A személynek szóló, a tisztelgõ tanulmánykötet egyszerre hálás és hálátlan mûfaj: egyfelõl kedves gesztus, amivel kor-, és pályatársak, barátok és tanítványok adóznak egy életmû elõtt, másfelõl igen nehéz feladat elé állítja szerkesztõjét, akinek meg kell oldania a nagyon sokféle írás kötetté szerkesztését, össze kell kötnie az írásokat, tematikus, mûfaji, esetleg személyes kapcsolódási pontokat kell találnia gyakran igen heterogén és különbözõ színvonalú írások között, s az eredmény nem mindig áll össze könnyen egységes kötetté. Most sem lehetett könnyû dolga a szerkesztõnek, Losonczi Ágnes életmûvéhez nem nehéz ugyanis kapcsolódási pontokat találni, s épp ezért ezeket keretben tartani sem kis vállalkozás. A feladatot Hanák Katalin vállalta el, aki 18 szerzõ munkáját szerkesztette kötetbe Losonczi Ágnes 70. születésnapja alkalmából. Losonczi Ágnest a bevezetõ pár oldalon köszönti a szerkesztõ, felvillantva az életút és a pálya egy-egy állomását, valamint személyisége s munkássága legjellemzõbb vonásait.

Losonczi szociológusi pályája a hatvanas évek elejétõl ível mostanáig, több mint három évtizedet átfogóan, sokszínûen, mégis logikusan egymásba épülõ témák, és gondolatmenetek sora alkotja. A pálya elején a zene szociológiája érdekli, innen rövid és természetes út adódott az életmód szociológiájának irányába. Ennek az idõszaknak legismertebb mérföldkövei a Békés megyei kutatás és Az életmód az idõben, a tárgyakban és az értékekben címmel 1977-ben megjelent nagyívû kötet, amely a magyarországi életmódkutatás legjobb monográfiája, s ezzel egyidejûleg a hetvenes évek magyar szociológiájának egyik legjelentõsebb munkája. A könyv részletesen tárgyalja az életmódmodelleket, az életmód tárgyi és anyagi feltételeit, s az életmódot szabályozó értékorientációkat, mivel központi fogalmai a szükséglet, a szükséglethierarchia, illetve a szükségletek kielégítése, a fogyasztás különbségei révén felmutathatóvá teszi a társadalomszerkezet differenciáltságát - a hivatalos ideológia leegyszerûsítõ modelljével szemben. Az egészségszociológiához, ami közel 20 éve foglalkoztatja Losonczit az életmód, táplálkozás kérdésein keresztül vezetett tovább logikusan az út. (A legnagyobb mérföldköveit ennek a korszaknak három könyv fémjelzi: A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben 1986; Ártó-védõ társadalom 1989; Utak és korlátok az egészségügyben 1998). Az egészségszociológia az életmód, fogyasztás drámaibb oldalát vizsgálja, amely társadalmi szinten különösen érzékletes leírása lehet egy adott népesség, társadalom jólétének. "Ha többen halnak meg, mint amennyien születnek, ha sokan halnak meg, akik élhettek volna, ha a szülési kedv apad, ugyanakkor a világra jött gyermekek egy jelentékeny része veszélyeztetett helyzetben van, akkor itt a társadalom egésze került a fenyegetettség állapotába, mivel olyan feltételek keletkeztek, amelyek egyszerre kezdték ki a gyökereket és a legerõsebb életfenntartó ágakat." (Utak és korlátok..., 49.) A kötet elején, a köszöntõben felvillan a pálya egy-egy állomása, s körvonalazódik egy kutatói személyiség, akinek jellemzõ vonásai: emberközeli szociológus, illetve a több témájú és több módszerrel dolgozó keresõ ember, akinek szépen megírt könyveit egy sajátos, emberközelséget hangsúlyozó, karakteres megközelítés is közös nevezõre hozza. A könyv neki, és - áttételesen - részben róla, munkásságának fõbb témáiról szól.

A kötet négy részbõl áll, s Losonczi Ágnes munkásságát átfogó válogatott bibliográfia egészíti ki, mely 6 könyvet, 46 tanulmányt, 10 idegen nyelvû publikációt sorakoztat fel. A publikációk tükrözik az életmûvet: két-két könyv foglalkozik annak nagyobb állomásaival, a zene, az életmód, az egészségügy témáival, a tanulmányok nagyobbrészt az utóbbi két tárgykörhöz kapcsolódnak. A szerkesztõ Hanák Katalin a kötet tagolásával adott az írásoknak keret(ek)et, ami ilyenformán kapcsolódva a fontosabb területekhez, szintén az ünnepelt munkásságát tükrözi. Mivel azonban az egyes részek csak számokkal vannak ellátva, az olvasó Losonczi munkásságának ismeretében (rosszabb esetben a válogatott bibliográfia tanulmányozását követõen) tudja rekonstruálni az egyes részekben szereplõ írások közös nevezõit: az átfogó elméleti és mûfaji kérdéseket, illetve az életmû fõbb témáihoz, az egészségügyhöz, illetve az életmódhoz kapcsolódó kérdéseket. Az alábbiakban ezen részek rövid ismertetésére vállalkozom.

Az elsõ részbe az elméleti kérdéseket tárgyaló írások kerültek. Ferge Zsuzsa írása az elosztási elvekrõl, ennek a szocializmusban és a kapitalizmusban való különbségeirõl szól, valamint a kilencvenes évek paradigmaváltásáról, amely a 20. századi jóléti rendszerektõl a jóléti közfelelõsség minimalizálása felé visz, s átalakítja a javakhoz jutás feltételeit, s a koraszülött jóléti állam visszaszorításának szükségességébõl kiindulva, végsõ soron zárójelbe teszi az erkölcs, a humánum, és a társadalmi kötések kérdéseit. Szalai Erzsébet írása az értelmiség szerepének átalakulásával foglalkozik. Az értelmiség rendi szervezõdését Konrád György és Szelényi Iván a tradicionális redisztribúcióhoz kötik, úgy tûnik azonban, az értelmiség rendi szervezõdése maradandóbb jelenség, mint a feudális struktúrák, s egészen a jelenig hatóan jellemzi az értelmiség szervezõdését. Ennek oka nagyrészt az értelmiségi munka természetére vezethetõ vissza, amely alkotó, individuális tevékenység, de reflexiót, közeget kíván magának, azaz barátokra és riválisokra van szüksége. Ezért is van, hogy bár az értelmiség szót emel a rendi kiváltságok ellen, saját maga igényt tart a saját kiváltságaira, s a redisztribúció rájuk esõ részérõl nem kíván lemondani. Az államszocializmus, amely bár korlátokat szabott az értelmiségnek, voltaképpen kedvezett rendies szervezõdésének. E szervezõdés bomlási folyamata a hetvenes évektõl gyorsult fel, paradox módon ebben magának az értelmiségnek igen aktív szerepe volt. Ma a kilencvenes évek végére kétfajta (békésen egymás mellett élõ) értelmiségi piac körvonalai jelentek meg: az egyik a minden kérdéshez hozzászóló médiasztároké, a másik szaktudományos értelmiségé. Az elõbbieknek le kell mondaniuk a tudományos igényû megközelítésrõl, az utóbbiaknak a problémák átfogó értelmezésérõl. A kritikai értelmiség még inkább ellentmondásos helyzetben van: egyszerre jellemzi önvizsgálatra késztetõ válság és van adva számára a bõség, amennyiben a világot érintõ alapkérdések hamarosan elemi erõvel válnak ismét relevánssá. A hagyományos kritikai szerepben megingó értelmiségi hajlamos rá, hogy éppen akkor nagyítsa fel a szétesettséget, amikor az iránta való szükséglet növekszik. Somlai Péter írása a társadalom és a társadalommal foglalkozó tudomány, a szociológia helyzetével foglalkozik. Mivel a társadalom 17. század óta létezõ fogalma megkérdõjelezõdött, a társadalommal foglalkozó tudomány, a szociológia is új kihívásokkal találja szemben magát abból adódóan, hogy a 20. század végére nagymértékben átrendezõdtek a társadalmi folyamatokat meghatározó erõk, sõt sokak állítása szerint ma olyan, hogy társadalom, nem is létezik. A kritika több oldalról fogalmazódik meg egyidejûleg, amelyet az erdõhöz (itt: a társadalom metaforája) való viszonnyal jellemez a szerzõ: az individualisták, (a módszertani individualizmus hívei) meggyõzõdése szerint az erdõ visszavezethetõ a fákra, a társadalom nem más, mint egyének összessége. A globalisták az erdõt az ökoszisztéma részének tekintik, s a magyarázatok sok esetben a globális összefüggésekre kell visszamenjenek, hogy megértessék a társadalmi jelenségeket. A posztmodernek számára éppen fordítva, a társadalmi szintû struktúrák eltûntek, s csak a lokális igazságok, a helyi kulturális kontextusok, alkuk maradtak, amelyek már nem állnak össze egésszé. Mivel a szociológiát a polgári társadalom önismereti igénye hívta életre, ha van ilyen igény ma is, ennek meg is kell a szociológiát tartania. Ha valóban a vázolt szerkesztési/tagolási elv érvényesült az elsõ részben, akkor ebbõl kissé kilóg Neményi Máriának a nõi szerep rekonstrukciójával foglalkozó írása.

A kötet második része az egészségügy és/vagy a társadalmi egyenlõtlenségek problémájával foglalkozó írásokat gyûjti egybe. Kemény István a cigányok/romák ügyében tesz néhány oktatás-, illetve foglalkoztatáspolitikai javaslatot. Mivel a cigány családok ma másképp ítélik meg a középfokú továbbtanulás elõnyeit, mint korábban, ma többet tehet az oktatási rendszer a romák érdekében, a romákat oktató intézmények támogatását jelentõ kisebbségi fejkvótát azonban programokhoz kellene kötni, ezek kidolgozásához ajánlásokat kellene kibocsátani, sõt olyan nem feltétlenül oktatási intézményeket, melyek sikeresen foglalkoznak cigány gyerekekkel, szintén támogatni kellene a fejkvótával. Foglalkoztatáspolitikai eszközként a szerzõ roma családsegítõk alkalmazását, területfejlesztési eszközök között a munkahely-teremtési és egyéb területfejlesztési támogatásokat említi, melyeket olyan községekben lenne érdemes összpontosítani (s pályázati formában elosztani), ahol a munkanélküliségi ráta magasabb, mint egy elõre rögzített, magas érték. Szalai Júlia az egészségügyi alapítványok mûködésének elsõ tapasztalatairól szól. A nonprofit szektortól azt várták, hogy segít megoldani az egészségügy alapproblémáit (gazdaságosság, kórház-centrikusság, stb.), segíti a verseny megjelenését az egészségügyben, csökkenti a pénzügyi kiszolgáltatottságot, javítja az alkuképességet, megteremti a civil érdekképviseletet. Egy, 1995-ben bejegyzett egészségügyi alapítvány vizsgálata során kitûnõ tapasztalatok talán alatta maradnak a korai várakozásoknak: az alapítványokra jellemzõ a városi jelenlét (területi kiegyensúlyozó hatásuk ezért egyelõre nincs), s hogy valamely egészségügyi szervezet szolgálatában állnak, azaz nem váltak le ténylegesen az állami ellátó rendszerrõl. Az alapítványok nagy része a hagyományos intézményekben folyó gyógyítómunka javítását szolgálja, sokukat az ellátás színvonalcsökkenése ellen találták ki, mások a hagyományos struktúrából való kitörés szándékával jöttek létre, illetve az orvosi önérdekek érvényesülését szolgálják. (Az ellátással is foglalkozó alapítványok közös vonása, hogy a szociális körülményeket is figyelembe veszik tevékenységük során.) Mûködésükre jellemzõ az átlátható szabályok feltûnõ hiánya, a mérsékeltebb hierarchikus viszonyok, illetve a gyakori informális mûködés, döntések (pl. a ritka pályáztatás, az adott szempontrendszer alapján meghozott döntés vagy a támogatás felhasználásának ellenõrzése). Arra a kérdésre, hogy az alapítványok által nõtt-e az egészségügy hatékonysága, nem lehet egyértelmû választ adni a féloldalas szervezõdés, az állami rendszerrel való összefonódottság miatt, bár megjelenésük mindenképpen felszabadított egy modernizációs potenciált. Makara Péter írása a társadalmi egyenlõtlenségek és az egészségi állapot összefüggéseivel foglalkozik. E fogalomkör (pl. a társadalmi réteg, a különbségek és az egyenlõtlenségek fogalma) egészségügyben használatos értelmezéséhez igyekszik hozzájárulni. A különbségek kialakulásának számos oka lehet, ezeknek csak egy része kapcsolódik társadalmi egyenlõtlenségekkel össze. Tardos Katalin a tartós munkanélküliek egészségromlásáról szól. A munkanélküliség az egészségromlás szempontjából olyan újabb kockázati tényezõt jelent, amely a társadalmi egyenlõtlenségekbõl eredõ többi kockázati tényezõvel együttesen fejti ki a hatását. A munkanélküliség és a rossz egészségi állapot egyaránt része a társadalmi egyenlõtlenségek rendszerének, ezek össze is kapcsolódnak. Összekapcsolódásuk esetén egy olyan ördögi körré válhatnak, amelynek egyes szakaszai a munkaerõpiacról való végleges kiszorulás mechanizmusaként írhatóak le.

A harmadik rész valamiképpen mûfaji kérdéseket (részben mûfaji határokat) feszegetõ írásokat tartalmaz: vagy ilyeneket tárgyalnak, vagy maguk képviselnek egy-egy jellegzetes nézõpontot, sajátos mûfajt vagy megközelítési lehetõséget. H. Sas Judit írása az elõbbi, azaz különbözõ mûfajok kapcsolódási lehetõségeit tárgyaló írás, amely az irodalomszociográfia, a szociofotók, a filmszociográfia szerepét vizsgálja a szociológiai kutatásokban. Hoyer Mária szintén módszertani jellegû írása a részt vevõ megfigyelõ szerep sajátosságairól szól egy különösen nehéz terepen, a drogfogyasztó fiatalok között. Lányi András egy kesernyés esettanulmányt ad közre a Madách sétány és a Gozsdu udvar sorsának közelmúltbeli alakulásáról. Andor Mihály írása (ami egyébként a kötet egyik legérdekesebb darabja) is felvet mûfaji kérdéseket, amennyiben legalább annyira antropológiai, néprajzi megközelítésbõl, mint társadalmi megközelítésbõl elemzi a húshoz való viszonyunkat. Számos példával illusztrálja, hogy a húshoz másképpen viszonyulunk, mint sok más ételhez, s számos furcsaság is kapcsolódik ennél fogva a hozzá való viszonyunkhoz. Ezek önmagukban nehezen érthetõk, de a hús szimbolikus jelentõségével, ennek társadalmi beágyazottságával már magyarázhatóvá válnak. Írása elemzi a hús egyes sajátosságainak (típusai, ajándékozása, fogyasztási szokásai, fogyasztásának tiltása, stb.) megnyilvánulásait sok irodalmi, néprajzi illusztrációval.

A negyedik rész az életmód, ezen belül a család, a gyereknevelés, a szabadidõ témáival foglalkozik. Tóth Olga kétfelõl megírt családtörténetei két házasságtípusban ('hinta', 'mérleghinta') a férfi és nõi egyéni, párhuzamos, de egymással összefonódó életutak bemutatása annak illusztrálására, hogy az egymásrautaltság és ezzel egyidejûleg az egyéni érvényesülés keresése milyen mintákat rajzol ki a családon belül a házastársak között. Hanák Katalin meditációja gyermekekrõl szól, s szándéka szerint a gyermekekért. Mûfaji megjelöléséhez híven, kevéssé elemzõ igényû, inkább esszéisztikus, meditatív írás. Füstös László, Szabados Tímea írásában a gyereknevelési elvek változásait követheti az olvasó a magyar társadalomban 15 év távlatában, 1982-1997 között, melyek legfontosabb tendenciái a szerzõk megfogalmazásában: a hagyományos értékrendet képviselõ nevelési elvek választási arányai csökkentek, helyettük a modern értékek váltak egyre hangsúlyosabbakká. Tibori Tímea elemzése a szabadidõ 1977 és 1997 közötti szerkezetváltozását írja le. Vitányi Iván az életmód, szabadidõ, személyiség kérdéseirõl, az életmódkutatások összefüggésrendszerén belül gondolkodik el, s új megközelítési dimenziókat keres az idõhöz és térhez, illetve a személyiség egyes oldalaihoz való viszonyban.

A kötet átolvasása során az olvasóban az a benyomás támad, hogy az - mûfaji és színvonalbeli egyenetlenségei ellenére - olyan tanulmánykötetté áll össze, amely egyszerre szól Losonczi Ágnesrõl - amennyiben szerkezetében tükrözi az õ eddigi munkásságát -, s szól az érintett kutatási területek jelenlegi állásáról - amennyiben a tanulmányok voltaképpen ezek eredményeit tárgyalják -, de szól a jelen (és a közeli vagy távoli jövõ) nagyobb, nyitott kérdéseirõl is - amennyiben olyan általános kérdéseket vet fel, amelyek túlmutatnak a fõbb tématerületeken. Mindhárom vonatkozásban feltehetõ ugyanaz a két-három kérdés: hol tart ma és merre kell tartson a társadalomkutatás (szociológia), mi az adekvát értelmiségi szerepvállalás, és ad-e ezen kérdések bármelyikének megválaszolásához támpontot egy olyan életmû, mint Losonczi Ágnesé? Talán nem túlságosan nagy tévedés, ha megkockáztatjuk: a kérdésekre adott válasz megfogalmazódik a kérdésfeltevésekben és a kötet más részeiben. Amennyiben a szociológiát a társadalmi önismeretre irányuló igény hívta életre, úgy vélhetõen (miként azt Somlai Péter is hiszi) nem tûnik el nyomtalanul, amíg létezik ilyesfajta igény. Úgy tûnik azonban, hogy ma a társadalmi önreflexiónak, a szociológiának nagyobb kihívásokkal kell szembenéznie, és egyidejûleg számolnia kell a társadalom strukturáló erõinek, mûködési logikáinak megsokszorozódásával és többszintûvé válásával (lokális, országos, regionális, globális összefüggések). A kritikai értelmiség ezért is érzi feltehetõen rosszul magát, amennyiben ezt a szerepét egyre nehezebb betölteni. Az alig egy évtizednyi idõ óta hirtelen összetettebbé vált világban az önreflexió felértékelõdhet, ami a különbözõ témákat, módszereket és mûfajokat integrálni képes megközelítéseket felértékelheti. Ha ebbe az irányba mégis van út, s az értelmiség kritikai hagyományokat tovább vinni szándékozó csoportja ehhez mintákat és elõdöket keres, talán éppen azok a többtémájú, többmûfajú, de hitelességüket megõrzõ keresõ emberek értékelõdnek fel, mint az ünnepelt: Losonczi Ágnes.