elekes Zsuzsa és Paksi Borbála elõadása. Pontosabban, nem egyszerûen az öngyilkosság, az alkoholizmus és a bûnözés trendjeit, hanem az orientációs zavarokkal, depresszióval kapcsolatos jelenségeket, valamint a normakövetés és normaszegés megítélésével kapcsolatos anomáliákat is ebbe keretbe ágyazva javasolták értelmezni, sõt például a gyermekvállalási magatartás alakulását is. A gondolatmenet szerint arról van szó, hogy a társadalom és a gazdaság a rendszerváltás következtében egy olyan anomikus állapotba került, amikor a régi szabályrendszerek már nem, a kialakuló újak pedig még nem adnak elégséges szilárd orientációs keretet, ezáltal az érvényesülés nem világos keretei magyarázhatják a normakövetés normaszegés alakulását. Csepeli György az elõadáshoz fûzött kommentárjában amellett, hogy fontosnak tartotta a szóban forgó jelenségek szisztematikus és igényes magyarázatát, módszertani és tartalmi szempontból egyaránt óvatosságra intett. A szerzõk figyelmébe ajánlotta a deviáns viselkedés magyarázatának a mertoni hagyománytól eltérõ értelmezési kísérleteit, például a címkézési elméletet, és a szociálpszichológiának a kognitív disszonanciával kapcsolatos megállapításait, amelyeknek mindenekelõtt akkor vehetjük jó hasznát, ha az empirikus adatfelvételekben a normaszegés megítélésére vonatkozó állítások eloszlását igyekszünk magyarázni. Még akkor is kockázatos és helytelen lenne a gyermekvállalási hajlandóság kérdését, legyen az magas vagy éppen alacsony, az anomikus jelenségekkel kapcsolatba hozni. Azon kérdések esetében, amelyek e cél-eszköz dichotómiába illeszthetõk, is indokolt némi óvatosság. Ismeretes ugyanis, hogy például a társadalomban való érvényesülés legális útjának eredményességével kapcsolatosan nagyfokú szkepszist mutatnak a magyarországi adatfelvételek. Ugyanakkor viszont ebben a tekintetben a két Németország Spéderék által bemutatott adatai egymáshoz meglepõen hasonlatosak, ami azt jelzi, hogy "a szabályok tiszteletében egységes német alkat mintha túlélte volna Németország politikai-gazdasági-ideológiai kettéosztását."

Összességében a konferencia számos, a magyar társadalommal kapcsolatos új kutatási eredmény mellett arra is bizonyíték volt, hogy érdemes egy ilyen esemény koreográfiáját mindjárt a kezdetekkor polemikusra hangszerelni.