Az egyik legsúlyosabb hazai társadalmi problémával foglalkozó társadalomkutatók számára másfél évvel ezelõtt rendezett, interdiszciplináris konferencia anyagát összefoglaló, reprezentatív kötet megjelenése fontos esemény a cigánykérdésrõl szóló irodalmak sorában, hiszen a könyv formájában megjelent, hivatalos publikációk közül (az intézeti belsõ anyagokat, "belsõ szamizdatokat" most nem számítom ide} ez lép fel a legkomolyabb igényekkel és - az átfogó értékelést már itt elõrebocsátva - ez képviseli az eddigiek közül a legmagasabb színvonalat is.

A konferenciát Glatz Ferenc MTA-fõtitkár elõadása vezette be. A rövid írás vegyes benyomásokat hagy az olvasóban. Így például helyes meglátásnak tartom azt, hogy "nem az elõítéletek miatt van cigánykérdés, hanem a cigányság és nem cigányság együttélésének valós problémái miatt. Elõször ezeknek a valós feszültségeknek a feloldásához kell eljutnunk, hogy e feloldás egyik melléktermékeként eljussunk az elõítéletek megszüntetéséhez." (10. old.) Számomra azonban érthetetlen a következõ kijelentés: "Nemcsak a többség részérõl kell feladni a diszkriminatív álláspontot, hanem a kisebbség részérõl is." (9. old.) Az állítás egyrészt logikailag ellentmondást tartalmaz, hiszen a kisebbség definíciószerûen diszkriminált (és nem diszkrimináló) csoportot jelent, másrészt pedig az empíria felõl szemlélve is rejtély, hogy ugyan melyek lehetnek azok a legitim erõfonások, amelyek élvezetétõl Magyarországon a romák a gádzsókat elütik, azaz: diszkriminálják õket.

A könyv a továbbiakban két részbõl áll. Ha a két rész címét (I. Ki cigány? Tradíciók és hátrányok, illetve II. Kitörési pontok) kontrasztoljuk, szembetûnõ, hogy a kiemelkedés esélyeinek taglalása ugyanakkora terjedelmet kapott, mint a halmozódó hátrányok számbavétele. A szerkesztési koncepció tehát igyekszik elkerülni azt a gyakori túlzást, amely determinisztikus egyoldalúsággal az ördögi körforgást mintázó reprodukciós tendenciáknak és az ezekre épülõ katasztrófa-forgatókönyveknek ad primátust.

Az elsõ rész címében szereplõ kérdés ("Ki a cigány?") arra a dilemmára utal, amellyel minden, a cigányokra vonatkozó, átfogó statisztikának, illetve reprezentatív szociológiai felvételnek szembe kell(ett) néznie - így értelemszerûen a tárgykörben meghatározó két nagy cigányvizsgálatnak is, amelyeket 1971-ben és 1993-94-ben is Kemény István vezetett. Az elsõ három tanulmány (Kocsis Károly-Kovács Zoltán: A cigány népesség társadalomföldrajza; Havas Gábor: Cigányok a szociológiai kutatások tükrében; Kertesi Gábor-Kézdi Gábor: A cigány népesség lélekszáma Magyarországon a kilencvenes évek elején) mindegyike azzal a problémával viaskodik, hogy a kutatók a cigányság fogalmának és létszámának meghatározása során kénytelenek egy hetero-definícióból kiindulni, vagyis abból, hogy cigány az, akit környezete annak tart.

A három írás közül a Kertesi-Kézdi szerzõpáros által jegyzett a legigényesebb. (A Kocsis-Kovács kettõs tanulmánya a kötetben a legrövidebb, és a Cigánylét címû, 1991-es kötetben egy jóval hosszabb változata már megjelent, Havas Gábor munkája pedig a szövegbõl - igaz, csak implicite - kitûnõen még a nyolcvanas években született.) A Kertesi Gábor és Kézdi Gábor által A cigány népesség Magyarországon címû könyvben részletesen ismertetett, bonyolult mintavételi és becslési eljárás mellett (amellyel itt nem áll módomban foglalkozni) különösen azok a teoretikus elõfeltevések figyelemre méltóak, amelyek a végül alkalmazásra kerülõ technikák kiválasztását motiválták: "A környezet vélekedése a cigánynak tekintett emberek számára nem semleges magánvélekedés, hanem a szó klasszikus értelmében vett társadalmi tény... Ebbõl a szemléletbõl nem következik az, hogy a cigányságot - amennyiben így definiáljuk - homogén sokaságnak kellene tekintenünk. Ugyanakkor az, hogy a kutató nem azonosul a tipikus környezet differenciálatlan vélekedésével, nem jelentheti azt sem, hogy e differenciálatlan vélekedés következményeként keletkezõ társadalmi határvonalat ne kellene társadalmi tényként komolyan vennie." (46. old.)

Ennek szellemében Kertesiék számára "azon emberek ítélete nyújtott támpontot, akik mindennapi életük során rendszeresen érintkezésben állnak, egy közösségben élnek cigány (általuk cigánynak tekintett) emberekkel. E definíció három fontos elemére szeretnénk felhívni a figyelmet:

1. olyan emberek ítéletét vesszük alapul, akik mindennapi életük során valamilyen kapcsolatban - interakcióban - állnak cigány emberekkel;

2. mivel egymással kapcsolatban álló emberek egymásról alkotott vélekedésérõl van szó, e vélekedéseknek a mindennapi érintkezés során tétje van (e vélekedések beépülnek a mindennapi viselkedésbe);

3. a helyi közösségeken belül a többségi csoport tagjainak vélekedései mögött húzódó elhatárolódási szándékok a szóban forgó csoport tagjai közti kommunikáció révén terjednek és nyernek további megerõsítést ("mi" és "õk"), s ily módon válnak a többségi társadalomban valamiféle közvélekedéssé" (47. old. - kiemelések az eredetiben).

Az I. rész még két tanulmányt tartalmaz. Janky Béla: Lakóhely-változtatások a cigányok körében címû munkája azt a meglepõ eredményt hozza, hogy cigányok és a nem cigányok átlagos vándorlási rátája között - az 1993-94-es cigányvizsgálat adatai szerint - nincs jelentõs különbség. Neményi Mária: Biológia vagy kultúra? Termékenységgel kapcsolatos szerepviselkedések a roma nõk körében címû, 70 magnós interjú tapasztalatain alapuló írása a címben szereplõ kérdést tekintve - cseppet sem meglepõ módon - a kultúra szerepét hangsúlyozza, amely fõleg a magyar állami kórházakban, illetve szülészeteken domináló, dehumanizált gyógyítói szerepfelfogással szembesülve okoz kultúrsokkot, az olvasóban pedig megrendülést.

A II. rész (Kitörési pontok) elsõsorban azokban a tanulmányokban (Szuhay Péter: Foglalkozási és megélhetési stratégiák a magyarországi cigányok körében, illetve Bíró András: Autonómia és jövedelem) igazolja vissza a címét, amelyek antropológiai megközelítést alkalmaznak, illetve esettanulmányokat tartalmaznak. Szuhay, aki a könyvhéten megjelent A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája címû könyvének egyik fejezetét közölte le ebben a kötetben, különbözõ településeken megfigyelt, elsõsorban a feketegazdaságból hozott példák alapján két csoportot állít szembe. Az egyikre az jellemzõ, hogy "néhány tevékenységre koncentrálva sikeres üzemszervezetet alakíthattak ki, és kevésbé sújthatták õket az országban lejátszódó makrogazdasági változások." (160. old.) Itt tehát találkozhatunk sikertörténetekkel is, még a fehérgazdaságban is (pl. Sarkad). A másik csoportban a származásuk miatt a nem cigány szegényektõl is szegregálódó, a "cigány foglalkozásokba" beleszoruló veszteseket találjuk, alapvetõen azokban a térségekben, ahol az elõzõ rendszerbõl eredõ hátrányok konvertálódnak más hátrányokká: "...ahol az emberek jobban ki voltak szolgáltatva a szocialista nagyipar õket proletárstátusba szorító folyamatának, ott a gazdasági szerkezetváltás után az élet élésének nehezebb feltételei adódtak, így a fennmaradásnak a 'minden lehetséges munkát meg kell fogni' kényszere alakult ki" (160. old.) A gádzsók szemében megvetendõnek számító és kerülendõ "cigány foglalkozások" a romák szemében viszont átértékelõdnek, illetve átdefiniálódnak: "A cigányok közötti társadalmi hierarchia csúcsán az üzletesség kap etnikai értelmezést, nagyjából úgy fogalmazva, hogy az ember értékét az önállóság, a mások gazdagságától való függetlenség, a kevés munkával szerzett nagy jövedelem és a jólét határozza meg. Ebben az értelmezésben a kereskedés, az üzletelés valójában nem munkának, hanem életformának számít, és a korábban jobbára csak az oláhcigányokra jellemzõ szemléletmód a cigányok más csoportjai között is egyetemes értelmezést nyert. Akár a kereskedõk, akár a mezõgazdasági árutermelõk már megvetik és lenézik az általuk a szegényekre jellemzõnek ítélt megélhetési módokat, s azt éppen, hogy nem cigányosnak tartják."
(160. old.)

Alternatív Nobel-díjasunk, Bíró András kitüntetésének apropójáról, az Autonómia Alapítvány tevékenységérõl számol be, amely több szempontból is úttörõ jellegû. Bíróék formabontó módon a cigány civil társadalom fejlesztését tûzték ki célul, és fõ prioritásként bizonyos fokig a cigánykutatás szociológiai fõáramától eltérõen - az oktatás menedzselése helyett a jövedelemtermelõ képesség fokozását célzó projektek, programok támogatását jelölték meg (205-206. old.). Az alapítvány tevékenységének alkalmasint az a legfõbb hozadéka, hogy' saját tévedéseit is rendszeresen korrigálva, következetesen érvényesíti a "ne halat, hanem hálót" elvét. Egyértelmûen kerülik a paternalizmust, partneri viszonyra törekednek, vigyázva, hogy csak bábái, de ne szülõi legyenek az egyes lokális cigány közösségek elképzeléseinek. Ugyanakkor - az elsõ évek rossz tapasztalataiból okulva - intenzív monitorozással igyekeznek a kölcsönvisszafizetési arányt javítani, amiben igen komoly sikereket értek el. "Manapság a visszafizetés rátája eléri a 76 százalékot, ami hasonló projekteket illetõen nemcsak nemzetközi vonatkozásban kiemelkedõ, de egyik-másik magyar bank is örülne ilyen klienseknek. Kanadában, ahol az amer indiánokkal évtizedek óta folyik hasonló állami támogatás, a visszafizetési ráta 8 százalék körüli" (214. old.) - büszkélkedik a szerzõ, majd óvatosan hozzáteszi: "Ami az Autonómia Alapítvány kísérletének minõségi hatását illeti, annak értékelését bízzuk a jövõre" (uo.).
Havas Gábor a II. részben is szerepel tanulmánnyal, amely - az elsõ részben szereplõhöz hasonlóan - egy rendszerváltás elõtti vizsgálaton alapszik, ennek eredményeit azonban összeveti a Népjóléti Minisztérium, valamint az 1993-94-es nagy cigányvizsgálat adataival is. Így az elemzés kellõ történeti mélységet kap, ami a dolgozat egyik erénye. Havas 1987-ben hat baranyai és négy borsodi, elcigányosodó aprófalut vizsgált. Elsõsorban az a kérdés foglalkoztatta, hogy a kistelepülések a felemelkedés, a megrekedés vagy a társadalomból való kihullás esélyét kínálják-e az ott élõ, oda költözõ romák számára.

A válasz több megállapításból tevõdik össze, úgymint:
 

A kötetet összeállító Kemény István Tennivalók a cigányok/romák körében címû, összefoglaló igényû tanulmánya az oktatás, a diszkrimináció és a munkanélküliség területén tartalmaz javaslatokat az 1993-94-es vizsgálat adataira támaszkodva.

Az oktatás terén a kilencvenes évekig az volt a jellemzõ, hogy "...az ötvenes és a hatvanas években a nem roma népesség iskolázottsági szintje gyorsan emelkedett, és a romák és a nem romák közötti távolság növekedett. Ma mások az iskolázottsági szintek, de... a távolság a hetvenes és a nyolcvanas években is tovább növekedett." (229. old.) A hátrányokat generáló, illetve reprodukáló trendek közül ma is folytatódik a roma gyermekek cigányosztályokba, illetve kisegítõ iskolákba történõ szegnegálása és kiszemetelése, ami az iskolát számukra idegen, ellenséges, kudarcokkal teli környezetté teszi, valamint az, hogy sokuk ma is alultáplált. Ide sorolhatók a nem magyar cigányoknál a nyelvi nehézségek, továbbá, hogy a roma szülõk iskolához való viszonyát továbbra is a hatóságokkal való, megfelelõ viszony kialakítása motiválja. Fokozza a hátrányokat az, hogy az új közoktatási törvény eltörölte a dolgozók általános iskoláját, ahol a roma tanulók - igaz, csak városokban, illetve városkörnyéki településeken - a felzárkóztatásban jártas tanárok vezetése alatt, már érettebb fejjel több sikerélményt szerezhettek.

A kilencvenes években azokban e tendenciák részben módosultak: "A legutóbbi néhány évben javulni kezdtek a továbbtanulási esélyek. Az egész népesség viszonylatában a középiskolai továbbtanulási esélyeket elsõsorban az befolyásolja, hogy a tizenöt év alatti évfolyamok létszámai folyamatosan csökkentek." (240. old.) "A bejutási esélyek általánosságban javulnak. Bizonyosra vehetõ, hogy az esélyeknek ez a javulása kiterjed majd a roma gyerekek egy részére is..." (241. old.) "Arra azonban nincs biztosíték, hogy el is végzik a középiskolát, sõt, számolni kell azzal, hogy a mainál nagyobb lesz a lemorzsolódás." (242. old.) "A roma gyerekek túlnyomó része valószínûleg nem tud majd élni ezekkel a lehetõségekkel." (241. old.)

Ennek megfelelõen az alapfokú oktatási tennivalók között Kemény aláhúzza, hogy a magyar nyelvi felzárkóztatásnak és a cigány/beás nyelv oktatásba történõ, egyidejû befogadásának is a magyar társadalomba, és nem a rezervátumba való integrációt kell szolgálnia. Hasonló szempontok irányadóak a szerzõ szerint az elitnevelõ, középiskolai kollégiumok létrehozását illetõen is: "Mivel az életben is nem romákkal fognak együtt dolgozni, a középiskolában is a nem roma tanulókkal kell versenyezniük, és azt az érettségit kell sikeresen letenniük, amelyet a többiek letesznek." (246. old.) A szakképzés terén Kemény a legégetõbb feladatnak olyan támogatási rendszer kialakítását látja, amely lehetõvé tenné, hogy a cigány szülõk gyakorló helyeket "vásárolhassanak" gyermekeik számára, e nélkül ugyanis a szakképzõ iskolákba fel sem veszik õket.

A diszkriminációval kapcsolatban a szerzõ rámutat: téves az az állítás, miszerint a cigányok munkanélkülisége teljes egészében a rossz iskolai végzettségre vezethetõ vissza. "Hozzájárul a munkanélküliséghez az is, hogy a cigányok többsége falvakban és az ország válság sújtotta körzeteiben lakik, és korábban azokban az iparágakban dolgozott, amelyek azóta bajba jutottak. Ezek a tényezõk azonban együttesen sem adnak teljes magyarázatot a cigányok munkanélküliségére. Van egy reziduum, amelyet nem tudunk megmagyarázni, és ebben a reziduumban bizonyosan ott van a diszkrimináció hatása is." (249. old.) Ennek alapján Kemény így foglal állást: "...Nem általános diszkriminációt, hanem faji diszkriminációt tiltó törvényt javasolok. Egy általános diszkriminációt tiltó törvény szükségképpen általános elveket tartalmaz, vagyis deklaratív jellegû és nincs tekintettel a végrehajthatóságra." (251. old.)

A munkanélküliség problémájáról szólva Kemény fõbb javaslatai a következõk:

"1. A munkát találó, tartósan munkanélküliek esetében a vállalatot terhelõ tb-járulékok jelentõs részét vállalja át az állam a költségvetés terhére.

2. A tartósan munkanélkülieket munkába állító vállalatok egy éven át fizethessenek a minimális munkabérnél 15 vagy 20 százalékkal kevesebbet.

A fenti két rendszabály bevezetését javaslom azoknál a 17. vagy 18. életévüket betöltõ fiataloknál is, akik még nem helyezkedtek el, nincs szakképzettségük, és nincs magasabb iskolai végzettségük az általános iskola 8. osztályánál." (253. old.)

A továbbiakban a szerzõ javaslatot tesz roma családsegítõk alkalmazására, roma munkaszervezõk foglalkoztatása mellett képzési programok és a közhasznú munkavégzés összekapcsolására. A tanulmány végén bõvebben foglalkozik - a Bíró András vezette Autonómia Alapítvány mellett - más olyan alapítványokkal is, amelyek a romák mezõgazdasági foglalkoztatásának fellendítését célozzák. A cikkíró mind a Népjóléti Minisztérium 1993-97 közötti ún. szociális földprogramok, mind pedig a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány vonatkozásában igen kritikus: "A cigányok 1945-ben kimaradtak a földosztásból, a jelenlegi szociális programokban csak bérbe kaptak, csak rossz földet, eszközök nélkül, és a jövedelmezõ termelés feltételeinek létrehozása nélkül." (255. old.) A konklúzió: "Jelenleg a cigányok 6 százaléka vesz részt a fentiekben tárgyalt mezõgazdasági programokban. A mezõgazdasági munkákban valamennyire jártas cigányok aránya ennél jóval nagyobb. A mostaninál jóval nagyobb anyagi és szellemi erõfeszítés kell ahhoz, hogy jóval több cigány család juthasson önálló egzisztenciához." (uo.)