Bevezetés

Ebben az írásban áttekintést próbálok adni a nemzetközi vidékkutatások néhány központi problémájáról. A több évtizede folyó kutatások talán legfontosabb közös eleme a neoevolucionista elméletek egyikének, a modernizációs elméletnek és a modernizációs fejlesztési gyakorlat bírálata. Természetesen nem egynemû ez a vidékkutatási tradíció, hisz - különösen az ötvenes és hatvanas években - sokan a mezõgazdaság és a vidék modernizálásának domináns útját támogatandónak tartották és olyan kutatási programokban vettek részt, amelyek kérdésfeltevése, kutatási eszköztára stb. e paradigmából származott. A hetvenes évekre azonban a kritikai megközelítés vált uralkodóvá. A vidékkutatások középpontjában a hetvenes évek óta egyrészt a modernizációs elméletre épülõ fejlesztési gyakorlat következményeinek bemutatása áll, másrészt pedig az elõször a hetvenes években észlelt mélyreható társadalmi változások tematizálása. Célom annak feltárása, hogy miként távolodtak el a vidékkutatások a vidéki társadalom "Gemeinschaft" jellegû szervezõdésének elõfeltevésétõl, milyen elméleti viták során vetették el a modernizációs elméleteket, s végezetül annak bemutatása, hogy a mai vidékkutatók többsége számára mit is jelent a vidék.
 

1966: Ray Pahl és Csajanov

A vidékkutatások történetében 1966 vízválasztónak tekinthetõ: ekkor jelent meg Ray Pahlnak az addigi kutatások alapfeltevését, a vidék-város kontinuumot bíráló dolgozata (Miller 1996), s ekkor adták ki angol nyelven Csajanovnak a Paraszti gazdálkodás elmélete címû munkáját. E két írás megjelenése és széles nemzetközi visszhangja a modernizációs paradigma vidékképének plauzibitásába vetett hit elillanását jelezte: (a.) a nyugat-európai, s fõleg angol kutatók a vidék-város megkülönböztetés irrelevanciája mellett érveltek, míg (b.) a harmadik világ elemzõi a modernizációs elméleten alapuló fejlesztési gyakorlatok káros következményeit tárgyalták.

(a.) Pahl (1966) szerint a vidék társadalma - legalábbis a korabeli Angliában - nem organikus közösségekbõl áll, mint azt addig a vidékszociológusok elõfeltételezték. A vidéki helyi társadalmak empirikusan semmiféle olyan sajátos társadalomszervezõdési formát nem tudnak felmutatni, ami eltérne a városétól, ezért - hangzott Pahl kritikája - a vidék és a város közti különbségtétel sokkal több dolgot leplez el, mint megmagyaráz. Pahl "szétszórt város" (dispersed city) elképzelése szerint az angol "vidéken" e század hatvanas éveitõl alapvetõ változások mentek végbe azzal, hogy a korábbi városok felé irányuló mozgás megfordult, s a városokból a kisebb vidéki településekre az új középosztályokba sorolt emberek érkeztek (ingázók, illetve a vidéki iparban és szolgáltatásokban dolgozók, valamint nyugdíjasok), ami sokkal több új helyi konfliktust teremtett, semmint azt a "vidék-város kontinuum" felfogás "nyugodt és idillikus" vidékképébe bele lehetett volna tuszkolni.

A Pahl-i kritikának nagy hatása volt a hatvanas évek második fele és a hetvenes évek vidékkutatásaira. A vidékszociológiában ekkor intézményesült a krízis-diskurzus (pl. az Európai Vidékszociológiai Társaság soros elnökének beköszönõ és leköszönõ beszédében illett kitérnie a szakma válságára, a kétévente tartott kongresszusokon külön panel-beszélgetéseket rendeztek a krízisrõl és a kiútról [Shanin 1976; Benvenuti et al. 1975; Benvenuti 1985; Whatmore 1990]), de a nyugat-európai vidékszociológusok vidékképe is módosult: míg korábban az organikus fejlõdést, a nyugalmat, a konfliktusmentességet és a közösségi összetartást látták és vizsgálták, addig a hatvanas évek végétõl a konfliktus és a helyi társadalmak rétegzõdése került a kutatások középpontjába. Howard Newby (1977; 1985) a "Pahl utáni" vidékkutatások nagy alakja a következõképpen definiálta a vidéket: olyan földrajzi egységek, amelyekben a lakosság mérete és népsûrûsége alacsony, és ahol a gazdaság - elsõsorban a mezõgazdaság - extenzív módon hasznosítja a rendelkezésre álló teret (a termõföldet). Newby egy szóval nem emlékezik meg a közösségrõl, a vidéki helyi társadalom szervezõdésének specifica differentiairól. Kutatásainak középpontjába a családi gazdaságokban dolgozó bérmunkásokat állította, s azt a kérdést vizsgálta, hogy a mezõgazdaság kapitalista átalakulása során miként megy végbe az osztályképzõdés. Az osztállyá válást - illeszkedve a mobilitás-kutatások elsõ és második generációjához - a politikai pártpreferenciákon és pártkötõdéseken keresztül mérte. Howard Newby munkásságának eredményeképpen így - legalábbis az angol - új vidékkutatásokban a vidék-város ellentét helyett az osztályképzõdés és osztályidentitás vált a fõ vizsgálati kérdéssé. Az osztályszempontú vizsgálati keretben a politikai gazdaságtan elméletét kiterjesztették a mezõgazdaságra, s a szûkebb farmvizsgálatok mellett megjelentek az állami agrárpolitikát, a mezõgazdasági munkásokat, a regionális egyenlõtlenségeket és az agrárökológiát elemzõ kutatások is.

(b.) A modernizációs elméleten alapuló fejlesztési gyakorlat elsõ marxista kritikái a hatvanas években fogalmazódtak meg: a harmadik világ elmaradottságát nem a modernizáció lassúságával, hanem a modernizáció folyamata során létrejött függõségi viszonyokkal (dependency) magyarázták. A marxista fejlõdéselméleti kritika második hulláma a hetvenes években az elsõnél szofisztikáltabb modelleket dolgozott ki, noha az alaptézis megmaradt, vagyis hogy az alacsony termelékenység és a termelõerõk lassú fejlõdése a piaci viszonyok (ti. a kapitalizmus) kibontakozásának következménye és nem gátja. A világgazdasági centrumoktól való függõség káros hatásainak, a kapitalista körülmények közti nem kapitalista termelési viszonyok fennmaradásának bemutatása mellett az irányzat legmaradandóbb hozzájárulása a paraszti világ megértéséhez a paraszti árutermelés kiteljesedésének (commoditization) bemutatása tekinthetõ.

A neomarxista kutatások (Goodman-Redclift 1985) hetvenes évekbeli megújulását Csajanov 1920-as évek elején írt munkájának (A paraszti gazdálkodás elmélete) 1966-os angol nyelvû megjelentésével hozható kapcsolatba. Csajanov szerint a paraszti gazdaság különbözik a kapitalista farmoktól, s ez a különbség még a kapitalista termelési viszonyok dominanciája mellett is fennmaradhat. A paraszti gazdálkodás vezérelve a megélhetés egy adott szintjének hosszú távú fenntartása, amit a rendelkezésre álló termelési eszközöknek a családméret alakulásának ciklusaihoz illeszkedõ kombinálásával érnek el. A marxisták szerint a harmadik világot jellemzõ termelési viszonyok a kapitalizmusra való átmenet hosszú folyamatának eredményeként jöttek létre, s ennek az átmenetnek épp az a sajátossága, hogy a paraszti gazdaságszervezõdést és kultúrát lépésrõl-lépésre szétverte/szétveri¹. Így az alulfejlettség, a szegénység nem a tradicionálisnak tételezett kultúrák és gazdaságok sajátossága, hanem a kapitalizmus szétterjedésének káros hatása. Persze a parasztok - ahol és amikor tehetik - ellenállnak ennek a rombolási folyamatnak, s ennek az ellenállásnak a mikéntjérõl emlékezik meg James Scott (1996)magyarul is megjelent munkáiban.

A kapitalizmus (pozitívként ítélt) szétterjedésének aktuális állását a modernizációs teória képviselõi a piacon eladott áruk arányával mérték (mit és mennyit adtak el a piacon), míg a marxisták azzal, hogy a termelési eszközökhöz való hozzáférés milyen mértékben valósul meg az áruviszonyok révén (mit és mennyit vettek a piacon).

A hetvenes évek világgazdasági válsága és az arra adott különbözõ intellektuális válaszok egy, a vidékkutatásban - és minden bizonnyal a társadalomról folyó gondolkodásban - végbemenõ mély változásra utaltak. A vidékszociológusok a hetvenes évek közepétõl vizsgálati terepüket, a vidéki társadalmat egyre inkább úgy szemlélték, mint értelmezési rendszereket, s a fõ kutatási kérdéssé az vált, hogy az egyes vidékértelmezési és -fejlesztési paradigmáknak mik a jellemzõi és milyen tényezõk járulnak hozzá a paradigmaváltásokhoz. A vidékkutatásokban a paradigma-központú megközelítések a korábbi lineáris történelemszemlélettel való szakítást jeleztek, hisz mind a modernizációs elmélet, mind a parasztkutatások, mind az új agrárszociológia a vidéket egy, a modernitás kora elõttrõl eredeztethetõ társadalomszervezõdési típussal hozta összefüggésbe. Különbség csak abban mutatkozott, hogy mit is akartak kezdeni a "Gemeinschaftként" szervezõdõ vidéki társadalommal: a modernizációs elmélet hívei fel kívánták számolni, a parasztkutatók óvatosságra intettek, az új agrárszociológusok szerint pedig a kérdés a fejlett nyugati világban anakronisztikussá vált.

Az itt következõkben két amerikai szerzõ paradigmaközpontú modelljét ismertetem. Az elsõ Harriet Friedmann (1982; 1989) nevéhez kapcsolódik, aki a hetvenes években folytatott parasztkutatásai után az élelmezési rezsimek (food regimes) marxista irányultságú szociológiájának alapjait rakta le (ehhez még lásd Buttel-Goodman 1989; Bonnano et al. 1995). Ezt követõen bemutatom Philip McMichael néhány gondolatát, aki a társadalomátalakítási elméletek és gyakorlatok két paradigmáját különböztette meg: a fejlesztési és a globalizációs paradigmát.
 

Harriet Friedmann és az élelmezési rezsimek

Harriet Friedmann az élelmezési rezsimekrõl számos könyvet, tanulmányt publikált, s kétségtelenül a vidékkutatások egyik legnagyobb tekintélyû személyisége. Munkásságának elsõ idõszaka a parasztkutatásokhoz köthetõ, de a hetvenes évektõl a modernizációs elmélet új kritikáját fogalmazta meg, ami csak részben kapcsolódott a parasztkutatások vonalába illeszkedõ elemzésekhez. Központi tétele szerint a mezõgazdaság és az ipar közti kapcsolatok sokkal képlékenyebbek és globális méretûbbek annál, mint azt a modernizációs fejlesztési modell tételezi, mi szerint az ideális nemzetgazdaságban a mezõgazdaság és az ipar egymást dinamikusan kiegészítõ ágazatok. Friedmann szerint Rostow növekedési modelljét az Egyesült Államok 19. századi példája alapján dolgozta ki, ám az empirikus tapasztalatok arra utalnak, hogy más nemzetgazdaságokban a két ágazat kapcsolata jelentõsen eltér az amerikai mintától.

Friedmann a mezõgazdaság és a nemzetgazdaság kapcsolatát a rostowinál dinamikusabb és empirikusan jobban alátámaszthatóbb keretbe illesztette, az élelmezési rezsimek elméletébe. Ez az elõször Aglietta kidolgozta elmélet az élelmiszertermelés és -fogyasztás nemzetközi kapcsolatait összeköti a kapitalista tõkefelhalmozás idõszakaival.

Friedmann két élelmezési rezsimet különböztet meg: az 1870-1914 közöttit és az elsõ világháborút követõen létrejöttet, mely alapvonásait tekintve máig fennáll. Az elsõ élelmezési rezsim a kapitalista termelési viszonyok létrehozásának extenzív idõszakával esik egybe, amikor a bérmunka mennyisége robbanásszerûen megnõtt. A második rezsim idõszaka a fogyasztási viszonyok intenzív átalakulásának korszakával esett egybe, ám ez az egybeesés korántsem véletlenszerû. A két rezsim közt az Egyesült Államok jelenti az összekötõ kapcsot. Az USA mezõgazdasága egy olyan sajátos társadalmi forma, ami a 19. század második felében - a tradicionális európai mezõgazdaság kárára - lehetõvé tette az európai élelmiszerfogyasztás felfutását (egyben a bérek reálértékének növekedését) és megelõlegezte a 20. század iparszerû agrár- és élelmiszertermelését.

A 19. század végén, a 20. század elején új nemzetállamok sora jött létre. A nemzetállamra épülõ világrendben az amerikai és ausztráliai telepesállamok központi szerepet játszottak, mivel ellátták élelemmel a növekvõ európai munkásságot, s egyben egy új típusú nemzetközi kereskedelem bázisaivá váltak. Ebbe a nemzetközi kereskedelembe a telepes országok a mérsékelt égövi termékekkel (gabona, hús) kapcsolódtak be, míg a gyarmati világ központjaiból (London, Párizs) a trópusi termékek kereskedelmét irányították. Az elsõ világháborút követõen a világgazdaság (s különösen az élelmiszertermelés) olyan változásokon ment keresztül, ami az autonóm nemzetállamoknak kedvezett. A régi és új nemzetállamok mindegyike arra törekedett, hogy önellátóvá váljék az alapvetõ élelmiszerekbõl, ezzel a más országoktól való függõséget csökkentse, s egyben a nemzeti agrártermelõknek (akik többnyire egybeestek az adott idõszakban a nemzet "gerincét" képzõ parasztsággal, kisgazdákkal) biztosítsa a hazai piacot.

A két világháború közötti protekcionista agrár-világkereskedelmi rend azonban a második világháborút követõen alapvetõ változásokon ment keresztül. Elõrehaladt a nemzetközi integráció, rohamosan bõvült a tartós élelmiszerek piaca (pl. a különbözõ konzervtermékek), az egyre intenzívebbé váló húsipar kulcsszerepre tett szert a tõkeakkumulációs folyamatban, s egyben messzemenõ hatással volt a mezõgazdaság szervezeti és piaci kapcsolati rendszerének alakulására. Friedmann szerint agroélelmezési komplexumok jöttek létre (elsõsorban az Egyesült Államokban, pl. a Sunbelt övezetben), melyek a világ mezõgazdasági és élelmezési piacain vezetõ szerepre tettek szert.

Az amerikai élelmiszeripari nagyvállalatok világpiaci vezetõ szerephez jutása azonban nem tekinthetõ kizárólag a "piaci" versenyben való sikerességüknek, ehhez más is kellett: az Egyesült Államok hegemón világpolitikai pozíciója. Az USA kormánya az amerikai agrobiznisz által megtermelt élelmiszer jelentõs részét segélyként, vagy kedvezményes árú termékként juttatta el a század közepén létrejött új államokba, igyekezvén ezzel egyrészt a hatalomba jutott helyi elitek vezetõ pozícióját fenntartani, másrészt a szovjet tábor expanzióját meggátolni. Az amerikai agrobiznisz - politikailag támogatott - transznacionalizálódásának az volt a következménye, hogy a harmadik világ és részben Nyugat-Európa (bár itt a Közös Agrárpolitika keretében az 1950-es évek második felétõl igyekeztek az USÁ-tól való függést csökkenteni) nemzetállamai saját agrártermelésüket és belsõ agrárkereskedelmüket egyre kevésbé tudták szabályozni. Ennek egyik példája a harmadik világ országaiban az emberek mindennapi étrendjében bekövetkezett változások, a hús és gabonatermékek uralkodóvá válása; a McDonaldizáció ennek a folyamatnak csupán egy késõbbi szakasza, amit sok helyütt a búzakenyér és a marhahús-konzerv elõzött meg. A mezõgazdaság így lassan mindenütt a transznacionális tõkefelhalmozási folyamat részévé vált, s ha a paraszti vagy farmer termelõk birtokukat meg is tudták õrizni, az inputok és outputok piaca (pl. a hatvanas évek "zöld forradalmának" köszönhetõen) egyre inkább a - többségükben amerikai irányítású - transznacionális nagyvállalatok kontrollja alá került.

Harriet Friedmann nagy hatású tanulmányai azt bizonyították, hogy a vidékkutatások vizsgálati tárgya nem maradhat egyedül a vidéki ember (legyen az agrártermelõ, fogyasztó avagy új középosztálybeli "kitelepült"), hanem a szélesebb politikai és gazdasági kontextust is be kellett vonni az elemzésbe. A politikai gazdaságtan marxista indíttatású irányzata a kilencvenes évekre - elsõsorban az amerikai Philip McMichael nevéhez kötõdõen - új meglátásokkal gazdagította a vidékkutatásokat.
 

Philip McMichael és a fejlesztési paradigmák

"A fejlesztési (developmentalist) paradigma - mely a vidékre úgy tekintett, mint a fejlõdés során egyre reziduálisabbá váló kategóriára - jelenkori hanyatlása új életet lehel a vidékszociológiába. A vidék- és az ökológiai kutatások újbóli virulása a globalizáció növekvõ kutatási népszerûségével jár együtt. Ez több mint puszta véletlen - a globalizáció valójában a lokális különbségeket kristályosítja ki. A két folyamat együtt halad. De mindkettõt csak mint egy sajátos történeti konstrukciót érthetjük meg: azaz mindkettõt problematizálnunk kell. Amikor a 'globalizáció' problematizálásáról beszélek, akkor azt úgy kívánom láttatni, mint egy sajátos poszt-fejlesztési konstrukciót. A második világháborút követõ idõszakban a nemzeti fejlõdés/fejlesztést jellemzõ célrendszer (mely a 'Bretton Woods-i' rendszerben intézményesült) a nyolcvanas évek adóssági válsága következtében irrelevánssá vált - ezt drámaian mutatják a fejlesztési elméletet alkalmazó államokat és intézményeket ért támadások, melyek a monetarista paradigma híveiül szegõdött szervezetektõl érkeztek. A hatékonyság és a pénzügyi hitelképesség fogalmainak legitimáló leple alatt a fejlesztési korszak nemzeti orientációjú intézményei mindenütt eltûnnek, s helyüket a globális orientációjú szervezetek veszik át. Igazodva e trendhez, a termelõ kisközösségek azért tülekednek, hogy új szegletet találjanak maguknak az új globális gazdaságban, avagy, hogy ellenálljanak a globális nyomásnak. Bármi is történjék azonban, a lokális definiálása egyre inkább hangsúlyossá válik" (1996: 25).

McMichael szerint a vidékkutatásokban a nyolcvanas évek vége óta virágzó lokalitás kutatások egy tágabb kontextusba illeszkednek: a világ mûködésének és a kívánatosnak tartott fejlõdés irányának felfogásában bekövetkezett változáshoz. Az amerikai szerzõ ezt a változást a második világháborút követõen kialakított világpolitikai rendszer összeomlásához, és az összeomlás következtében keletkezett intellektuális ûrt betöltõ globális szemlélet uralkodóvá válásához köti. A következõkben elõször azt mutatom be, hogy (a.) mi jellemzi McMichael szerint a fejlesztési (developmentalist) paradigmát, illetve (b.) a globalizációs paradigmát, s (c.) mely tényezõkkel magyarázza a paradigmaváltást. McMichael szerint a vidékszociológia népszerûsége és a világ fejlõdésére/fejlesztésére vonatkozó domináns tudásrendszer között szoros korreláció áll fenn: a fejlesztési paradigma dominanciájának idõszakában a vidékszociológia legitim kutatási terepe a fejlesztési akciók érintettjei, a fejlesztendõk voltak, míg a globalizációs paradigma dominanciájának idõszakában a lokális szemléletû kutatások a leginkább elfogadottak (és kutatási forrásokkal ellátottak).

(a.) McMichael a fejlesztési paradigmát egy, a második világháborút követõen kialakított konstrukciónak tarja, melynek célja a kapitalista világgazdaság stabilizálása volt. A fejlesztési paradigma tanítása szerint ezt a stabilizációt a nemzetállamok révén lehet elérni, s az 1945 után - legalábbis a kilencvenes évekig ideiglenesen - véglegesedett nemzetállami rendszer szabályozásában kombinálták a merkantilista és liberális szervezõelveket. A rendszerben a nemzeti gazdasági menedzselés rendszerei elõnyt élveztek a kereskedelemmel szemben, s úgy képzelték, hogy a nemzeti jólét növekedése a stratégiai ágazatokra (acélipar, mezõgazdaság stb.) épülõ gazdaságfejlesztéssel érhetõ el. A fejlesztési paradigma a vidékre, a vidéki népességre úgy tekintett, mint az ipar jövõbeli munkaerejére, avagy mint olyan forrásra, ahonnét a jövedelmeket át lehet csoportosítani az ipari beruházások fokozására. A vidéki társadalmi problémákat ennek megfelelõen marginálisnak tekintették, mely szemléletet a társadalomtudományi kutatóközösség is átvette. Noha kétségtelen, hogy a második világháborút követõen a nyugati világ országainak többségében addigi történetük során soha nem látott gazdasági növekedés ment végbe, s a népesség anyagi jóléte is soha nem látott szintre emelkedett, de a fejlesztési paradigma alkalmazása a világgazdaságban számos új, a nyolcvanas évekre menedzselhetetlenné váló feszültségeket váltott ki. McMichael szerint a fejlesztési paradigma elvetéséhez a nyolcvanas években kiélezõdõ adósságválság járult leginkább hozzá, de amúgy "melléktermékként" a paradigma alkalmazása - elsõsorban a harmadik világ országaiban - szegénységet, hiperurbanizációt és környezeti katasztrófa-helyzetet "eredményezett".

(b.) A fejlesztési paradigma érvényességébe és alkalmazhatóságába vetett hit elillanása egy új, a felmerült problémák megoldását ígérõ paradigma létrejöttét eredményezte. McMichael globalizációs paradigmának nevezi ezt az új tudásrendszert, melynek központi ígérete szerint az adósságválság és a nyomában jövõ világgazdasági krízis kiküszöbölése a piacok világméretû átszervezése és stabilizálása révén érhetõ el. A hangsúly a világméretûségen van, amennyiben az adósságproblémák megoldásának nem a korábban preferált nemzeti keretekben, hanem nemzetek közti és egyben feletti együttmûködés eredményeként kell végbemennie. A paradigma kríziskezelési javaslata alapvetõen pénzügyi, financiális jellegû: a korábban szabályozatlannak tekintett nemzeti valutapiacok nemzetközi ellenõrzését javasolja, a kormányoktól és nemzeti bankoktól monetáris szigort követel. A gazdasági növekedés (mely cél továbbra is közmegegyezésesnek tekinthetõ) a hatékonyság fokozása révén érhetõ el. A hatékonyság a világméretû piaci versenyben való helytállás fokmérõje és záloga is egyben: a paradigma szerint csak a hatékony, rugalmas alkalmazkodásra képes vállalatok, országok, családok, régiók stb. képesek a korlátoktól szabaddá tette versenyben fennmaradni. A hatékonyság, a versenyképesség növelésére tankönyvszerû, Ritzer szavaival "mcdonaldizált" tudáskészlet áll rendelkezésre (vö. "Hogyan hozzuk ki önmagunkból a legtöbbet?", "Hogyan legyünk sikeresek?" stb.), amit lépésrõl-lépésre átültetve a gyakorlatba garantált a sikeres átszervezés, piaci alkalmazkodás. A globalizációs paradigmában tehát a korábbi paradigmában uralkodó területi (azaz leginkább nemzeti) elv alárendelõdik a kapitalista elvnek: minden (legyenek azok nemzeti, ágazati, vagy bármilyen más) korlát a piaci versenyen alapuló gazdagi fejlõdés gátjaként, tehát felszámolandó rosszként tételezõdik.

(c.) Azon túl, hogy az adósságválság a fejlesztési paradigma hirdette eszközök alkalmazhatóságába vetett hitet megingatta, mely más tényezõk járultak hozzá egy új gazdaságpolitikai paradigma létrejöttéhez és dominánssá válásához? A mannheimi tudásszociológiai tradícióba illeszkedve szerzõnk a tudástermelõ (tudomány) és tudásalkalmazó (politikusok, gazdasági szakemberek) eliteken belüli átalakulással hozza összefüggésbe a változást: a "globalizációs elitek" létrejöttével és - képzelt - közösségé válásával, valamint a "fejlesztési - elsõsorban nemzeti - elitek" pozícióinak romlásával. Kik alkotják az új globális elitet? A pénzügyi szakértõk és vezetõk, a transznacionális korporációk vezetõi, a világpolitika és világgazdaság "hajóskapitányi" pozícióit betöltõket kinevelõ és kiképzõ elitképzõk tudósai, valamint a nemzetközi intézmények (IMF, Világbank, WTO) menedzserei. Szerzõnk nem tér ki részletesebben arra, hogy miként is ment valóban végre a paradigmaváltás, így - legalábbis munkáiból - nem tudhatjuk meg, miként érlelõdnek emberek millióinak mindennapi életét befolyásoló változások. A paradigmaváltás azonban végbement, s a gazdasági adatok azt mutatták, hogy a globalizációs megközelítés alapján sikerrel lehet a világgazdaságot szanálni és új növekedési pályára állítani.
 

Vidékkutatások Európában a nyolcvanas és kilencvenes években

Az eddigiekbõl talán kiderült, hogy a nyolcvanas évektõl a társadalomkutatók, s köztük a vidékkutatók figyelme egyre inkább afelé fordult, hogy a hetvenes évek válsága közepette elõször érzékelt mélyreható társadalmi változások miként konceptuálizálhatók (Lowe 1992). McMichael egy volt azok közül, akik a világgazdasági rendszerben végbement változásokat tematizálták, mások a fordizmusról a posztfordizmusra (Gilbert et al. 1992), avagy a produktivista agráriumról a posztproduktivistára való átmenetként értelmezték a változásokat. A változások nem csupán a világkereskedelmi rendszerben, de a domináns munkaszervezeti formában, a legitim tudásrendszerben, a politikai preferenciákban és a mindennapi élet számos más területén (pl. vallásos gyakorlatok, gyermeknevelés, fogyasztás stb.) is jelentkeztek. A kezdeteiben a hetvenes évekre datált átalakulás vidékkutatói tematizálásában elsõsorban az angol társadalomtudósok jártak élen. A vidékszociológiai vizsgálatok középpontjába így ismét a nyugati világban zajló változások kerültek, s az új paradigma a vidéki átalakulás (rural restructuring) címkét kapta (Mardsen et al. 1993; Mardsen-Murdoch-Flynn 1993; Mardsen 1989; 1992). A hatvanas évekkel összevetve a nyolcvanas évek (agrár-)politikai kérdése már nem az volt, hogy miként növelhetõ a mezõgazdasági kibocsátás, hanem éppen az, hogy miként csökkenthetõ, s miként lehet az agráriumba folyó közkiadásokat megkurtítani. A vidéki társadalomban diverzifikáció ment végbe, új foglalkoztatási formák jelentek meg, nõtt a pluriaktivitás, s az új iparágak egy része is vidéken telepedett le. Arról nem is beszélve, hogy megfordult a belsõ migráció iránya: a városokból egyre többen költöznek vidékre, ezzel megváltoztatva a falvak társadalomszerkezetét.

Nyugat-Európában a vidékkutatások új generációjának megjelenése a nyolcvanas évek közepére datálható. Ez az idõszak - legalábbis az európai rurálszociológiában - többelemû változásokat hozott: egy új kutatói generáció (mely tulajdonképpen máig meghatározza a kutatások fókuszát) vette át a "stafétabotot", a mezõgazdaság politikai gazdaságtani vizsgálatának helyébe az átalakulás (restructuring) meglehetõsen vegyes teoretikus hátterû kérdésköre került, s a harmadik világ helyett újra a fejlett nyugati világ vidéke vált a fõ kutatási tereppé. A következõ táblázatban a két kutatási generáció fõbb jellegzetességeit hasonlítom össze.
 

Tézis	A mezõgazdaság politikai gazdaságtana (1975-1985)	Átalakulás (restructuring) (1985-1995), posztproduktivizmus, posztfordizmus
Kutatók	Newby	Cloke, Thrift, Murdoch, Mardsen, Lowe
Teoretikus keret	A termelés politikai  gazdaságtana	A fogyasztás politikai gazdaságtana
Új jelenségek	A mezõgazdaság integrációja a kapitalista termelési rendbe	Városi exodus, új vidéki konfliktusok megjelenése
Kutatási terület	Osztályviszonyok, mezõgazdaság, termelés	Fogyasztás, lokalitás
Vizsgált társadalmi szereplõk	Mezõgazdasági munkások, farmok, agrár- szervezetek	Középosztályok, szolgáltató osztály

A hetvenes évek végének és a nyolcvanas évek elejének a vidéket érintõ egyik legfontosabb fejleménye (legalábbis a fejlett nyugati világban) a térbelileg indifferens tõke megjelenése és a vidéki iparosodás újbóli beindulása. Mindez egybeesett egy vállalatszervezési paradigmaváltással, amit a kutatók a posztfordizmus fogalmával ragadtak meg. Bonnano és Bradley 1994-es tanulmányukban a fordizmust a modernizációs elméletek derivátumának tarják: "Central to the project of the modernization school was the assumption of a spatial unity between the economy and socio-political spheres. Following classic theories of development (Durkheim, Weber) and the Keynesian economic doctrine, it was maintained that sustained expansion of capitalism has to be paralleled by forms of control of unwanted social consequences. More specifically, laissez-faire postures were rejected, arguing that unregulated individual interests and utility maximization resulted in social disintegration rather than spontaneus order. Importantly, the exercise of control was spatially defined. Though it was recognized that forms of economic expansion ought to be pursued, regulation of economic processes was primarily exercised at the community, regional and/or national levels. Indeed, in modernization projects national boundaries were identified as the territorial limits of these actions. ... The transition from Fordism to global post-Fordism can be viewed as a realignment of productive relations and consequently as a context for new spatial forms" (1994: 55).

A posztfordizmus a fordista térhasználat és -értelmezés átalakulását jelenti. Nem nehéz észrevenni, hogy a kutatók a fordista térhasználat alatt a modernizációs elméletek és gyakorlatok konstituálta térhasználatot értenek, s a posztfordizmus fogalmával a hetvenes évektõl jelentkezõ mélyreható társadalmi átalakulás egyik aspektusát próbálják megragadni (a globalizáció, a posztproduktivizmus, az "új vidék" koncepciója tulajdonképpen ennek a széleskörû átalakulásnak a megragadására tett további kísérleteknek tekinthetõk).

Bonnano és Bradley szerint a második világháborút követõen a "Pax Americana" kontextusában kialakított új nemzetközi munkamegosztási rend, a fordizmus fõszereplõje a nemzetállam volt. A piaci kockázatok csökkentésére a nem kommunista világban állandósult az állami beavatkozás a gazdaságba, s a korporatív megoldások olyan rendszere jött létre, mely tartósan volt képes garantálni a munkaadók, a munkavállalók és az állami elitek harmonikus együttmûködését. A fordista paradigma a "vertikális" gondolkodás egyik típusa: definiált alárendeltségi viszonyok összessége alkotja a társadalmat, mely két nagyobb - képzettségük, feladataik és felelõsségük szerint elkülönülõ - csoportra oszlik: termelõkre és termelésirányítókra. A fordista üzemet rigid termelésszervezési eljárásoknak megfelelõen szervezik meg: koncentráció és centralizáció jellemzi, amit hosszú távú és átfogó tervezés egészít ki a társadalmi élet szinte minden területén (Mingione [1998] szerint a két vagy három gyermekes családmodelltõl kezdve a szabadidõs tevékenységekig). A fordista térhasználatot a koncentráció is jellemzi, ennek talán legillusztrisabb megjelenési formája a különbözõ székhelyek (fõvárosok, városközpontok, központi funkciójú települések, szabadidõközpontok stb.), ahova a gondos tervezõ a különbözõ funkciók együttesét telepítette.

A posztfordizmus a hetvenes évek mély rendszerválságának a következménye: az olajválság felerõsítette világpiaci krízisre, a nyugati világban kibontakozó antimodernista (elsõsorban baloldali) társadalmi mozgalmak okozta megrázkódtatásokra és a harmadik világban felerõsödõ nyugatellenes mozgalmak (melynek talán legnagyobb sikere, s egyben máig ható politikai következményekkel járó eseménye az 1978-as iráni forradalom) okozta modernizációs "katzenjammerra" adott sajátos válasz. A posztfordista paradigma híveinek fõ célja a rigiditás csökkentése, a rugalmasság növelése, a gátak (legyenek azok helyi, regionális, avagy nemzeti) elhárítása, a tõke minél szabadabb és gyorsabb mozgásának elõsegítése. A megközelítés térhódítása a nemzetközi munkamegosztás rendjének átalakulásával, a nemzetállam szabályozó képességének csökkenésével, a jóléti rendszerek visszaszorulásával, bércsökkenéssel, növekvõ osztálypolaritással és a multinacionális vállalatok létrejöttével és felvirágzásával jár együtt. A multinacionális cég már nem nemzeti keretekben "gondolkodik", beszerzési és értékesítési tevékenységét a "global sourcing" imperatívuszának megfelelõen alakítja.

A posztfordista átmenet a vidéket sem hagyja érintetlenül: míg a fordista megközelítésben a vidékként definiált tér (és az oda kötött és kötõdõ) társadalmi aktorok a modernizációs program célterületének számítottak, addig a posztfordista világban elõnyökkel és hátrányokkal rendelkezõ (helyesebben rendelkezni vélt) településekként, lokalitásokként értelmezõdnek, és - legalábbis a kutatók és a posztfordista fejlesztõk szerint - versenyképességük fokozására, avagy a globális nyomásnak való ellenállásra törekszenek.

Az új (elsõsorban elektronikai) ipari létesítmények vidéki megjelenése mellett a kisebb települések társadalmaiba más, új társadalmi szereplõk is érkeztek: a vidéki idillre vágyó középosztálybeli aktorok. Az agrárfoglalkoztatás súlya így jelentõsen csökkent a vidéki településeken, s nõtt a különbözõ ipari létesítményekben vagy a szolgáltatási szektorban dolgozóké, illetve a vidékrõl a városba ingázóké. A helyi feszültségek fõ forrásává a termelés helyett a fogyasztás vált, mivel az újonnan érkezettek fogyasztási (köztük tér- és tájhasználati) preferenciái jelentõsen különböztek az "õshonos" népességétõl. Ezt az elmozdulást néhány kutató úgy foglalta össze, hogy a megélhetésrõl a hangsúly áthelyezõdött az életstílusra. Mardsen és kutatótársai (1993) pedig azt bizonyították, hogy a középosztály városból történõ kiáramlásában a fõ hajtóerõ az volt, amit a társadalom tagjainak többsége sajátosan vidékinek tartott: a csendesség, a lelki és szellemi béke, a természetközelség és a közösséghez tartozás igénye. A dolog meglehetõsen paradox: a vidékkel foglalkozó tudományokban a hatvanas évek közepén épp az a meggyõzõdés vált általánosan elterjedtté, hogy a fenti jellegzetességek nem köthetõk a vidékiként definiált településekhez, ám mintha a városi emberek nem hallották volna a vidékkutató szavát, inkább figyeltek más értelmezés-konstruáló szereplõk (sajtó, szépirodalom, politikai erõk) szavára: irány a vidék!

A jelenkori vidékkutatások kedvelt terepévé tehát a lokalitás vált. Általános kutatói vélekedés szerint a kutatási hangsúlyt azokra a kérdésekre kell helyezni, hogy milyen intézményi viszonyok irányítják a térbeli struktúrák reprodukcióját, s mi jellemzi a lokális társadalmi cselekvés és a helyi társadalmon kívülrõl eredõ akciók kapcsolatát. Mardsen szerint a helyi társadalmakban a feszültségek a fejlesztés és a megõrzés elveinek (illetve az ezeket hangsúlyozók) ellentmondásából származnak, hisz az új középosztályi emberek a vidéket, mint fogyasztási helyet szemlélik, ahol a vágyott vidéki idillben élhetnek, míg az "õslakosság" megélhetést keres, jövedelmét akarja növelni, akár annak árán is, hogy a vidéki idill jellegzetességeit felszámolja.

Flynn és Lowe (1994) a vidéki társadalmakat négy szempont szerint vizsgálták (gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai paraméterek), s ez alapján négy ideáltípust dolgoztak ki, melyek a vidéki helyi társadalmak négy lehetséges fejlõdési útjára vonatkoznak:
 

Diskurzus és ruralitás: Marc Mormont megközelítése

A jelenkori vidékkutatók többsége a társadalmi konstruktivista megközelítést vallja magáénak. Noha maga a konstruktivista tradíció is rendkívül szerteágazó, a perspektíva emberszemlélete, a jelentéskonstruáló és a világot folyamatosan újradefiniáló társadalmi cselekvõ közös nevezõre hozza a különbözõ témákkal foglalkozó kutatókat. Marc Mormont 1987-es írása ebbõl a szempontból jelent mérföldkövet a vidékkutatások történetében: elõször jelent meg a diskurzus és a reprezentáció fogalma mint elemzési eszköz, s Mormont a belgiumi nemzeti parkok vizsgálata során elõször alkalmazta a ruralitás fogalmát, mint egy új, a vidék értelmezésében bekövetkezett fordulat terminusát. "Míg korábban azért beszéltünk a vidéki világról, hogy egy különálló univerzumot definiáljunk (vagyis egy sajátos népesség, sajátos - a városiétól eltérõ - szabályok szerint él, s ahol más tevékenységek, más emberek, más életstílusok találhatók); manapság egy másik reprezentáció irányába mozdultunk el, mely a vidékiként jellemzett dolgokat nem úgy tekinti, mint egy másik önálló társadalmi világot, hanem mint a társadalmi kapcsolatok különbözõ, sajátos módját" (1987: 17). Az elmozdulás két szinten vizsgálható: a térhasználatban és a reprezentációban.

(a) A korábbi idõkkel összehasonlítva a vidéki tér manapság sokkal kevésbé a termelés, mégpedig az agrártermelés helye. Mára a vidéki tér funkciói differenciálódtak, s a fogyasztás, elsõsorban a különbözõ, a turizmushoz kötõdõ fogyasztási tevékenységek terévé vált. Ma a vidéki tér a városi tér egy típusa: városi hálózatok része, városi emberek használják (ingázók, üdülõtulajdonosok, turisták) és gyakran városi intézmények és szervezetek menedzselik. A városi életmód és ezzel a városi emberek "meghódították" a vidéket.

(b) Ugyanakkor a társadalmi reprezentációk szintjén a vidék - legalábbis azok a dolgok és társadalmi gyakorlatok amit vidékiként értelmezünk, illetve értelmez a társadalmi cselekvõk egy csoportja - a társadalom és a társadalmi fejlesztési gyakorlatok domináns, s egyben városiként tételezett formájával szembenálló alternatívaként jelenik meg. Mik ennek az alternatívának a fõbb jellegzetességei? Egyrészt az iparosító fejlesztési modell (nagy méretek, technikai és technológiai innovációk és bürokrácia) kritikája, másrészt erõs hit a kis közösségekben megvalósuló, az önfenntartást megcélzó fejlesztési modell kialakíthatóságában. A tradicionális vidéki világ víziói, melyet a társadalomtudományok és a szépirodalom terjeszt, legfõképpen hivatkozásokként szolgálnak e modell elképzelésében. A paraszti autarkia, a faluközösség és az õsi termelési technikák már nem egy elmúlt kor reliktumai, hanem olyan imidzsek, melyek ezt az új társadalmi projektet legitimálják, egy ruralizált társadalom kialakításának szükségességét és mikéntjét. A cél nem a régi világ feltámasztása, hanem a társadalmi és gazdasági élet olyan formáinak kifejlesztése, melyek alapjaiban különböznek a jelenleg uralkodótól, s amelyben
 

A konzervacionista mozgalom század eleji sikereit követõen egészen az 1960-as évekig kevés szó esett a természetvédelmi területekrõl, pláne a vidékiség és a nemzeti parkok közötti kapcsolatról. A hatvanas évekre sokat változott a fejlett ipari országok vidéke: a századfordulóval összehasonlítva tovább növekedett a mezõgazdasági földhasználat, az agrármodernizáció eredményeképpen iparszerû termelési módszerek terjedtek el, ezzel összefüggésben csökkent az agrárnépesség aránya, s nõtt az iparban és a szolgáltatásokban dolgozóké. De a legfontosabb változás mégis a vidéken élõk aspirációiban következett be: városi életkörülményeket szerettek volna (s jegyezzük meg, tudtak is) teremteni maguk és gyermekeik számára (ezt az átalakulási folyamatot Magyarországon Márkus István örökítette meg az ambíciók robbanásáról írt kiváló mûveiben). A modernizáció ellenzõi számára ez annyit jelentett, hogy "a vidék elesett". Persze paradox módon az antimodernista törekvések szinte mindegyikét városi társadalmi csoportok képviselték, a vidéki népesség (talán a földtulajdonos nemesi rétegek kivételével) sosem állt élesen szembe a modernizációban hívõ társadalmi mozgalmakkal. A hatvanas években Mormont két társadalmi szereplõcsoportot azonosított, amelyek a természet és ember kapcsolatának korabeli uralkodó megközelítésével szembehelyezkedtek, s a természetvédelmi területek felállítása mellett kardoskodtak:
 

A természetvédelmi területek létrejöttének megértéséhez nélkülözhetetlen a hatvanas években a turisztikai iparban végbement változások, a tömegturizmus megjelenésének figyelembe vétele. Az infrastrukturális, az ipari és a városi térigény kibõvülése egybeesett a turisztikai térigény rohamos növekedésével, ami komoly nyomás alá helyezte a még megmaradt, "érintetlen" természeti helyeket (közülük is elsõsorban a völgyeket). "A tömegturizmus megjelenése radikálisan megváltoztatta a viszonyokat. Ez nemcsak azért következett be, mert a korábbiakkal sokkal több turista jelent meg a vidéki térben, hanem azért is mert a turizmus azon tájhasználati (tájfogyasztási) módok iránti igény megnövekedésével járt együtt, amelyek korábban egy szûkebb kisebbség elõjogai közé tartoztak" (1987: 6). A turisztikai térfogyasztás térhódítása fenyegette mind a mezõgazdasági térhasználatot (bizonyos esetekben sokkal kifizetõdõbbé vált felhagyni a termeléssel, s átváltani valamilyen idegenforgalmi attrakcióra), mind a konzervacionisták "érintetlen" tájait, mind pedig az ellenurbanizáció során a vidéki (elsõsorban szuburbán) helyekre költözött új középosztálybeliek vidéki idill képét (s fõleg a békességet, nyugalmat, csendességet és tisztaságot bolygatta fel, piszkította be a városi - gyakran külföldi - turisták autóinak tömege).

A hatvanas évek abban is változást hozott, hogy az akkoriban születõ regionális fejlesztés uralkodó megközelítésében a vidéki, falusias települések fejlõdése már nem a mezõgazdaságra, hanem a turizmusra, mégpedig a tömegturizmusra épült. Az állam egy új politikai terület (regionális politika) életre hívásával a korábbiaknál aktívabb részese lett a táj- és térhasználat alakításának.

Mormont szerint a hatvanas években végbement széleskörû társadalmi átalakulás (ami az agrárium dominálta vidék megszûntét hozta) végeredményben két következménnyel járt:
 

Egy új fejlesztési paradigma megjelenése:
a kultúra-gazdaság tézis

Christopher Ray a Sociologia Ruralis 1998. évi elsõ számában jelentette meg nagy jelentõségû cikkét Kultúra, intellektuális tulajdon és territoriális vidékfejlesztés címmel. Noha az anyag megjelenése óta nem telt még el elég idõ ahhoz, hogy a vidékkutatók alaposan megvitassák Ray téziseit, de ismereteim szerint ez az elsõ olyan anyag, mely a vidékfejlesztés új európai paradigmájának megjelenését a világ-, s különösen az európai gazdaságban végbemenõ változásokhoz kapcsolta. Az írás abból a szempontból is fontosnak tekinthetõ, hogy nem "légüres térben" jött létre: a nemzetközi vidékkutatásokban az utóbbi tíz évben folyó viták szintézisére tesz kísérletet.

Ray szerint a vidékfejlesztés kultúra-gazdasági megközelítése arra a meglátásra épül, hogy a vidéki térségekben a helyi gazdasági kontroll (tehát az, amikor a helyi társadalom szereplõinek hatalmában áll a helyi gazdaság alakulását befolyásolni) annak révén növelhetõ, ha a hely (place) becse az ahhoz kötõdõ kulturális identitás révén felértékelõdik. A megközelítés annyiban gazdasági, amennyiben a források, a termelés és a fogyasztás kapcsolatát tematizálja, míg annyiban kötõdik a kultúrához, amennyiben azt az átalakulási folyamatot próbálja megragadni, melynek során a térhez kötõdõ helyi kultúra gazdasági jelentõségre tesz szert. Ray felfogásában a kultúra-gazdaság megközelítés elsõsorban a termeléssel foglalkozik: az adott térséghez kötõdõ kulturális rendszerrel, s azzal, hogy a társadalmi aktorok különbözõ hálózataiban miként jönnek létre olyan új források, melyek kiaknázása az adott térség gazdasági érdekeit szolgálja.

A megközelítés három forrásból táplálkozik: a posztindusztriális, fogyasztói kapitalizmus létrejöttét tematizáló irodalomból; az Európai Unió vidékfejlesztési politikájából; és a regionalizmus eszméjének térhódításából. A posztindusztriális kapitalista rendszer létrejöttét és jellemzõit vizsgáló szakirodalom szerint a jelenkori fejlett nyugati gazdaságokban a korai modern térfelfogás (objektív terek, rigid hierarchiák) átadják helyüket a térszervezés és -szervezõdés rugalmasabb, szubjektívebb formáinak, ami a kapitalista tõkefelhalmozási folyamatban végbement változással hozható összefüggésbe: a jelentés-, a szimbólumkonstruálás reflexív formáinak térhódításával.

Az Európai Unió vidékfejlesztési politikája az utóbbi években a szektorális, elsõsorban a mezõgazdaság modernista fejlesztésére épülõ irányából egy, a vertikális kapcsolatokat építõ, a területiséget messzemenõen figyelembe vevõ irányba mozdult el: vagyis a támogatásokat egyre kevésbé a szektorális elv szerint, s egyre inkább a területi elv szerint allokálják. A kilencvenes években - a Közös Agrárpolitika reformjához kötõdõen - a vidékfejlesztésben az a nézet vált általánosan elterjedtté, miszerint a különbözõ területi egységek (legyenek azok régiók, kistérségek, avagy az egyes települések) közti fejlettségbeli különbségek² úgy számolhatók fel a legmegfelelõbben, ha az egyes térségek feltárják és értékesítik a helyi erõforrásokat, köztük a kulturális identitást.

A kultúra-gazdaság megközelítés harmadik forrása a regionalizmushoz, az európai régiók (újjá)születéséhez kötõdik. A nemzetállamok bizonyos funkcióit átvevõ régiók egyre inkább arra törekednek, hogy a térség gazdaságát és társadalmát úgy fejlesszék, hogy mindeközben a térség kulturális identitását megõrzik, sõt ha lehet erõforrásként kiaknázzák. A regionalisták (legyenek azok az régiók politikai vezetõi, avagy a régió "nevében beszélõ", a régiót konstruáló tudósok, újságírók stb.) megközelítésében a globalizációs folyamat periferizációs fenyegetését csak úgy tudja az adott területi egység elkerülni, ha kulturális rendszerét egyre inkább a tõkeakkumulációs folyamat szolgálatába állítja.

Talán a fenti rövid tárgyalásból is kiderült, hogy Ray szerint a fejlesztés új paradigmájának megszületését követhetjük nyomon az Európai Unióban. Ha a McMichael-i keretekben maradunk, akkor a vidékfejlesztés új megközelítése a globalizációs paradigma egyik válfaja, hisz (a.) a globalizáció tölti be a fõ veszélyforrás, de egyben lehetõség szerepét is; (b.) a javaslat a periferikussá válás elkerülésére a lokalizáció, azaz a globalizáció fenyegette lokális kulturális értékek megõrzése, s gazdasági kiaknázása.

Ray a kultúra-gazdaság négy - fokozat jellegû - típusát különböztette meg:
 

A lokális tudás és az állam jelenkori kapcsolatát kétféleképpen közelítik meg a kutatók: egy részük azt hangsúlyozza, hogy az adott területen univerzális érvényességre törõ (nemzet)állam minden olyan tudás- és értelmezéstípust maga alá gyûr, amely útjában áll törekvéseinek, vagyis a lokális tudás, a lokális kultúra a nemzetállami dominancia idõszakában elnyomatott, így a lokális tudásra építkezõ helyi fejlesztési törekvéseket az állammal szemben kell kialakítani. Mások viszont úgy érvelnek, hogy alakult volt bármiként is a nemzetállami és a lokális kultúrák kapcsolata, napjainkban az állam elõmozdítója lehet a kultúra-gazdaság megközelítés uralkodóvá válásának, mivel biztosíthatja a jogi feltételeket (a tulajdonjogok garantálása révén) ahhoz, hogy az adott térségre jellemzõ termékek értékesítésébõl származó elõnyöket valóban csak az adott térségbeli szereplõk realizálják (pl. Magyarországon a hegyközségi és a bortörvényben elõírták, hogy a boros palackokon szerepelnie kell annak, hogy mely borvidékrõl származik a termék).

Ray amellett érvel, hogy a fejlesztés kultúra-gazdasági megközelítése nem csupán a vidéki térségekre alkalmazható, hanem bármely - legyen az vidékiként vagy városiként definiált - térbeli képzõdményre. Mindez további elmozdulást jelent abba az irányba, ami a hatvanas években körvonalazódott elõször: a vidék és a város közti társadalomszervezõdési különbség elõfeltevésének feladása, s annak vizsgálata, hogy miként értelmezik a különbözõ társadalmi szereplõk a vidéket, milyen sajátosságokat tulajdonítanak a vidékiként definiált téreknek, s az értelmezésekhez kapcsolódóan milyen társadalmi cselekvést valósítanak meg (Frows 1998; Greider-Garkovich 1994; Harris et al. 1995; Clark-Murdoch 1997).
 

Összefoglalás

Írásomban amellett igyekeztem érvelni, hogy a vidéki társadalomszervezõdés "Gemeinschaft" jellegének elõfeltevését a hatvanas-hetvenes években feladva a vidékkutatók eltérõ elméleti irányokba tájékozódtak. A váltás a vidék értelmezésben végbement eltolódásként ragadható meg: a hatvanas-hetvenes évek vidékkutatói (voltak légyen a modernizációs elmélet reprezentánsai, parasztkutatók, avagy az agrárium politikai gazdaságtanát vizsgálók) a vidéket a társadalomszervezõdés városétól különbözõ, korábbi kezdetekre visszatekintõ típusaként értelmezték. A nyolcvanas évektõl viszont az a nézet vált általánosan elfogadottá, hogy a vidékkutatónak célszerû ebbéli elõfeltevését megkérdõjelezni, sõt felfüggeszteni, s figyelmét azokra a társadalmi gyakorlatokra (és egyben értelmezésekre) irányítani, amelyek során a vidék jelentése, és a vidékhez kapcsolt legitim cselekvési formák létrejönnek. A vidékkutatások "kulturális fordulata" után a vidék elsõsorban, mint a társadalmi terek egy típusa jelenik meg, melynek értelmezése meglehetõsen vitatott, s a legtöbb tudományos eredménnyel épp ezeknek az értelmezési vitáknak a vizsgálata járhat.
 

Irodalom

Benvenuti, B.-B. Galjart-H. Newby 1975. The current status of rural sociology. In: Sociologia Ruralis (Vol. 15), 1-2, 3-21.

Benvenuti, B. 1985. On the dualism between sociology and rural sociology: some hints from the case of modernization. In: Sociologia Ruralis (Vol. 25), 3-4,
214-229.

Bonnano, A.-D. Constance-M. Hendrickson 1995. Global Agro-Food Corporations and the State. In: Rural Sociology (Vol. 60), 2, 274-296.

Bonnano, A.-K. Bradley 1994. Spatial relations in the Global Socio-Economic System and the Implications for Development Planning. In: A. Jansen-D. Symes (eds.) Agricultural Restructuring and Rural Change in Europe. Wageningen: Agricultural University, 49-64.

Buttel, F. H.-D. Goodman 1989. Class, state, technology and international food regimes. In: Sociologia Ruralis (Vol. 29), 2, 86-92.

Clark, J.-J. Murdoch 1997. Local Knowledge and the Precarious Extension of Scientific Networks: A Reflection on Three Case Studies. In: Sociologia Ruralis (Vol. 37), 1, 38-60 (April)

Cloke, P.-N. Thrift 1990. Class and Change in Rural Britain. In: Mardsen, T.-P. Lowe-S. Whatmore (eds.) Rural Restructuring. David Fulton: London, 165-181.

Flynn, A.-P. Lowe 1994. Local Politics and Rural Restructuring: The Case of Contested Countryside. In: A. Jansen-D. Symes (eds.) Agricultural Restructuring and Rural Change in Europe. Wageningen: Agricultural University, 247-259.

Friedmann, H.-P. McMichael 1989. Agriculture and the state system. In: Sociologia Ruralis (Vol. 29), 2, 93-117.

Friedmann, H. 1982. The political economy of food: the rise and fall of the postwar international food order. In: American Journal of Sociology (Vol. 88) (Supplement), 248-286.

Frows, J. 1998. The Contested Redefinition of the Countryside. An Analysis of Rural Discourses in The Netherlands. In: Sociologia Ruralis (Vol. 38), 1, 54-68.

Geertz, C. 1994. Az értelmezés hatalma. Budapest: Századvég

Gilbert, N.-R. Burrows-A. Pollert 1992. Introduction: Fordism, Post-Fordism, and Economic Flexibility. In: N. Gilbert-R. Burrows-A. Pollert (eds.) Fordism and Flexibility. Divisions and Change. Explorations in Sociology 41. London: Macmillan, 1-12.

Giner, S.-E. Sevilla-Guzman 1980. The demise of the peasant: some reflections on ideological inroads into social theory. In: Sociologia Ruralis (Vol. 20), 1-2, 13-27.

Goodman, D-M. Redclift 1985. Capitalism, petty commodity production and the farm enterprise. In: Sociologia Ruralis (Vol. 25), 3-4, 231-247.

Greider, Th.-L. Garkovich 1994. Landscapes: The Social Construction of Nature and the Environment. In: Rural Sociology (Vol. 59), 1, 1-24.

Harris, R. P.-J. C. Bridge-C. E. Sachs-S. E. Tallichet 1995. Empowering Rural Sociology: Exploring and Linking Alternative Paradigms in Theory and Methodology. In: Rural Sociology (Vol. 60), 4, 585-606.

Lowe, P. 1992. Industrial agriculture and environmental regulation: a new agenda for rural sociology. In: Sociologia Ruralis (Vol. 32), 1, 4-10.

Mardsen, T. 1989. Restructuring Rurality. In: Sociologia Ruralis (Vol. 29), 3-4,. 312-317.

- 1992. Exploring a rural sociology for the Fordist transition. In: Sociologia Ruralis (Vol. 32), 2-3, 209-230.

Mardsen, T.-J. Murdoch-A. Flynn 1993. Regulating Land Development: Local Market Structures and Structured Markets. In: Rural Sociology (Vol. 58), 4,
599-625.

Mardsen, T.- J. Murdoch-P. Lowe-R. Munton-A. Flynn 1993. Constructing the countryside. London: UCL Press

McMichael, P. 1996a. Development and Social Change: A Global Perspective (Sociology for a New Century). New York: Pine Forge

- 1996b. Globalization: Myths and Realities. In: Rural Sociology (Vol. 61), 1, 25-55.

Miller, S. 1996. Class, Power and Social Construction: Issues of Theory and Application in Thirty Years of Rural Studies. In: Sociologia Ruralis (Vol. 36), 1, 93-116.

Mingione, E. 1998. The social and historical construction of the models of industrial development. In: Space inequality and difference. From "radical" to "cultural" formulations? Athens: Milos, 82-106.

Mormont, M. 1987. Rural nature and urban natures. In: Sociologia Ruralis (Vol. 27) 1, 3-20.

- 1990. Who is rural? or how to be rural: towards a sociology of the rural. In: Mardsen, T.-P. Lowe-S. Whatmore (eds.) Rural Restructuring. London: David Fulton, 21-44.

Newby, H. 1977. The Deferential Worker. London: Allen Lane

Newby, H. 1985. 25 years of rural sociology. In: Sociologia Ruralis (Vol. 25), 3-4, 207-213.

Pahl, R. 1966. The rural-urban continuum. In: Sociologia Ruralis (Vol. 6), 4,
299-327.

Ray, Ch. 1998. Culture, intellectual property and territorial rural development. Sociologia Ruralis , (Vol. 38), 1, 3-20.

Scott, J. 1996. Az ellenállás hétköznapi formái. In: Replika, 23-24, 109-130.
(December)

Shanin, T. 1976. A world without rural sociology? In: Sociologia Ruralis (Vol. 16) 4, 233-237.

Whatmore, S. 1990. Theories and practices for rural sociology in a 'new' Europe. In: Sociologia Ruralis (Vol. 30), 3-4, 251-259.
 

* A tanulmány az OTKA F026363 sz. A regionális és vidékfejlesztési rendszer rivális tudásai címû kutatási projekt keretében készült. Tanácsaikért Horváth Gergely Krisztiánnak, Kovách Imrének, Somlai Péternek és Tardos Péternek tartozom köszönettel.
1. "A paraszttalanítás (depeasantization) doktrináját úgy definiálhatjuk mint a modernizáció során végbemenõ fejlõdés irányára és természetére vonatkozó tágabb nézetrendszer egyik ideológiai komponensét. Mindez lényegében annak a kikerülhetetlen történeti átmenetnek az elfogadását jelenti, miszerint a mezõgazdaság lépcsõzetes átalakulása a parasztság megszûnésével jár együtt. A feltételezések szerint a tudományos mezõgazdaság megvalósításához (azaz a »jó« mezõgazdaság, hisz a tudomány manapság definiciószerûen az igaz és a jó szuverén kritériumaként tételezõdik) a mezõgazdaság iparosítására van szükség: a munkafolyamat racionalizációjára, a munkaszervezet hatékonyságnak megfelelõ hierarchizálására, az agrártermelés folyamatának bürokratizálására, a népesség korporatív jellegû megszervezésére, a termelés maximalizálására, tartós növekedésre és az intenzív termeléstechnika meghonosítására. A parasztság súlyának csökkenése és végsõ soron eltûnése nem csupán a modernizáció következménye, de egyenesen kívánatos elõfeltétele a folyamat sikerének" (Giner-Sevilla-Guzman 1980: 15-6).
2. Ehelyütt nincs arra mód, hogy az Európai Unió vidékfejlesztési politikájának átalakulását kiváltó tényezõket sorra vegyük, s feltárjuk azokat az aktorokat, amelyek az átalakításban fõszerepet játszottak. Amit mégis meg kell említenünk, az a "tudomány szereplõinek" meghatározó jelentõségû részvétele az új normatív vidékfejlesztési tudás megkonstruálásában, és a vidékfejlesztési politika-hálózat megszervezésében. Mindez természetesen szoros összefüggésben áll azzal, hogy egyes idõszakokban a tudás mely típusait tekinti az emberek többsége legitimnek: esetünkben a tudományosként definiált tudás politikaalakító szerepének fontosságára utaló jelek tömegével találkozunk, ami alátámasztja az Európai Unió azon teoretikusainak meglátását, akik szerint az egységesülés a szellemi örököse a felvilágosodás során megszületõ, a tudomány felsõbbrendûségét és legitim társadalomátalakító szerepét hirdetõ gondolati tradíciónak.