A szocializáció azok közé a társadalomtudományi kategóriák közé tartozik, amelyeket gyakran használnak és ritkán definiálnak. Az elmúlt másfél-két évtizedben sokszor szó esett "az iskola szocializációs szerepérõl", "szocializációs zavarokról", sõt magánbeszélgetésekben is használatos ("én nem erre vagyok szocializálva"). Szó szerinti értelme arra utal, hogy az emberi fejlõdésnek elengedhetetlen feltétele és meghatározója az emberek világa, a társadalom, a használat gyakorisága pedig azt jelzi, hogy e tekintetben általános egyetértés uralkodik. Csakhogy az ehhez hasonló általánosságok kibontásakor keletkeznek a valódi bonyodalmak, amint részletezni kezdjük, hogyan követhetõk nyomon a társadalmi hatások a tulajdonságainkban, viselkedésünkben, honnan erednek, melyek az õket közvetítõ legfontosabb csatornák, és érvényesülésüket hogyan befolyásolják az egyén sajátosságai? A szocializáció különféle problémái minimálisan is legalább 4-5 tudomány, a pszichológia, a kultúrantropológia, a pedagógia, a filozófia és a szociológia mûvelõit foglalkoztatják, de ritkán kerül sor a szempontok és szemléletek akár részleges egyeztetésére.

E körülmények különleges értéket kölcsönöznek Somlai Péter, a felsorolt tudományterületek jó néhány fontos megállapítását összegzõ könyvének. Ehhez hasonlóval - különösen az utolsó 20 évben - nemigen találkozunk a nemzetközi szakirodalomban. A szerzõ által ajánlott munkák közül a legújabb, Hurrelmanné 1986-ban keletkezett, de ez is a szocializáció elméleteivel, nem magával a szocializáció jelenségével foglalkozik. Az elsõ kérdés: van-e létjogosultsága az effajta könyvnek? A válasz egyrészt akkor igenlõ, ha a munka rendelkezik egységes elméleti-szemléleti kerettel, amely koherenciát ad az ismertetendõ anyagnak. E feltételnek Somlai munkája eleget tesz: a könyv elméleti elõfeltevései a liberális társadalomelmélet és nevelésfilozófia eszmeiségébõl fakadnak. Bizonyos fokig számvetés is a könyv, amely történeti vázlatát adja, hogyan változtak a szocializáció intézményei: a család, az iskola, a kultúra közvetítõ ágensei, és az egyénre gyakorolt hatásuk a közvetlen közeli és távolabbi múltban, valóra váltak-e a liberális ideológia gyermeki emancipációt, felnõtti felelõsségvállalást hirdetõ elvei az elmúlt 50 évben. A könyv erre a szálra fûzi fel annak vizsgálatát, hogyan történik a kultúra átörökítése a modernitás feltételei között, milyen következményekkel jár az intézményes nevelés növekvõ súlya, az audiovizuális média mindenre kiterjedõ jelenléte, a családi együttélés formáinak diverzifikációja és gyakran szétesése, a kortárscsoportok növekvõ szerepe. Somlai könyve, bár a szerzõ elkötelezettsége egyértelmû és nyíltan képviselt, mentes minden kategorikusságtól, nem igyekszik elkerülni a vitás, bizonytalan pontokat. Külön pozitívumként értékelendõ, hogy Somlai nem sematizál politikai rendszerek szerint, hanem tárgyszerûen értékel. A társadalmi valóság bírálata, a jelennel kapcsolatos kérdések feltevése még akkor is ritka erénye egy szociológiai mûnek, ha meggyõzõdésem szerint a referenciaként használt liberális nevelési ideológia imperatívuszai nem mindig állják meg a helyüket, vagy éppenséggel egymásnak ellentmondva döntésképtelenséget idéznek elõ.

A másik feltétel, amely a hasonló, átfogó munkák létjogosultságát igazolja, ha a különbözõ diszciplináris és szemléleti pontok integrálásával, vagy ütköztetésével sikerül a tudományos közhelyek mélyére hatolni, újszerû kérdéseket és feltevéseket megfogalmazni, ha az anyag gazdagsága nem vezet felületességhez. Itt Somlai teljesítménye elkerülhetetlenül is egyenetlen, bár bizonyítható, hogy ez nem a szerzõ felkészületlenségének köszönhetõ. A szöveg egyértelmûen azt tükrözi, hogy a szerzõ fel is dolgozta, nemcsak a 22 oldalas irodalomjegyzékben szerepelteti a forrásokat. Ám az illetékes tudományágak eltérõ gondolkodásmódjának integrálása rendkívüli és alighanem megoldhatatlan feladat. Ez ellen dolgozik az empirikus kutatások mai "tömegtermelése" is: a fejlõdéslélektan, az evolúciós biológia, a nyelvészet kutatásában hatalmas tömegû kísérleti-tapasztalati anyag halmozódott fel, amelyek értelmezése - az érvényes "tudományos álláspont" kihámozása, amely ütköztethetõ volna más diszciplínák hasonló következtetéseivel - szinte lehetetlen: errõl tanúskodnak például a fejlõdéslélektanban immár köteteket megtöltõ metateoretikus viták. Somlainak tehát nem minden, de jó néhány kérdéskörben sikerült új integratív szempontokat, dilemmákat "forgalomba hoznia" amelyek megtermékenyítõen hathatnak a szociológiai szempontú szocializációkutatásra. Ezek közé tartozik a szociobiológiai szempont vizsgálata, a nyelvi kommunikáció szempontjainak bevonása. Bármilyen sok irányban ágazzék is el az emberkutatás, idõnként nagy szükség van témák, problémák szerinti összegzésre is, ellensúlyozva a tudományágak egyre inkább elaprózódó, partikularitásokba bonyolódó kutatási tendenciáit.

Az iskola és a pedagógia szocializációs szerepének, ellentmondásainak, a család és iskola közötti kompetenciaviták problémáinak ismétlõdõ, sõt keret jellegû szerepeltetése nemcsak azt érzékelteti, hogy korunk legfontosabb szocializációs intézményérõl van szó. Az iskola nemcsak oktatási intézményként fontos, hanem mint átmeneti képzõdmény és szimbólum is: az egyént személytelen minõsítésekkel ellátó, tömeglojalitásra és konformizmusra kényszerítõ társadalom reprezentánsa. Ebbõl, és a huszadik század totális államaiban tapasztalható behódolások elrémítõ élményébõl fakadt a mindennél keményebb liberális és baloldali iskolakritika századunk második felében. E kritika legfontosabb pontjaival Somlai is egyetért, más esetekben azonban rámutat: a társadalmi ellentmondások nem oldhatók meg oktatáspolitikai eszközökkel. Így a "spontán", illetve "mesterséges" tanulás ellentmondásai abból fakadnak, hogy a modern társadalomban való létezés tudásanyagát nem lehet spontán módon elsajátítani, a szervezett tudásátadás pedig ennek megfelelõ intézményeket igényel. Az intézmények képviselõi, maguk is egy meghatározott társadalmi réteg tagjai, tudáson kívül viselkedési normákat, értékeket is közvetítenek - ez a "rejtett tanterv" legalább olyan mértékben nevelõ hatású, mint a tananyag. Nem vezettek eredményre a hátrányos helyzetû gyerekek felzárkóztatására tett oktatáspolitikai kísérletek; a szülõi és pedagógusi kompetenciák szétválasztása a gyerekek nevelésének, oktatásának kérdéseiben (tudniillik, hogy a nevelés szülõi, míg az oktatás iskolai feladat) idézve "igen gyakran nem a szabadság ösztönzõ erejét táplálja, hanem szocializációs torzulásokhoz és szociális patológiákhoz vezet" (168. o.).

Ám a könyv nemcsak az iskoláról szól, hanem igyekszik a szocializáció folyamatáról és mechanizmusairól teljes képet adni. Rövid fejezet foglalkozik a szociológus szemléletmódtól a leginkább távol esõ, ám napjaink tudományában igencsak lendületesen elõre törõ szociobiológia-humánetológia mai állásával, az öröklés-környezet viták politikai érdeklõdést is kiváltó, újra- és újra visszatérõ témájával, az intelligencia örökölhetõségével. Majd a kulturális átörökítésre tér át, elõször az egyén oldaláról, aki utánzás, azonosulás, szociális tanulás révén sajátítja el az adott társadalomban érvényes mintázatokat. A szocializáció folyamatában azonban mindig interakciók végtelen sorozata van jelen - hangsúlyozza a könyv, - az egyén nem passzív, hanem aktív, szervezõ résztvevõje körülményeinek, emberi környezetének.

A "társadalmasodás" következõ lépése az integráció, amelynek eredménye a személyiség és a kultúra közös termékei: a társadalmi szerepek. Somlai szociológusi mivoltának megfelelõen határozottan a szociális konstrukcionizmus talaján áll az egyén és társadalom közös "termékei" tekintetében, álláspontja szerint azok definiálásában a társadalom a meghatározó, még azon tulajdonságok esetében is, amelyek mögött mégiscsak pregnáns biológiai különbségek sejthetõk: például az életkori és a nemi szerepek. És bár nem vitatható - a kultúrtörténet egésze tanúsítja -, hogy az egyes kultúrák és társadalmak egymástól eltérõ módon definiálták a gyerek, a felnõtt, az öreg, a férfi, vagy a nõ szerepét, mégis felmerül a kérdés, nem túlzó-e az az álláspont, hogy e konstrukciók a biológiai adottságoktól függetlenedhetnek. A gyerekeket dolgoztató társadalmak nem azért tették ezt, mert nem látták világosan, hogy a gyerek gyengébb és esendõbb. A szegény társadalmakban a kényszer, a múlt századi angol gyáripar esetében pedig éppen egy gyermeki sajátosság: a könnyebb kényszeríthetõség ténye vezetett a gyerekek felnõtti módon való foglalkoztatásához. Túlzónak tekinthetõ a nemi szerepek problémáját egyébként árnyaltan bemutató Somlai egyik megállapítása is: "Az evolúciós genetika és az etológia nem talált egyetlen kizárólagos nemi tulajdonságot sem, amely csakis a férfiakra, vagy csakis a nõkre lenne jellemzõ" (105. o.). Ugyanis jó néhány ilyen tulajdonsággal rendelkezünk: ha nem így volna, nehezen tudnánk bárki nemi hovatartozását elsõ megpillantásakor eldönteni.

A konstrukció és a realitás viszonyának problémája merül fel a deviancia jelenségének elemzésekor is. A stigmatizációs elmélet Somlai által is osztott álláspontja szerint a deviánsok attól válnak deviánsokká, hogy a társadalom ekként kezeli õket. Ha azonban arra az álláspontra helyezkedünk, hogy a devianciák kizárólag címkézés eredményei, és nincs mögöttük semmilyen, a deviáns magatartást a társadalmilag elfogadott-tól megkülönböztetõ realitás, milyen okoknak tulajdonítjuk, hogy a címkézés az egyének egy részére igen, más részére nem vonatkozik? Ha nem vetjük össze a címkézést a realitással, akkor például nem tudjuk megítélni, hogy egy adott társadalom vajon valóban elkövetett bûncselekményeik, vagy például társadalmi helyzetük, politikai álláspontjuk megtorlásaként címkézi-e deviánsnak az egyéneket.

Értékes fejezete a könyvnek, amely a társadalmi normák és szabályok bemutatására vállalkozik, fõként Durkheim alapján. Az anómia, a normalitás és patológia Durkheimtõl származó definíciói a mai társadalmi jelenségek leírásában is magyarázó erejûek. A szabályok természete, a személyiség saját érdekei, értékei és a társadalmi szabályok közötti kapcsolati dinamika kérdései, miként Somlai felhívja rá a figyelmet, újszerû megvilágítást igényelnek a globalizáció által kikényszerített homogenizálódás közepette.

Végül, az utolsó részben a szocializáció intézményeit: a család, a családtagok, a kortársak és az iskola világát írja le Somlai. Külön erénye könyvének, hogy felhívja a hazai szociológiai gondolkodás figyelmét a közelmúlt olyan, közös kompetenciába tartozó pszichológiai eredményeire, mint a testvérkapcsolatok jelentõsége a szocializációban, vagy a kortársi és szülõi kapcsolatok minõségileg eltérõ jellege a fejlõdés során. Aki ismeri Somlai kiváló családkutatásait, némileg sajnálkozhat azon, hogy könyvébe nem került be több a családvilágok, a családi kommunikáció, az utalásrendszer általa feltárt gazdag anyagából: e fejezet jóval nagyobb terjedelme sem tette volna kiegyensúlyozatlanná a szerkezetet.

Zárásképpen Somlai arról ír, milyen módon volnának - meggyõzõdése szerint - enyhíthetõk a szocializáció mai ellentmondásai: ha a szülõk és az oktatási intézmények együttmûködve osztanák el felelõsségüket és feladataikat a gyerekek nevelésében, ha létrejönnének a gyerekek érdekeit valóban autentikusan védõ, szimmetrikus kapcsolatokat teremtõ iskolai önkormányzatok. És bár a kép nem mentes némi idealizmustól, a jövõ iránt érzett felelõsség és remény nélkülözhetetlen tulajdonsága annak a szociológusnak, akinek mottója: "Sose kívül élünk".