Világszerte szívesen választják példaképül keresztény nõk Debóra próféta asszonyt (aki az egyetlen ismert nõi bíró a bibliai iratokban), aki megállta a helyét egy nép irányítójaként. Hadd legyen õ az allegóriája a lelkésznõknek, mint olyan ember, aki felelõs szerepet töltött be - és történetesen emellett nõ volt.

A Magyarországi Református Egyház azok közé a felekezetek közé tartozik, amelyek egyházi törvénye engedi a nõk pappá szentelését. Sõt mi több, gyakran azonosítják a nõi lelkészséget a református vallással, mivel az országban ez a legnagyobb olyan felekezet, amely nõi lelkészeket is szentel. Azt már valószínûleg csak kevesen tudják, hogy a közelmúltig korántsem volt egyértelmû kérdés a nõk pappá szentelése. A lelkésszé szentelés kérdése természetesen teológiai érvelésen alapul, ezért elhagyhatatlan, a jobb megértés érdekében, a teológiai nézõpont. (Maga az érvrendszer is erõsen biblikus, amellyel támogatták, illetve támadták a nõi papság lehetõségét, valamint jelenleg megkérdõjelezik az egyházi vezetésben való nõi részvételt.)

A hely korlátozottsága miatt nem tekinthetjük át teljes mélységében valamennyi aspektust, de legalább ízelítõ szinten bemutatjuk, hogy hány területtel kerül összefüggésbe egy látszólag szimpla kérdés: "Lehetnek-e lelkészek, egyházi vezetõk a nõk?" Elkerülhetetlen az egyház struktúrájának bemutatása, amely megkülönböztetendõ más felekezetektõl, gyakorlata, papjainak szerepe, illetve funkciója stb. eltér azokétól. Gyakori hiba például a megértésbe a római katolikus megközelítés bevonása, amely alapvetõen tér el a református gyakorlattól (ott például külön úgynevezett papi rend van, egészen más a közösség és a papság viszonya egymással szemben [Tomka-Révay 1998]). Továbbá kitérünk két szélsõséges teológiai irányzat ismertetésére is, amelyek (mások mellett) céljuknak tekintik a nõk helyzetének "rendezését". Különféle alternatívákat kínál mind a keresztény fundamentalista teológia, mind a keresztény feminista teológia arra nézve, hogy a modern, "összezavarodott" világban hogyan vegyenek/vehetnek részt nõk a vallásos életben. Ezek miatt találjuk helyénvalónak a két irányzat és a református lelkésznõkkel való kapcsolatuk ismertetését. Megismertetjük a hetvenes évek végére, nyolcvanas évek elejére az egyházban kibontakozott erõket, amelyek a lelkésznõk helyzetét rendezni szerették volna. Addig ugyanis az egyház teológiát végzett nõ tagjai úgy végezték lelkészi munkájukat (amire szükség volt az általános lelkészhiány miatt), hogy valójában nem voltak pappá szentelve.

Ma már nincs jogi megkülönböztetés ebben az egyházban nõi és férfi egyháztagok között, az egyházban a lelkészek kb. fele-egyharmada nõ (összesen 1368 lelkipásztor (Tomka-Révay 1998: 231) volt 1998-ban).

A törvényi rendezõdés ellenére az egyház lelkésznõinek helyzete mégsem egyértelmû (pl. az egyházi vezetés egyetlen tagja sem nõnemû - ez mint mutató fontos szempont), és õk maguk sem elégedettek megítélésükkel. Vizsgálatunk ezt a "rossz közérzetet" járja körül. Hipotézisünk szerint, téves az a megközelítés, amely szerint az elszenvedett hátrányokért kizárólag "a férfiak" felelõsek, a nõi lelkészek gyakran maguk is okai visszás helyzetüknek. Egy mélyinterjú sorozat során vizsgáltuk meg a problémakört, ami több érdekességre rávilágított¹. (Most az elején le kell szögeznünk azonban, hogy ez az elemzés csak a lelkésznõk szempontjából vizsgálta a témát, a megkérdezettek kizárólag lelkésznõk voltak. A cél a lelkésznõk és pályájuk jobb megismerése volt, mivel meglehetõsen keveset, inkább csak sztereotípiákat ismerünk velük kapcsolatban. Ez a feldolgozás a továbbiakban egy teljes körû (mind nõi, mind férfi egyháztagokkal) készült kérdõíves lekérdezés alapjául szolgál, ami remélhetõleg a közeljövõben elkészül és teljesebb képet ad errõl a szélesebb társadalmat érintõ problémáról.)

A beszélgetéssorozat érdekes betekintést engedett számunkra egy közösség életébe, kiderült, hogy egy marginálisnak hitt probléma rávilágíthat általános társadalmi jelenségekre is. E mellett az egyház sajtójának elemzésére is sor került, amelybõl képet kaptunk a nõi lelkészséggel kapcsolatban felmerült kérdések körérõl. Elsõsorban a református egyház sajtójának áttanulmányozása és a Református Zsinati Levéltár hozzáférhetõ² anyaga adta a kutatás bázisát, ezt egészíti ki - a gyakorlat bemutatásának igényével - az említett interjúk ismertetése.
 

A Magyarországi Református Egyház szervezeti felépítése
és az egyház lelkésznõinek helyzete

A Magyarországi Református Egyház lelkésznõi jogilag tágabb teret nyertek néhány más felekezet nõtagjainál, mégis feszültségeknek lehetünk tanúi: miközben 1981-tõl az egyház törvénykezése megszüntette a nõkre vonatkozó megkülönböztetõ helyzetet, azonban a lelkésznõk szerint ténylegesen, az emberek gondolkodásában korántsem valósult meg ez a transzformáció.

A református egyház szellemétõl eredendõen idegen az alá-, fölérendelõdõ szervezõdés, az úgynevezett egyetemes papság eszménye él benne (azaz elvetik a papi rendet). Az egyház szervezetét az apostoli idõk hagyományaihoz visszanyúlva hozták létre, és "...a református felfogás határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház rendjét és az egyházi hivatalok és tisztségek szerepét az Újszövetség a maga alapelveiben tartalmazza" (Gaál 1990). A struktúra elméleti és gyakorlati felépülése ad útmutatást ahhoz, hogy miért tekinthetjük ellentmondásosnak az egyház lelkésznõinek helyzetét: mint az egyházi törvényben láthatjuk (Református Egyház 1997/7) a református egyházszervezettõl, elméleti síkon, alapvetõen idegen a hierarchikus szervezõdés (a cél koncentrikus felépülés, melynek középpontja Jézus Krisztus). A gyakorlati megvalósulásban hierarchiát fedezünk fel az intézménnyé merevedés során kialakult tisztségek egymásra épülésében. A Magyarországi Református Egyház alapjául Kálvin János és Urlich Zwingli köztársasági szemlélete szolgált (szemben a Luther-féle arisztokratikusabb modellel) (Molnár 1995), zsinati-presbiteri elven épül fel, alapegysége a gyülekezet. A 16. század második felére létrejöttek az egyházmegyék, a rendtartás lényege pedig az lett, hogy a püspökök és az esperesek vezessék a lelkipásztorokat a tudományban (azaz a felügyelet-gyakorlás jogköre ez), de ne uralkodjanak rajtuk, az egyház Jézus Krisztust ismerje el egyetlen fejének (Molnár 1995).

A gyakorlati szemléletmódban nem valósult meg ez az ideál: a tisztségekre, mint hatalmi pozíciókra tekintenek az egyház egyes tagjai, emiatt pedig - a Bibliára hivatkozva - egyesek még mindig tiltják a nõk vezetõ szerepét ("asszony ne uralkodjon férfin" elve az I. Tim.: 2,13 bibliai szakasz alapján [Biblia 1992]). Ez - az elmélet és gyakorlat között meghúzódó ellentmondás - volt az alapja annak a helyzetnek, hogy a nagyfokú (férfi)lelkészhiány miatt az államszocializmus ideje lehetõvé tették, hogy dolgozzanak lelkésznõk, de "illegalitásban" (tkp. nem voltak papjai az egyházuknak). Ma ugyanez az ellentmondás az egyik legfõbb akadálya annak, hogy nõ részt vehessen az egyház irányításában.

Az államszocializmus elõtti idõkben nõk éppen csak elérték, hogy elvégezhessék a teológiai akadémiát (1917-tõl), de szóba sem kerülhetett számukra más, mint diakóniai szolgálat és/vagy lelkésznéi státusz (Karsay 1986). Az elsõ jelentõségteljes idõszak "a nõk (illetve lelkésznõk) története" szempontjából az I. világháborút követõ évek: megtizedelõdött a férfi lakosság, és így nyertek teret a nõk egyes foglalkozásokban (N. Szegvári 1981: 95-110). Ez ugyanakkor természetesen hatott az egyházra is, a nõk egyre inkább részt vehettek a vallásoktatásban, de a liturgiális szolgálatot tiltotta számukra az 1933-as egyházi törvény (Kürti 1980: 4).

A lelkészi szolgálattal kapcsolatos változások a II. világháborút követõ években következtek be, két okból eredõen. Elõször is, a férfi népesség ismét megtizedelõdött, s emiatt a nõk foglalkoztatottsága a világi ágakban is alapvetõen átalakult. A másik fontos pont a szocializmus térnyerése, ami további két szempontot von maga után: a szocializmus ideológiai bázisával szemben állt a vallásosság, így az azzal kapcsolatos intézmények, foglalkozások degradálódtak, ez is oka annak, hogy egyre kisebb lett a férfilelkészek száma. Másrészrõl a szocializmusban "nem létezhetett" nemi diszkrimináció, ezért elvárták, hogy azokat a bizonyos indexeket az egyház is hozza a "kötelezõ" férfi-nõi arányszámokat illetõen (ilyen módon kerülhettek ki nemzetközi konferenciákra lelkésznõk, ahol aztán megismerkedhettek alternatív egyházi mozgalmakkal).

A nõk helyzete szempontjából pozitívnek tartott változásokat valójában kényszer szülte, mint láthatjuk, korántsem a társadalom (egyház) belátó ereje. Az egyházban a vezetõ funkciókat továbbra is férfiak látták el (elsõsorban a városi nagy gyülekezetekben, az egyházmegyék élén és az egyházkerületekben), a nõk a vidéki elszórt kistelepüléseken lettek/lehettek lelkészek. Nagy Antal Mihály (1982: 14) megfogalmazásában ragadhatjuk meg a legjobban a jellemzõ feszültségeket, ami világi és egyházi élet, tradíció és modernitás, nõi és férfi mivolt között húzódik: "Hogyan is érezhetné magát otthon az egyházban az a nõ, aki már abban nõtt fel, hogy a társadalom megbecsüli, minden munkát végezhet, minden tisztséget betölthet, az egyházban pedig alacsonyabb lényként kezelik - a Bibliára hivatkozva?!" Ugyanis a hivatalos egyházi jog nem tekintette a teológiát elvégzett hallgatókat azonos rangúnak. Az 1967-es törvény a teljes lelkészi képesítésû férfi, illetve nõ egyháztagot megkülönböztette, a nõt a férfi alá automatikusan rendelte³. A teológiát végzett nõ egyháztagoknak a szószéki és egyéb lelkipásztori szolgálatokat engedélyezte, de a III. tc. 7. §. (4) pontjában külön kiemelte, hogy "Nõk nem szolgáltathatják ki a sákramentumokat, nem végezhetnek esketési, konfirmálási és temetési szertartást" (Református Egyház 1977/7).

A hetvenes évek végére egyre több írás jelent meg az ellentmondásos és áldatlan helyzetrõl az egyház sajtójában (ezeket elemezzük a késõbbiekben). A helyzet tarthatatlanságát felismerve 1981-ben születet meg az új módosító törvény, amely megszüntette a megkülönböztetést, és törölték az említett negyedik bekezdést teljes egészében. Az ellentmondás feloldása azonban nem volt teljes, a Zsinat útmutatása (Református Egyház 1982/1 6-7.o.)⁴ ugyanis nem járult hozzá a nõk felszenteléséhez. (Ami azt jelenti, hogy a Magyarországi Református Egyházban, amely elveti az ordót⁵, az ordináció az utolsó kapaszkodó a nõk "térnyerésével" szemben.) A felszentelésekre majd csak 1985-ben került sor, ekkor született meg a Zsinati Tanács határozata (Református Egyház 1986: 53), miszerint "a lelkészi képesítésû férfiak és nõk mind választhatóság, mind a felszentelés tekintetében azonos elbírálásban részesülnek". (Találkozhatunk például olyan lelkésznõvel, aki 1952-ben végezte el az akadémiát, és csupán ekkor szentelték pappá.)

A problémák azonban, mint fentebb említettük, ezzel nem oldódtak meg, továbbra is háttérbe szorítva érzik magukat a lelkésznõk, ez idáig még nem került sor nõi esperes vagy püspök megválasztására, sõt a lelkésznõk közül többen félnek egy esetleges "visszarendezõdéstõl" (ami felé, nem utolsó sorban, az egyház fundamentalista szárnya felõl mutatkozik nyomás). A felmerülõ kérdések tehát tovább élnek. Mi lehet az oka ennek?
 

Keresztény feminista teológia és keresztény fundamentalizmus - mint lehetséges alternatívák

Ezek a már fent ismertetett problémák természetesen nem Magyarországon és nem ebben az egyházban jelentkeztek elõször. Nyugaton ki is alakultak különbözõ vallási mozgalmak, amelyek választ próbáltak keresni a társadalmi átrendezõdésekre, szekularizációval felmerült újabb problémákra, azok között a nõk helyzetével foglalkozó kérdésekre. Ezek az irányzatok bizonyos szinten ebben az egyházban is megjelentek, bár nem kaptak polgárjogot az egyház életében, de kikerülni sem lehet õket, mivel már "belopták" magukat a az egyház "falai közé". Konkrétan a keresztény feminista teológiáról és a keresztény fundamentalizmusról van szó. Az elemzés csak nagy vonalakban ismerteti õket, legfõbb ismérveiket megragadva.

Ismertetésük elõtt le kell szögeznünk ezekkel kapcsolatban, hogy mindkettõ a keresztény vallás szélsõséges megközelítését jelenti. Mindenek elõtt azonban azt a tényt is ismernünk kell, hogy a református vallás meglehetõsen jó táptalajt ad a fundamentalista beállítódásnak, mivel maga is a Bibliát tekinti fõ zsinórmértéknek (bár nem vallja a szó szerinti értelmezést). Ezzel szemben a keresztény feminista teológia Biblia-kritikáját általában nehezen fogadják a református teológusok.

Mindkét mozgalom szülõhazája az Amerikai Egyesült Államok volt. A feminista teológia eredetileg támadta az egész kereszténységet (és a többi vallást) mint a nõk elnyomására szolgáló eszközöket. Hamar elkülönültek azonban ettõl azok az irányzatok, amelyek nem elvetni akarták a kereszténységet, hanem újraértelmezni, szorosan kapcsolódva a nõk identitáskereséséhez. Ezen a talajon alakult ki a keresztény feminista teológia (ami a radikális úgynevezett posztkrisztiánus feminista teológiától megkülönböztetendõ⁶).

A keresztény feminista teológusok⁷ a nõknek nemcsak jelen és jövõbeli helyzetüket szeretnék pozitív irányba alakítani, hanem a múlt "félreértéseit" is revideálni (revideáltatni) szándékoznak. A keresztény feminista teológia fõ kritikája az általa patriarchálisnak nevezett egyházra és keresztény teológiára irányul. A hierarchiát elveti, mert úgy érzi, bár abból a nõk eleve ki vannak zárva, mégis éppen az az ami elnyomja õket.

A keresztény feminista teológia központi célja a nõk felszabadítása, ami azt jelenti, hogy joguk lenne kérdéseket feltenni, és joguk lenne választ adni azokra. Veszélyeket is hordoz magában a keresztény feminista teológia, mivel könnyen önellentmondásba keveredhet, ha engedi eluralkodni az egysíkú megközelítéseket (pl. túlzottan az anyaságra/nõi attribútumokra teszik a hangsúlyt teológiájukban, istentiszteleti alkalmaikon stb.). Összegezve, követõi szerint, a keresztény feminista teológia nem tekinthetõ szervezetnek, hanem módszer, nem egy struktúra, hanem tér és idõ, amit inkluzivitással és egyenlõséggel töltenek ki (Isherwood-McEwan 1994).

A fundamentalizmus a szekuláris kultúra térhódítására született meg egyfajta válaszként. Középpontja a Biblia szó szerinti értelmezése és Krisztus második eljövetelének tétele. Követõi teljes egészében elzárkóznak a Biblia-kritika minden formájától, a Biblia betû szerinti ihletettségét vallják. Egy meglehetõsen harcos mentalitás vált a mozgalom jellemzõjévé (ami erõs térítõ jelleget takar) (McGarth 1995: 115).

A fundamentalizmus alapgondolata közel áll a református valláshoz, ott is kiemelt helyen tekintik a Bibliát, de az irányzat felé irányuló kritika azt jelzi, hogy nem azonosul vele a református teológia minden képviselõje. Létrejöttek azonban e körül a mozgalom körül szervezõdõ csoportosulások már Magyarországon is. Bölcskei Gusztáv (1992) kritikája szerint a fundamentalizmus elutasítja a modern demokrácia alapelveit. Bár belátja, hogy mint az egyháztörténelembõl is kiderül, idõnként szükségessé válik az egyház dolgainak újraértelmezése, a válaszokat gyakran a gyökerekhez való visszanyúlás adja meg, mint például a bibliai iratok. Nem javasolja azonban a fundamentalista teológiát, mint alternatívát, annak korlátai miatt, "...csupán olyan kritikai korrektívum, amely a modernség (felvilágosodás) deficitjét világossá teszi és tudatosítja. Nem válasz, de új válasz keresésére ösztönöz."

A fundamentalizmus elemzésénél nehéz kikerülni az esetleges negatív felhangokat, mivel az irányzat képviselõinek egyik jellemzõ vonása, ahogy azt Ales Debeljak (1998) elemzésében bemutatja, hogy szívósan kísérleteznek a másként gondolkodók megtérítésével, "a vallás közéletbeli restitúcióját véleményük szerint úgy lehetne véghez vinni, ha a társadalmi törvények, a politikai szabályok és a kulturális szokások kötelezõen a szent szövegeken, illetve a vallási hagyományokon alapulnának".

Ennek az irányzatnak az ismertetése amiatt szükséges, mert a nõi szerep fundamentalista megközelítésével is kényszerítõ erõvel kíván hatni, amely konzervatív, erõsen patriarchális, véleménye szerint szigorúan bibliai alapokból kiinduló. A nõi szerep értelmezés alapjául egyrészt Mózes Második Könyvének 18,25⁸ szakaszának kiragadása szolgál, illetve a Páli levelek hagyománya a férfi-nõ viszonyt illetõen, amelyek lényege, hogy az asszony a férfiért, a férfibõl teremtetett (Biblia 1992). A református egyházban vannak olyan teológusok, illetve hívek, akik szeretnék visszaállítani ezt az "eredeti" helyzetet: nõ ne uralkodjon férfin, ne lásson el vezetõ tisztséget, legfõbb tevékenységi köre a család legyen.

Egy nagyívû összehasonlítás lehetõvé teszi, hogy meglássuk alapvetõ, tulajdonképpen szögesen szembeálló eszmei bázisát ennek a két teológiai irányzatnak. A fundamentalista megközelítés hívei a Szentírás minden betûjét szó szerint veszik, és azt megváltoztathatatlannak tartják. A keresztény feminista megközelítés képviselõi a - véleményük szerinti - nyilvánvaló tévedések és helytelen megközelítések reformját kívánják ezzel szemben. A fundamentalizmus szemléletmódja egyértelmûen dualista, ettõl a feminista teológia elzárkózik, sokszínûségre törekszik.

A fundamentalisták egy másik jellemzõ vonása a világtól való visszahúzódás igénye⁹, ezzel szemben a keresztény feminizmus a holisztikus szemléletmódot képviseli, ami egyház és világ szoros összefonódását jelenti.

A Magyarországi Református Egyház lelkészei körében mindkét irányzattal találkozhatunk, a fundamentalizmusnak több képviselõje van, illetve vannak fundamentalista csoportosulások, amelyek gyakran hallatják hangjukat. Emellett megtalálhatjuk a feléje irányuló kritikákat is. A feminista teológiának talán egy képviselõje van, magáról a teológiáról ritkán lehet olvasni (a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején jelentek meg cikkek, fordítások a témával kapcsolatban a református egyházi sajtóban), feléje is erõs kritika irányul manapság.

A két irányzat végül is kínál alternatívákat a lelkésznõknek: egyrészrõl a közéletben, "irányításban" való aktív részvétel lehetõségének megteremtése, a keretek kidolgozása az úgynevezett "nõi szempontok" hangsúlyozásával, vagy a másik lehetõség kivonulni a közéletbõl, életüket maximálisan a családnak szentelve "a férfiak" alá rendelni magukat - felelõsségüket.

Az egyház lelkipásztornõi a fundamentalistákkal, mint már említettük, többször "szemben találták magukat". A fundamentalista irányzat követõi gyakran próbálták elfordítani a lelkésznõket választott pályájuktól különbözõ bibliai és más hagyományokra hivatkozva (Sípos 1993). Ugyanakkor a feminista teológia sem népszerû a lelkésznõk között. Érdekes módon azonban kiderült a mélyinterjúk elemzésébõl, hogy tulajdonképpen nem is ismerik - de mereven elzárkóznak tõle.
 

Feszültségek és megoldási kísérletek

Az egyház életében, mint láthattuk komoly feszültségek húzódnak meg. A lelkésznõk sorsának teljes megértéséhez vizsgáljuk meg, hogy miként alakultak a "hadszínterek" az egyik legnyilvánosabb fórumon, az egyház sajtójában. E mellett néhány hozzáférhetõvé vált dolgozatot és egy konkrét kutatást (1980-ból) mutatunk be. Az 19(??)¹⁰-1985 közötti idõszak nehézségeit támasztják alá az ebben az idõben született írások.

Gyülvészi Barnabásné (1975) már a hetvenes évek közepén foglalkozott a kérdéssel, többek között kifogásolta, hogy az egyház törvényhozó és alkotmányozó testülete csak férfiakból áll. Nagy Antal Mihály (1982: 13) pedig így vallott a "nõkérdéssel" kapcsolatban: "...a betû megöl, a lélek megelevenít. S a betû szolgaságából való szabadulás ebben az összefüggésben a teológiai és szociológiai alapok, indítékok felismerését és szétválasztását jelenti, hogy az ami korhoz kötött, emberi, ne tekintsük örökérvényû isteni rendnek." A fent vázolt problémák tulajdonképpen abból fakadtak, hogy a lelkésznõk "térnyerését" (értsd, az addigi munkájuk papírforma szerinti legalizálását) az egyházon belül többen pozícióvesztésként élték meg.

1981-re sûrûsödtek a nõk felszentelésével foglalkozó írások (a törvény módosítása ugyan már elkészült, de megkötésekkel, a felszentelést nem engedélyezték a nõk számára). Tóth Kálmán (1981) dékáni jelentést írt a nõk lelkészi szolgálatáról, amiben elutasította azt az érvelési módot, amikor a Bibliából tetszõlegesen kiragadott, kontextusát elvesztett igeszakaszokat citálnak elõ. Szerinte a Bibliából is kiderül, hogy a nõk a férfival Krisztusban egyenlõk, ugyanúgy részesülnek a Szentlélek ajándékaiból. Kijelenti, hogy a lelkészség ne méltóság legyen, hanem méltó áldozat, melyet Jézus Krisztusnak és az egyháznak szentelnek oda.

Egy másik nagyon fontos kordokumentum az 1980-ban készült elemzés (Vassné 1980), amely az addig lelkészi végzettségû nõk életpályáját vizsgálta meg. Néhány adatot idéznénk belõle, amely rávilágít, hogy miért vált idõszerûvé a szolgáló nõk helyzetének felülértékelése, illetve maga a törvénymódosítás. A vizsgálat idején a végzett teológusnõk 70 százaléka gyülekezetben dolgozott, fõ tevékenységük a hitoktatásra, bibliaórákra és gyermek-istentiszteletekre terjedt ki és a lelkigondozást is szívesen végezték. A szolgálatnak ez oldala nem is kerül összeütközésbe az akkor hatályban lévõ 1967-es törvénnyel. Emellett azonban (bevallottan) 39-41 százalék megszegni kényszerült a törvényt a tiltott palástos szolgálatok végzésével: 39 százalék Úrvacsorát osztott, 32 százalék keresztelt, 12 százalék pedig konfirmált már legalább egyszer. A lelkésznõk 12 százaléka rendszeresen végezte a palástos szolgálatokat.

1981-ben a Reformátusok Lapja hasábjain lezajlott egy vitasorozat a nõk felszentelésével kapcsolatban, amelynek elindítója Lenkeyné Semsey Klára (1981) cikke volt. Ez a Doktorok Kollégiuma számára a nõk egyházi szolgálatával kapcsolatos munkálatairól nyújtott egy szinopszist. A válaszreakciók nem maradtak el sem a felszentelést támogatók, sem az azt ellenzõk tollából. Csak néhány jellemzõ példát kiragadva: Egy különös "vakság" jellegzetes példáját hozza egy férfi, aki szerint 400 évig csak férfiak prédikáltak a gyülekezeteknek (Reformátusok Lapja XXV, 4). Más írások is szívesen visszaállítanák az eredeti helyzetet. Vannak olyanok is, akik kiegyeznek a "ha ló nincs, szamár is jó" állásponttal, köztük egy diakonissza, azaz, ha valakinek a férje akadályoztatva van, akkor lépjen elõ az asszony (lelkészné) és helyettesítse (Reformátusok Lapja XXV, 12). Ez egy jó példa arra, hogy az ellentmondásos helyzetek általában csak "a nõk" messzemenõ beleegyezésével valósulhatnak meg.

A közölt válaszok többsége pozitívan viszonyult a felszentelés kérdéséhez, sokszor megfontolandó javaslatokkal is szolgáltak. Rózsai Tivadar (Reformátusok Lapja XXV, 5.) szavaival foglalhatjuk össze a felszentelést támogatók, azt komolyan megfontolók központi mondanivalóját: "...nem a hangulat, érzelem, nem a lelkészhiány pótlását elõsegítõ megoldás, nem a korszellem, nem a nõ rehabilitálásának idõszerûsége, mint ahogy nem is a testvéregyházak gyakorlata vagy valami modernkedés az ami ezt idõszerûvé teszi, hanem az Isten igéjébõl fakadó tanítás. "

Arra, hogy még 1985 után, a felszentelések bevezetését követõen sem záródott le a lelkésznõk szolgálatának kérdése, bizonyíték az az 1993-ban közlésre került "Nyílt levél" (Sípos 1993), amely tulajdonképpen lelkészi pályájuk elhagyására szólítja fel a lelkésznõket. A levél szellemét záró mondata mutatja: "...az anyaság, a feleség és a lelkipásztori szolgálat hármas malomköve közt õrlõdve, jusson eszükbe, hogy nem az Úr tette ezt a nehéz terhet a vállaikra." Ebben a hangnemben próbálják rávenni az egyház nõi pásztorait életük revideálására, pályájuk feladására és "eredeti" szerepük felismerésére. (Erre a levélre a konferencián megkérdezettek hívták fel a figyelmet, egy-két lelkésznõtõl eltekintve mindenki jól ismerte és senki sem értett egyet igényeinek jogosságával.)
 

Egy lelkésznõ-konferencia élményei

A lelkésznõk 1991 óta szerveznek lelkésznõ-konferenciákat, amelyeken általános kérdések mellett sajátos problémáikat, örömeiket is megbeszélik, ami egyben jó alkalom a komoly elõadások mellett a kikapcsolódásra is (Nagy 1991). Egy ilyen konferencián, 1997-ben készült az a mélyinterjú sorozat, amelyelemzésre kerül.

1997-ben Magyarországon 423 lelkésznõ dolgozott gyülekezeti, missziós, lelkigondozói, irodai-adminisztratív stb. munkakörben. A konferencián kb. 30 lelkésznõ vett részt (a létszám naponta változott egy-két fõvel), huszonegyõjükkel nyílt lehetõség beszélgetésre (közel 5%-kal az ország összes lelkésznõje közül). A megkérdezettek közül a legfiatalabb huszonhat éves segédlelkésznõ volt, a legidõsebb hetvenegy éves nyugdíjas, aki még alkalmanként végzett szolgálatot (e két fõ között egyenletes volt a többiek életkormegoszlása). A lelkésznõk kb. fele-fele arányban dolgoztak önálló vagy vezetõ gyülekezeti lelkészként és beosztott lelkészként. Mindössze hat fõ volt más területen, s ebbõl csak egy fõ végzett valamiféle adminisztratív munkát. A szolgálati hellyel kapcsolatban elmondható, hogy a Budapest-Debrecen központokból nyolcan jöttek, vidékrõl tizenhárman érkeztek (négy fõ valamilyen városból). A családi állapotot szemügyre véve a többség férjezett volt, majd a hajadonok következtek (hét fõ), négy fõ pedig elvált. A végzettségük megszerzését tekintve a legkorábbi diplomát 1952-ben kapta egy hölgy, a legkésõbbi végzettség pedig 1996-os. A teológiai tanulmányokat illetõen van egy különleges csoport, amely nem illeszkedik a jól megfigyelhetõ életkor-végzettség tengelyre, ugyanis õk mindannyian 1990-ben vagy késõbb szerezték diplomájukat és elmúltak legalább 47 évesek. Azaz közülük a legfiatalabb is már 40 esztendõsen kezdte az akadémiát, a legidõsebb pedig 1994-ben végzett, tanulmányait 60 éves korában kezdte!

A beszélgetések során elsõsorban életpályájuk és nõi mivoltuk összefüggéseit, kapcsolódási felületeit próbáltuk feltárni. Viszonylag kötetlenek voltak a beszélgetések, de választ nyertünk néhány meghatározó kérdésre. Hatan már gyermekkoruk óta lelkésznek készültek, a többség azonban a gimnáziumi évekre döntötte el, hogy érettségi után teológiára jelentkezik. A teológiai évek vegyesek voltak a lelkésznõk számára, kevesen panaszkodtak kifejezetten csak rossz élményekre (volt aki megszégyenítõnek élte át a tanulóéveket), többen említették viszont azt, hogy ekkor ismerték meg a tanulás, a szellemi tevékenység örömeit.

Élete során szinte mindegyik nõ tapasztalt diszkriminációt, elõítéletet nõi mivolta miatt, volt aki anyasága miatt került hátrányba, de akadt olyan is (2 fõ), akit szexuálisan zaklattak. Gyakran éltek meg konzervatívabb gyülekezeteknél nehézségeket, többen beszámoltak arról azonban, hogy kemény munkával ugyan, de sikerült elfogadtatniuk magukat (nõi mivoltukat). (Sok gyülekezet alapállása ugyanis az, hogy a lelkész negyvenéves, bajuszos - és férfi.) Gyakori meggyõzõdés az is, hogy a férfi lelkészek alapvetõen lelkésznõ-ellenesek, a "nõk nemkívánatos személyek ezen a pályán" - foglalta össze az egyik megkérdezett.

Felmerült az a kérdés, hogy az egyházvezetésbe kell-e nõ (ismernek-e olyan nõt, akit el tudnának képzelni/fogadni esperesként vagy püspökként). Az esperesség gondolatával többen értettek egyet (16 fõ) és kevesebben mondtak konkrét nemet (5 fõ), mint a püspöki tisztséggel kapcsolatban (13 igen és 8 nem). A nem válaszok esetében általában a férfiaknak tulajdonított pozitív tulajdonságok (fizikai erõ, bölcsesség, átlátóképesség, stb.) voltak a kiinduló pontok. További jellegzetesség volt a konformizmus, azaz a többség, a társadalom elvárásaihoz való alkalmazkodás, esetleg akkor is ha "elméletileg" más volt a véleménye (nem szerették volna pl. ha emiatt rendül meg az egyház hitele a világiak számára). Azok akik igent mondtak, leginkább arra hivatkoztak, hogy az elhívás független az elhívott nemétõl. Ugyanekkor itt is megjelentek bizonyos pozitív tulajdonságok, amelyekkel - a megkérdezettek szerint - a nõk rendelkeznek kizárólagosan (beleérzõképesség, kezdeményezõképesség, szervezõképesség, stb.). Néhányan annak ellenére, hogy nem rendelkeznek egyértelmûen letisztult képpel a feltett kérdéssel kapcsolatban, mégis igent szavaztak, azt mondták, hogy szerintük lehet egy nõ esperes vagy püspök, de azt is hozzá tették, hogy miért nem. Ezek miatt a bizonytalanságok miatt látjuk bizonyítottnak azt, hogy a nõk szocializált önbizalomhiányban szenvednek. Ez konkrétan itt azt jelenti, hogy saját véleményüket (miszerint nõ is lehet vezetõ) a "bevett" sablonokkal "támasztják alá", szívesen hangoztatják a közismert sztereotípiákat, "a férfiakat" erõsnek és eleve vezetésre születettnek tekintik, "a nõket" inkább gyengének, a vezetésre alkalmatlannak. Szoros összefüggés fedeztünk fel a között, hogy valaki hogyan élte meg azt, hogy nõ (mennyire érezte hátrányban magát miatta), illetve, hogy mennyire hajlamos egy nõt elképzelni püspökként (hajlamosabb). Ha ezt a kérdést az életkor tekintetében vizsgáljuk meg, akkor azt mondhatjuk, hogy egyedül a 41-55 évesek között volt megfigyelhetõ, hogy inkább igen mondtak mint nemet. (Ne felejtsük el, õk annak a nemzedéknek a tagjai, amely szabadabb talajon nõtt fel a hetvenes években, amikor divat volt a nõket is delegálni a különbözõ (nyugati) konferenciákra, vagyis volt hol "megfertõzõdniük".)

Rákérdeztünk a feminista teológiára is, mint egyetlen olyan teológiai irányzatra amely sajátosan (de nem kizárólagosan) a nõi lét megélésének problémáira helyezi a hangsúlyt. A többség (15 fõ) válaszaiból az derült ki, hogy lényegét tekintve nem ismeri a keresztény feminista teológiát (esetleg hallomásból), ennek ellenére véleményt formált róla: a jó részük eleve elzárkózott tõle, véleményük negatív volt róla. Akik viszont ismerték, nem vetették el teljesen egészében, úgy gondolták, hogy vannak benne hasznos meglátások. Azok közül, akik úgy érezték, hogy megkülönböztetésben volt részük, a többség nem a "feminista tanokat" érzi megfelelõnek a problémák orvoslására (12 fõ).

A fundamentalizmus nõellenes vonásait szintén elítélik azok, akik megéltek valamilyen elõítéletet - kivétel két fõ, aki találkozott ugyan diszkrimináló bánásmóddal, mégsem hallottak, nem foglalkoznak ezzel az irányzattal.

Nézzünk meg néhány egyedi esetet is! A nõk teherbírását gyakran maguk a nõk kérdõjelezik meg, aminek természetesen van objektív alapja, de találunk néhány olyan példát ami megcáfolni látszik azt. A lelkésznõk tudomása szerint akadt olyan lelkipásztornõ, aki Baranya megyében egyszerre tizennégy falu szolgálatát látta el, a lelkészhiány miatt. Volt aki, hogy családi problémája ne menjen a gyülekezet rovására, emberfeletti terhet vett a hátára, három gyermekével magára maradva átvállalta a gyülekezet vezetését és nem adta fel hivatását (városi nagy gyülekezetben).

Egyetlen olyan lelkésznõ akadt, aki nyíltan vállalta, hogy egyetért a feminista teológia tanításaival. Egy idézet a vele készült interjúból bemutatja felfogásának másságát a lelkipásztori munkával kapcsolatban: "...Egy más szinten, a nõi mivoltomban, az érzelmeken keresztül közeledek, egy ösztönösebb szinten. Ráérzek, hogy most mirõl kellene prédikálni. (...) Szolgálatomba tudatosan beviszem a nõi elemeket." A beszélgetések során kiderült egy érdekes dolog (és ez nem csak õrá volt jellemzõ), a hangsúly mindvégig a férfiakon volt, az õ véleményükön. Vagyis még egy "bevett" feministának is nehéz függetlenednie az évszázadok alatt jól bevált kontrolltól. A nõkkel sokszor nehezebben értette meg magát, úgy érezte ennek oka a nõi rivalizálás (ez sem egyedi vélemény). Volt olyan lelkésznõ is, aki úgy látta, hogy a lelkésznõk mozgolódásai mögött nem az húzódik meg, hogy uralomra vágynak, hanem igazából, csak szabadulni akarnak, a feminista teológiát azonban "mondvacsinált nyavalygásnak" tartotta. Az egyik legérdekesebb interjúalany pedig elzárkózott ugyan a feminista teológiától, de arról mit sem tudva, szolgálata során alkalmazta annak bevált módszereit. Vagyis nõiességével kívánt hatni a prédikációiban, nem elméletileg magasröptû prédikációval, hanem a gyakorlati életben akarja megragadni a gyülekezetet, "azon az értelmi szinten, amin õk vannak."

A már korábban említett "Nyílt levelet" a többség ismerte és felháborodottan utasította vissza. A Biblia-Szövetség nem népszerû a lelkésznõk szemében (a levél írója mögötti csoportosulás), sem pedig a fundamentalizmus nõellenes iránya.

A lelkésznõkonferencia meghívott vendége volt egy egyházi vezetõ is, aki egyáltalán nem zárkózott el a nõk vezetõi tisztségviselésétõl, a fundamentalizmus nõellenes beállítódását maga is elítélte. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy egyes lelkésznõk a konferencián nem mindig mertek önállóan viselkedni, véleményt formálni, több önbizalomra, nagyobb felszabadultságra lenne szükségük, mert így sosem tudnak igazán hitelessé válni.
 

Összefoglalás

Napjainkra egyre inkább a hátrányos helyzetû csoportok felé fordul a figyelem, sõt, sokszor a pozitív diszkrimináció miatt az eredetileg elõnyöket élvezõ csoportok kerülnek egyenlõtlen helyzetbe. Mára a nõk elõtt is csak egy-két terület maradt zárva a szélesebb társadalomban, bár néha még mindig megfigyelhetõ különbség a jogi és a gyakorlati megvalósulás között. Erre kiváló példa az ismertetett egyház lelkésznõinek helyzete. Hiszen õk tagjai a társadalomnak is, abban végezték el iskoláikat, de az egyház kereti között rá kell jönniük, hogy csak egy bizonyos pontig szabad elõttük a pálya - képességeiktõl függetlenül. A hagyományok nem seperhetõek félre egyik pillanatról a másikra, a korlátozó tényezõk továbbra is érvényesülnek.

A református egyházon belül a nyolcvanas években bekövetkezett jogi szabályozás ellenére továbbra is szót kérnek olyan irányzatok, amelyek megkérdõjelezik az egyenjogúság megalapozottságát és szeretnék "helyreállítani" az eredeti (bibliai, illetve Isten által meghatározott) viszonyulást férfi és nõ között.

Az egyház (egyházi vezetés) felelõsségét fedezzük fel abban, hogy ennyire messze áll egymástól a gyakorlat és az elmélet, például, hogy eddig nem vettek/vehettek részt nõk az egyház megyei, kerületi vezetésben. Természetesen nem arra az igényre gondolunk itt, hogy mintegy reprezentálásképpen, megválasszanak esperesnek vagy püspöknek bárkit, hanem ha megfelelõ képességekkel rendelkezõ nõ kerül a látómezõbe, lehetõsége legyen tehetségével szolgálnia.

Megfigyeltük azonban azt is, hogy az ellentmondások letéteményesei nem kizárólag "a férfiak", sok nõ nem tudja vállalni önmagát mint felelõsségteljes embert, a vezetésre alkalmasnak, arra termettnek (teremtettnek) eleve "a férfit" tartják többen. Ennek azonban erõsen szocializálódási háttere van, mivel az egyház struktúrája csak férfiak számára átjárható teljes egészében, így õk rostálják meg a nézeteket is, amelyeket hitéletbeli részvételük, illetve tanulmányaik során elsajátítanak a nõk - késõbbi lelkésznõk.

Felmerült a keresztény feminista és keresztény fundamentalista teológiai irányzat, mint olyan irányzatok amelyek foglalkoznak a nõk helyzetével, bizonyos alternatívákat is kínálnak számukra. A lelkésznõk ha akarják sem igen tudják elkerülni a velük való találkozást, mégis csak kevesen ismerték behatóbban õket. Megpróbáltunk rövid betekintést adni ezek lényegbe, láthattuk, hogy bizonyos veszélyeket is rejthetnek magukban. A lelkésznõk felelõssége ezeknek a tanoknak a fel- vagy fel nem használása munkájuk, életük során.

A lelkésznõk helyzete megvilágítja a társadalomban is megjelenõ általánosabb jellegû problémákat. A Magyarországi Református Egyház talán azért különösen jó példa, mert sokat megõrzött a tradicionális életvezetés hagyományaiból, ugyanakkor nem kerülhette el a világi társadalomban bekövetkezett változások adaptálását sem az elmúlt idõkben.

Továbbra is kérdés marad azonban az, hogy lehetséges-e a kényszer szülte változásokat visszafordítani (ahogyan bizonyos irányzatok képviselõi szeretnék), vagy pedig már elkezdõdött egy olyan nyitás az emancipáció felé, amely lehetõvé teszi, hogy minden arra alkalmas egyháztag (megfelelõ képesítések és képességek birtokában) egyenlõ eséllyel vehessen részt egyházának életében.

Az elemzés központi szereplõi a lelkésznõk és az õ helyzetük volt, de ne feledkezzünk meg férfitársaikról sem, mert ahogyan Ruth Epting (1994: 95), egy idõs és tapasztalt lelkésznõ írta: "a férfiaknak is fel kell dolgozniuk az új helyzetet, s élni kell tudni abban. Nekik is haladniuk szükséges az emancipáció útján, azaz õrizniük kell a szabadságot, s az általa biztosított keretekben új pozíciót foglalhatnak el. Az újragondolás kényszere sok férfinek okoz komoly nehézségeket."
 

Irodalom

Biblia 1992. Budapest: Református Zsinati Iroda

Bölcskei Gusztáv 1992. Történeti és szociológiai szempontok a protestáns fundamentalizmus értékeléséhez. Confessio 1, 5-9.

Debeljak, Ales 1998. A fundamentalizmus indiszkrét bája. Replika, 31-32, 163-181.

Egyházi Törvények módosításai 1977, 1982, 1986. Református Egyház 1977/7 melléklet, 1982/1: 6-7. és 1986/3: 53.

Epting, Ruth 1994. Szabadon az Úr szolgálatában Budapest: Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya

Gaál Botond 1990. Az egyházkormányzás ajándéka a szentlélekben. Theológiai Szemle, 5: 272-1-279.

Gyülvészi Barnabásné 1975. A református lelkésznõk helyzete (kézirat)

Isherwood, Lisa & McEwan, Dorothea 1994. Introducing Feminist Theology. Sheffield Academic Press

Karsay Eszter 1986. Férfi és nõ megváltozott viszonya korunk gazdasági, társadalmi és egyházi életében. Theológiai Szemle: 5, 293-299.

Kürti László 1980. A Biblia a nõk lelkészi szolgálatáról. Confessio 4, 3-12.

Lenkeyné Semsey Klára 1981. A nõk ordinációja mellett. Reformátusok Lapja XXV, 1.

McGarth, Alister E. 1995. Bevezetés a keresztény teológiába. Budapest: Osiris
Kiadó

Molnár Ambrus 1995. A református egyház és önkormányzat történelmi áttekintése. Theológiai Szemle, 5: 269-275.

Nagy Antal Mihály 1982. A nõk társadalmi helyzete, általában és kiemelkedõ szerepe az Ószövetségben. Theológiai Szemle, 1: 13-19.

Nagy Edit 1991. Lelkésznõ-konferencia. Egyház és Világ, 11.

Nagyné Szegvári Katalin 1981. Út a nõk egyenjogúságához. Budapest: MNOT Kossuth Kiadó

Rózsai Tivadar 1981. Felszenteljünk-e nõket? Reformátusok Lapja XXV, 5.

Sípos Ete Álmos 1993. Nyílt levél. Biblia és Gyülekezet, V. 3. 1-2.

Szilczl Dóra 1998. Új vallási fundamentalizmus. In: Lugosi Ágnes-Lugosi Gyõzõ (szerk.) Szekták - Új vallási jelenségek. Budapest: Pannonica, 44.

Tomka Miklós-Révay Edit 1998. Papok, férfi szerzetesek, apácák. In: Kolosi Tamás-Tóth István György-Vukovich György (szerk.) Társadalmi Riport 1998. TÁRKI

Tóth Kálmán 1981. Nõk a Teológiai Akadémián és a lelkészi szolgálatban. Református Egyház 8. 188-189.

Vassné Baki Ilona 1980. A Magyarországi Református Egyház lelkésznõinek helyzete. (kézirat) Református Zsinati Levéltár

Zámbó András 1996. Mondhat-e újat a feminista teológia? Budapest: Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztály
 

* A tanulmány elkészítéséhez nyújtott szakmai segítségért köszönetet mondok Pecasz Ziszisznek és Molnár Attila Károlynak, továbbá köszönettel tartozom Szabó Gergelynek és az MTA Kutatásszervezési Intézetének. Külön köszönettel fordulok a Magyar Református Egyház azon lelkészeihez és lelkésznõihez, akik támogatták munkámat.
1. A mélyinterjú sorozat lekérdezésére egy lelkésznõ-konferencia kapcsán került sor 1997-ben. A továbbiakban az elemzést a szöveg részletesen ismerteti.
2. A Levéltár bizonyos anyagai (pl. zsinati jegyzõkönyvek) zárolva vannak mintegy ötven-harminc évre, emiatt nem hozzáférhetõek a - számunkra - legérdekesebb dokumentumok.
3. III. tc. 7. § (1) Teljes lelkészi képesítésû férfi egyháztag alkalmazható: gyülekezeti lelkészi, missziói lelkészi, intézeti lelkészi, helyettes lelkészi és beosztott lelkészi szolgálatra.
(2) Teljes lelkészi képesítésû nõ egyháztag beosztott lelkészi szolgálatra alkalmazható (Református Egyház 1977/7).
4. Részletek a Zsinati útmutatásból: "2. A Zsinat megítélése szerint a teljes lelkészi szolgálat végzésére adott felhatalmazás (exmisszió) - beleértve a sákramentumok kiszolgáltatását - és a felszentelés egymástól megkülönböztendõk. (...) 4. A Zsinat tanácsolja az egyházker-ületeknek, hogy a teológiai akadémiákról nõhallgatókat ne exmittáljanak gyülekezeti szolgálatra" (Református Egyház 1982/1: 6-7).5. A református egyházban az egyetemes papság elve él, emiatt antagonizmus az ilyen fokú jelentõsége a pappá szentelésnek (ordinációnak).
6. A posztkrisztiánusok nem tudnak hinni a kereszténység megújulásában, azt menthetetlenül nemek alapján diszkriminálónak (sexist) tartják és azt tkp. már el is hagyták, egyfajta természetvallást létrehozva, középpontjában egy nõi istenséggel (Zámbó 1996).
7. A keresztény feminizmusról - többek között - Elisabeth Schüssler Fiorenza, Mary Daly, Elizabeth Moltmann, Rosemary Radford Ruether könyveiben találhatunk bõvebben. Egy magyar összefoglaló elemzés is készült ebben a témában, Zámbó Andrástól (1996).
8. "És választa Mózes az egész Izraelbõl derék férfiakat és a nép fejeivé tette õket..." (Kiemelés tõlem - O. A.) (Biblia 1992)
9. Ezt úgy kell értelmezni, ahogyan azt Szilczl Dóra (1998) foglalja össze: "Éppen ezért ennek a világnak (ti. fundamentalista világ) fõ jellemzõje lesz a mindennapi, más értelmezési rendszerek/mechanizmusok által irányított világoktól való elkülönülés. ... A külvilágtól való elszigetelõdés teremti meg a biztonság érzetét, amelybe a külvilág felõl semmilyen inger nem hatolhat be."
10. Nem egyértelmû, hogy egészen pontosan mikor és ki kezdte el az "illegális" lelkészi szolgálatot, csak szóbeli információ áll rendelkezésre az ötvenes években palást nélkül, az Úr asztalánál fejkendõsen igét hirdetõ teológiát végzett asszonyokról.