Írásomban négy, 1998-ban megjelent tanulmánygyûjteményrõl szeretnék beszámolni. Ami összekapcsolja a vizsgált a tanulmánygyûjteményeket, az a téma: a rurális átalakulás.

Egy évtizeddel ezelõtt olyan változások kezdõdtek a vidéki Kelet-Európában, amelyek kimenetelét nemigen lehetett elõre látni, sõt, egyesek szerint még abban sem lehettünk biztosak, hogy egyáltalán elkezdõdtek-e ezek a változások, vagy sem. Az ezzel a témával foglalkozó tanulmányok jelentõs része a mezõgazdasággal, a földtulajdonnal kapcsolatos kérdéseket helyezte elõtérbe. Ez a témaválasztás nem véletlen, hiszen csak Magyarországon legalább négy tulajdonváltásnak lehettünk tanúi ebben az évszázadban. Az 1989 utáni tulajdonváltás a legjelentõsebb abból a szempontból, hogy a tudósok és a kutatók nyomon követhették a folyamatokat. A modelligényû írások és az empirikus munkák, amelyeket a következõkben szeretnék bemutatni, összefoglalják az ebben a témában megszületett legújabb kutatási eredményeket. A Privatizing the Land tanulmánysorozat megközelítésében lezárja a vidékkutatásokban elõszeretettel alkalmazott polgárosodási modellt. Az egyes tanulmányok a gazdasági, mezõgazdasági átalakulást, a kollektivizáció és a kollektivista struktúrák lebontásának folyamatait gazdaságpolitikai fogalmakkal elemzik. Az Actors on the Changing European Countryside új teret nyit: a tanulmányok az európai vidéki átalakulást új megközelítésben láttatják. Az újdonságot az jelenti, hogy a rurális társadalmat leíró klasszikus fogalmak tartalmának megváltozott jelentésével operál. A Restructuring Post-Socialist Agriculture és a Bomlás és sarjadás a magyar mezõgazdaságban fejezetekben összegyûjtött tanulmányok nem vállalják magukra egy új modell megalkotását. A komoly hagyományokra épülõ antropológikus esettanulmányok színes változatossággal tárják elénk a modellek által leegyszerûsített valóságot.

1. Az elsõ gyûjtemény esettanulmányai a szocialista és posztszocialista agrárrendszer jellemzõit írják le hat országban: Bulgáriában, Magyarországon, Oroszországban, Kínában, Vietnamban és Kubában. Végigkövetik a szocialista agrárreformokat és a bekövetkezett átalakulási kudarcokat vagy sikereket. A különbözõ országok gazdasági átmenetének megismerése után felmerül a kérdés, hogy vajon beváltották-e a posztszocialista országokban hozott reformok a hozzájuk fûzött reményeket? Összehasonlítva Bulgária, Magyarország és Oroszország mezõgazdaságának jelenlegi állapotát a kínai, vietnami és kubai mezõgazdasági állapotokkal, olyan következtetések vonhatók le, hogy az agrárágazattal kapcsolatosan nem váltották be, mivel a posztszocialista országok mezõgazdasága válságos helyzetben van. Ezzel szemben Kína, Vietnam, sõt jelenleg Kuba mezõgazdasági termelése is sikeresnek mondható. A posztszocialista országokban tehát nem a "piacgazdaságba való átmenet" elméletét, hanem a "strukturális válság" teóriáját kellene tesztelni. Többek között ennek tesz eleget a kötetbe foglalt tanulmánysorozat.

Az egyik posztszocialista ország polgáraiként nem lehet számunkra közömbös az a kérdés, hogy miért van a posztszocialista országok mezõgazdasága krízisben, és miért sikeres a kínai, vietnami és kubai mezõgazdaság?

A tanulmányok egy hipotézis tesztelésével próbálják megválaszolni ezt a kérdést: Kornai "mindent vagy semmit" hipotézisével. E szerint a szocialista gazdaságok reformjait öt különbözõ dimenzióban egyszerre kell véghezvinni ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Ez az öt dimenzió a nemzetgazdaság olyan jellemzõit jelenti, mint annak túlcentralizáltsága vagy decentralizáltsága, gyorsított vagy harmonikus növekedése, az árak egyensúlytalansága vagy a piaci ár-egyensúly, termelõ eszközök állami tulajdona vagy magántulajdona és pártállami vagy több párt rendszerû politikai berendezkedés. Ha a posztszocialista országokban a reformok nem csak egy-két dimenzióban mozdulnak el, hanem egyszerre és hatékonyan mind az öt dimenzióban, akkor megoldhatók a válsághelyzetek. Véleményem szerint Kornai ezen hipotézisét csak részben támasztják alá ezek a tanulmányok.

A magyarországi esettanulmányoknak Harcsa István, Kovách Imre és Szelényi Iván a szerkesztõi. A hetvenes években a magyarországi mezõgazdasági szektor a legdinamikusabb volt az itt elemzett volt szocialista országokon belül. Ez a mezõgazdaság különbözõ területein hozott reformoknak volt köszönhetõ: döntéshozatal decentralizációja, harmonikus növekedés, árreform és szabad piac. A magyar "mezõgazdasági csoda" annak volt köszönhetõ, hogy a magyar politikai döntéshozók nagyobb teret engedtek a második gazdaságnak, mint Bulgáriában és Oroszországban; a vezetõ bürokrácia engedékenyebb volt, a TSZ-ek nem törték össze a kis családi vállalkozásokat; mûködött a mezõgazdasági termékek hazai és nemzetközi piaca (1980-ban a családi gazdaságban megtermelt termények 70%-át piacon értékesítették). Ennek következtében a családi kistermelõk egy része proletarizálódott, másik része polgárosodott.

A bolgár esettanulmányok szerzõi, Mieke Meurs-Simeon Djankov és Robert Begg-Mieke Meurs szerint a kollektivista struktúra jellemzõinek legkifejezettebb formái az 1944-89 közötti Bulgáriában jelennek meg. Az új reformok bevezetését a hetvenes évek közepén kezdték: 1977-ben decentralizációs reformot hajtottak végre, majd 1980-82-ben két árreform következett, de nem volt ár-liberalizáció (Magyarországon ez már megtörtént). Az egyének önellátását biztosító tradicionális parcellákkal kapcsolatos reformok a legsikeresebbek voltak az új reformok közül: állami támogatást élveztek, mezõgazdasági üzleteket nyitottak a parcellákon megtermelt termékeknek. A mezõgazdaság decentralizációja és az árak részleges liberalizációja csak 1989 után következett be.

Oroszországban a szocializmus alatt több okból is nehezebb volt a reformok meghonosítása: az orosz mezõgazdaság nemcsak a gazdasági növekedés elõsegítésére volt hivatott, hanem feladata volt az orosz hadsereg ellátása is. A történelem folyamán a politikusok nagyon sok egymásnak ellentmondó, egymást megsemmisítõ reformot hoztak: 1918-21-ben kommunista háború, 1921-29 Új Gazdaság Politika, 1929-35 erõszakos kollektivizálás, majd Hruscsov-i decentralizációs reformok, Brezsnyev-i megsemmisítõ (anti)-reformok, Gorbacsov-i fejlesztési, harmonizációs reformok nem oldották meg az ár- és tulajdonjogi problémákat. Az esettanulmány szerzõje, Sergei Nickolsky úgy tartja, fontos, hogy a reformok milyen sorrendet követnek: kezdetben egy erõs pártállamra van szükség, amely garantálja az erõforrások egyenlõ eloszlását a mezõgazdaság és más ágazatok között; ezután jöhet a demokratizálódás és a tulajdonváltás.

Joshua Muldavin és Mark Selden esettanulmányai alátámasztják azt a megállapítást, hogy Kína sikere csak gazdasági sikert jelent, mivel a növekvõ privatizáció és a piaci reformok társadalmi és környezeti válsághoz vezettek. Mivel a kínai mezõgazdasági termelés munkaintenzív, az 1978-as reformok a háztartásokat és egyéni vállalkozásokat tették sikeressé. A kis parasztgazdaságok aktív szereplõi a piacnak vásárlókként és eladókként egyaránt. A TSZ-ek átszervezése után nõtt a diverzifikáció, eltûnt a fal rurális és urbánus, mezõgazdaság és ipar között. Új csoportok, új társulások és szövetkezetek jelennek meg a mezõgazdasági termelésben, kereskedelemben, kézmûiparban, hibrid termelési formát alakulnak ki a szocialista és kapitalista vállalatok között (township and village enterprises). A vidéki Kína mezõgazdasági jellege a nyolcvanas évekre átalakult agráripari jellegûvé.

A vietnami esettanulmány írója, Michael Watts, az 1970-ben elkezdett mezõgazdasági reformokat mutatja be. A kollektivista struktúrák lebontása gyorsabban zajlott és nagyobb teret nyert, mint Kínában. A föld szinte teljesen magántulajdonban van, eltörölték az állami marketinget, megszüntették a szövetkezeti struktúrát, és családi gazdaságokat hoztak létre. A vietnami gazdasági struktúra egy paraszti mezõgazdasági társadalom struktúrájához áll közel, ezért sokkal alkalmasabb a reformokra, mint az urbánus, iparosított szovjet és kelet-európai szocialista országok. Ezért is sikeresebb, ugyanakkor magában hordozza a fejletlenség elõnyeit.

A kubai tanulmány szerzõje, Carmen Diana Deere a következõkben látja Kuba és a volt szocialista országok reformjai közötti különbséget: Kubában nem a gazdasági stagnálás, hanem a gazdasági krízis tette szükségessé a reformokat. Kuba gazdasága erõsen exportfüggõ, és mély válságba került, miután összeomlott a volt szocialista blokk, amelyhez kereskedelmi szálak fûzték. A kubai állami gazdaság erõsen bürokratikus és centralizált. Kubának azzal volt szerencséje, hogy a reformoknál több választási lehetõsége adódott, mivel létezett állami/szocialista tulajdon, szövetkezeti tulajdon és léteztek egyéni paraszti termelõk. A létezõ TSZ-ek sikere modellértékû a kubai mezõgazdaságban. Ezért az állami gazdaságok felbomlásuk után nem semmisültek meg, nem alakultak át családi kisparcellás gazdaságokká, hanem sikeres TSZ-ekké váltak. 1994-ben gazdasági válság jelei kezdtek mutatkozni: csökkent a mezõgazdasági kibocsátás, csökkent az élelmiszertermelés (ellopták a terményt), az öröklött nagy birtokkoncetrációjú rendszer nem volt költséghatékony; erõsen terjedt a feketepiac. Ekkor vezették be a mezõgazdasági szabad piacot, ahol minden termelõ egység részt vehetett, és hatékony adórendszert alakítottak ki. Ezek a reformok megállították a csökkenést.
 

Kornai hipotézisének Vietnam és Kína esete mond a leginkább ellent, mivel mindkét országban megmaradt a pártállam, mégis sikeres mezõgazdasági fejlõdést mondhatnak magukénak. A vietnami esettanulmány írója azt a kijelentést is megkockáztatja, hogy lehetséges, hogy éppen egy erõs pártállam a feltétele a sikeres átmenetnek a kollektivista gazdaságból a magánkapitalizmusba. Kína és Vietnam elkerülte a hosszas recessziót, mivel nagyobb a mezõgazdasági termelõk cselekvõ- és termelõképessége, ugyanakkor a technokrácia hatalma kisebb, mint a posztszocialista országokban. Ha a posztszocialista országok átalakulását "európai modellnek" nevezzük, akkor Kínáról és Vietnamról nyugodtan elmondhatjuk, hogy egy másik, "kelet-ázsiai" modellhez tartoznak. Az a különbség a két modell országai között, hogy míg a posztszocialista országokra a gyors átalakulási kísérletek a jellemzõek, Kína és Vietnam a magántulajdon és a piacgazdaság visszaállításához fokozatosan látott hozzá. A kötet szerzõje szerint a kelet-ázsiai és a posztszocialista országok közötti különbségeket a társadalmi csoportok közötti erõviszonyok és a csoportok cselekvõ- és termelõképességének eltérése magyarázza. Kína és Vietnam sikere annak köszönhetõ, hogy újrarendezték a tulajdonviszonyokat. Változatos tulajdonformákat hoztak létre: magántulajdont, részvénytársaságokat, falutulajdont, állami tulajdont, vegyes tulajdont. Fontos, hogy mind az állami, mind a termelõszövetkezeti tulajdon kulcsfontosságú maradt ezekben az országokban. Kubában kezdetben a vezetõség ellenezte a reformokat. Amikor mégis elszánták magukat, azt külsõ nyomásnak engedve (USA embargó, szovjet segítség megszûnése) és inkonzisztens módon hajtották végre. Ugyanakkor nem romboló dekollektivizációs politikát folytattak, hanem a volt állami tulajdont alakították át termelõszövetkezetekké.
 

A kötetben szereplõ tanulmányok közül az elsõ kettõnek, Leo Granberg-Kovách Imre és Hilary Tovey tanulmányainak az a szerep jutott, hogy bevezessék az új fogalmakat. Ezekkel az új fogalmakkal nem a közép-kelet európai országok agrárjellemzõit próbálják leírni, hanem fogódzót szeretnének nyújtani a mai megváltozott agrárviszonyok modern elemzéséhez.

Leo Granberg és Kovách Imre bevezetõ tanulmányukban azt hangsúlyozzák, hogy a ruralitás problematikája két szempontból is egyre aktuálisabb: 1) az új országok Európai Unióhoz való csatlakozása növeli az EU falusi lakosságának számát, 2) a mezõgazdasági privatizáció és a kollektivista struktúrák lebontása során új gazdák születtek, ezért új politikai programokra van szükség. A szerzõk hiányolják, hogy az átalakulási elméletek elemzésének körébe nem vonják be az állami rendszer átalakulásának, az állam és más központi intézmények szerepének vizsgálatát. Ez a dolgozat az agrárium és a vidék hatásait elemzi, az állami rendszerre, és kiemeli a parasztság napjainkra megváltozott szerepét. A európai országokban paradox állapot állt elõ: annak ellenére, hogy minimális a mezõgazdasági kibocsátás az összes gazdasági kibocsátáson belül, a mezõgazdaságnak figyelemre méltó szerepe van (az újságok címlapján szerepel, gyengítheti a vezetõ politikusok érdekeit). A magyarázatban közrejátszanak a társadalmi-gazdasági és politikai struktúrák, a kormány és a kulturális visszhang. A rurális társadalom nyomot hagy a kultúrában és a mentalitásban, ezek a tényezõk hozzájárulnak egy olyan politika fenntartásához, amely az agrárérdekeket tartja szem elõtt és életképessé teszi a rurális társadalmat. Ez pedig visszahat a kultúrára és a mentalitásra.

A modern állam kialakulásának kezdetén a mezõgazdasági struktúrának és értékeknek meghatározó szerepük van az állami struktúrára nézve. Ez a hatás részben még ma is fellelhetõ, ezért érdemes szem elõtt tartani, hogy a különbözõ agrár és rurális jelenségek hogyan és milyen szinten hatnak az európai országok politikájára. Az Európa ipari magján kívüli országok mezõgazdaság által meghatározottak: ilyen Észak-Európa, Írország, Skócia, Dél-Európa és a posztszocialista országok. Ezekben az országokban összefonódnak az agrárérdekek, a társadalmi-kulturális politikák és az állam. Az északi országokban ezeknek az összefonódásoknak az eredményeképpen születik meg a "parasztállam" modellje. Történelmét tekintve a parasztság erõs politikai hatalmat mondhatott magáénak a nemzetállamokban. A radikális tömegmozgalmakban a parasztságnak mindig megvoltak a saját gazdasági, politikai érdekei. Ennek köszönhetõk az erõteljes reformtörekvések és az a tény, hogy a parasztság vezetõi erõs gazdasági és kulturális pozíciót vívtak ki maguknak.

A második világháború után egy új állammodell, a jóléti állam modellje jelenik meg, mint az egyik lehetõség a pénz, a hatalom és az egyéni szükségletek közötti konfliktusok megoldására. Ebben a folyamatban egyre gyengül a parasztállam modellje, és a kollektivizáció következtében a parasztság elveszti régi szerepét és befolyását (ezt a folyamatot jelölhetnénk a "depeasentisation" fogalmával).

Az 1990-es földtulajdonnal kapcsolatos változások felvetik a kérdést, hogy a privatizáció nyomában egy régihez hasonló új paraszti világ jelenik-e meg (repeasentisation). A helyzetképek nem ezt a folyamatot látszanak alátámasztani: a rurális civil társadalom gyengén fejlett és a mezõgazdasági termelõknek nincs se hatalmuk, se politikai hátterük, se gazdasági érdekeltségük. Ennek az új rendszernek jóléti vonásai vannak, de hiányoznak azok az erõforrások, amelyek megvannak más jóléti államokban.

Hilary Tovey, a második, elméleti keretet nyújtó tanulmány szerzõje szintén utal a fentebb említett paradox helyzetre: a rurális erõforrások körüli viták olyan nagy figyelmet keltenek, mint soha ezelõtt, miközben a rurális társadalom soha nem volt gyengébb, mint ma.

A kapitalista társadalmakban a vidéknek, az agráriumnak már nem a parasztság a fõszereplõje, és a ruralitáshoz kötõdõ fogalmak is elvesztették tartalmukat. Ezenkívül egy mélyreható változásnak is tanúi lehetünk: a vidéki lakosság befolyásvesztésének. Ezért van szükség új megközelítésekre, új fogalmakra és új témákra a ruralitással kapcsolatos kérdések elemzésénél. A kapitalista társadalmakra vonatkoztatva megállapítja, hogy régebben a rurális a mezõgazdaságit jelentette, olyan társadalmat, amely a gazdálkodás köré szervezõdött. Ma már kezd elválni egymástól e két fogalom. Azt, hogy mi a rurális, nem azok határozzák meg, akik ott élnek, hanem a városi elit. A rurálist a modern alternatívájaként is fel lehet fogni. Azok a gazdák, akik modernnek, fejlõdõképesnek, szakmailag elismertnek szeretnének látszani, eltávolítják magukat a helyi rurális társadalmaktól, és új, külsõ referencia csoportokat keresnek. A modernitás kizárja a növekvõ számú földtulajdonosok létét, nõ a részmunkaidõs gazdák száma, és azoké, akik kombinálják a gazdálkodást valamilyen más foglalkozással. Ezeknél a csoportoknál a kollektív identitás bázisa a lakóhely. A rurális szereplõk ezek közül a csoportok közül kerülnek ki. Ilyen, befolyással rendelkezõ szereplõk a vidéken fellelhetõ erõforrások tulajdonosai, a helyi politikai elit, a vidékfejlesztéssel foglalkozó szervezetek, az üzleti vállalkozók, a multinacionális szervezetek, a mezõgazdasági kutatók, a geológusok és a környezetvédelmiek.

A modern farmer élelmiszertermelõ, és a nemzetközi élelmiszertermelõ rendszerhez kapcsolódik. A mai rurális társadalmakban összekapcsolódnak a posztmodern és a posztproduktivizmus fogalmak. A posztproduktivizmuson azt érti a szerzõ, hogy újraértelmezõdik a természet és a rurális erõforrások közötti viszony: a termelés során figyelembe veszik a környezeti szennyezõdést is. A posztmodern az élelmiszertermelésben azt jelenti, hogy egyre nagyobb figyelmet szentelnek az élelmiszerek minõségének és higiéniájának. A gazdálkodásnak két típusa létezik: az intenzív kereskedelmi gazdálkodás és a kiegészítõ kisföldtulajdonú gazdálkodás. Ez utóbbi kicsúszik az élelmiszertermelésbõl, míg az elõbbi esetében a termelõi láncba egyre több közvetítõ kerül be, vagyis a termelés és fogyasztás nem integrálódik. A kereskedelmi célból gazdálkodó farmerek elszakadnak a kollektív identitáson alapuló rurálistól, míg azok a kisgazdák, akik jövedelemkiegészítés céljából gazdálkodnak, egyre jobban függenek az állami támogatásoktól, az EU alapoktól és a rurális fejlesztési programoktól. Az élelmiszerért folytatott harc is felhívja a figyelmet az új rurális aktorokra: nem a gazdák irányítják az élelmiszertermelést, hanem a városi szakemberek, a szálloda és üzlettulajdonosok.

A rurális Magyarország átalakulásának elemzését négy tanulmány foglalja össze. A politikai rendszer változása elõtt ismeretlen jelenség a rurális fejlesztés, de ma már tanúi vagyunk egy koherens rurális fejlesztési politika fokozatos elõkészítésének és bevezetésének. Czeti András tanulmánya összefoglalja a jelenlegi mezõgazdasági és rurális fejlesztési programokat. Csite András a regionális fejlesztések problémáját a térbeli, dezintegrációs problémáknak tulajdonítja, mivel csökken az együttmûködés a rurális szereplõk között. Ehhez hozzájárul a regionális kutatók és regionális fejlesztõk eltérõ véleménye a ruralitásról. A rurálkutatók a falut egy gazdasági és politikai központtól távol esõ térnek látják, amely alárendelt viszonyba kerül a térbeli dimenzióban. A vidékfejlesztõk elfogadják azt a tényt, hogy egyenlõtlenségek jelentkeznek ebben a dimenzióban, de szerintük ez nem jelent elnyomást, alárendelt viszonyt. A rurál kutatók és rurál fejlesztõk által használt központ- periféria metafora egy igazságtalan falu képet állít elénk. A centrum-periféria modell elfogadása a döntéshozók körében azzal a veszéllyel jár, hogy a modell beteljesíti önmagát mind az értékválasztásban, mind a döntéshozatalban. Eira Varis a magyarországi átmenet fogalmát konceptualizálja tanulmányában. A kapitalista országokban az átmenetet és átalakulást elemzõ elméletek annak a vizsgálatával kezdõdnek, hogy milyen piaci erõk hatnak a társadalomra. A szocialista országokban nem léteznek ilyen piaci erõk, ezért az átmenet leírásához nem használhatók a kapitalista teóriák. A magyar gazdaságot nem lehet kapitalista piacgazdaságnak nevezni, hanem egy olyan átmeneti gazdaságnak, amelynek célja a piacgazdaság megteremtése. Az átmenet következménye, hogy megmaradnak a régi formák, ugyanakkor új vállalkozók is színre lépnek. A háztartások szintjén ez két vagy több foglalkozás kombinálásában nyilvánul meg. Kovács Dezsõ szerint a magyar faluturizmus, ami mai formájában új jelenség, elérte az átmeneti fázist (ami a spontán és fejlett fázis között helyezkedik el), és ennek a fázisnak a hossza a helyi önkormányzatok hozzáállásától is függ.

Az Alsó-Ausztriáról és Lengyelországról szóló esettanulmányok a parasztságnak, mint rurális aktornak a szerepét emelik ki, akárcsak az ír példa, Hilary tanulmányában. A rurális aktorok elemzésénél különbséget kell tenni a rurálisra irányított cselekvés (rurálison kívüli, de rurálisra irányuló), és a rurális aktorok által végzett cselekvés között. A 19. századi írországi ún. földháború (Land War) példa egy olyan rurális cselekvésre, amely megváltoztatta a társadalmat. A gazdák azért mozdultak meg kollektíven, mert konkrét sérelmeik voltak, világos elképzeléseik arról, hogyan kellene másképp irányítani a mezõgazdaságot, és széles osztályalappal rendelkeztek. Ez az agrármegmozdulás néhány hónapon belül nemzeti jelleget öltött. Alsó-Ausztriában az 1900-1938-as idõszakra vonatkozó esettanulmányaiban James William Miller azzal a nézettel száll szembe, mely szerint a fasiszta rendszereknek (német, olasz) kizárólag a parasztság képezte volna az alapját. Ezt logikailag is elképzelhetetlennek tartja, mivel a 20. század eleji modern plurális demokráciába való átmenet is a parasztság akaratán múlott. Esettanulmányaiban is igazolja, hogy nemcsak a parasztság hozzáállása, hanem a társadalmi és gazdasági szerkezet is meghatározza, hogy egy régióban milyen politikai párt válik uralkodóvá, és nem mellékes a vezetõ személyiségek jelleme sem. Az 1989 utáni lengyelországi politikai átmenetben meghatározó szerepe volt a parasztságnak. Az Krysztof Gorlach-Lucjan Kocik-Piotr Novak szerzõk által írt esettanulmány 1989-1992 közötti tiltakozások sorozatát elemzi, amelyekben a parasztság legtöbbször spontánul nyilatkozott meg és fogalmazta meg követeléseit, kezdetben a tiltakozók, majd az egész parasztság nevében. 1992-ben már az egész nemzet, társadalom nevében követeltek. Ezek a megmozdulások azt bizonyítják, hogy a lengyel parasztságnak erõs öntudata van és ezt konkrét megnyilvánulások szintjén is bizonyítani tudja.

Két tanulmány a magyar és bolgár, valamint a lengyel, orosz és bolgár állapotokat hasonlítja össze, de más-más szempontból: az elsõ mezõgazdasági tényezõket, a második egy pszichológia tényezõt elemez. Mieke Meurs írása azt a kérdést teszi fel, hogy miben különbözik a magyar és bolgár mezõgazdaság. 1989-ig a magyar és bolgár történelemben más-más a föld és a mezõgazdasági termelés szerepe. Magyarországon már a II. világháború elõtt megjelent a kereskedelmi termelés. A szövetkezeten belül is van lehetõség kereskedelmi mezõgazdasági termelésre, míg Bulgáriában nincs. Ennek köszönhetõen Magyarországon megjelent egy nem paraszti termelés (depeasentisation). A mai magyar és bolgár mezõgazdasági helyzet mégsem tér el élesen egymástól. 1991-ben Magyarországon a képzett és nagyobb tõkével rendelkezõ, szakosodott és kereskedelemmel is foglalkozó gazdák mellett megjelennek a kevésbé képzett, kis földtulajdonnal rendelkezõ gazdák, akik kimondottan önellátásra termelnek. Ezeknek termelési módja és az életvitele nem különbözik a bolgár gazdákétól. Pavel Starosta más szempontból hasonlítja össze a már említett három országot. Az "elveszett közösség" ("community lost") hipotézisét cáfolja egy új fogalom bevezetésével: a társadalmi kötõdést (social bond) teszteli ezekben az országokban. Arra a következtetésre jut, hogy a kötõdés hiánya vagy megléte nem az egyéni jellemzõktõl, nem a lakosság méretétõl függ, hanem attól, hogy az illetõ helység infrastruktúrája mennyire felszerelt, a meglévõ feltételek kielégítik-e a lakosság szükségleteit. Ez a kötõdés helyi tõkét jelent, amely hozzájárulhat a közösségek fejlesztéséhez.

Isabel Rodrigo a portugál esettanulmánnyal azt bizonyítja, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás erõs lökést adhat és sikeressé teheti a mezõgazdasági fejlõdést. A kötetben új témát érint Susana Lastarria-Cornhiel az albán esettanulmányában, amely a nõk mezõgazdaságban, a földtulajdonhoz kapcsolódó szerepét és helyzetét ismerteti. Betty Well-Anatoly P. Kasyanenko esettanulmányai arra hívják fel a figyelmünket, hogy a belarusz mezõgazdasági reformok következtében elmélyült a társadalmi és gazdasági válság. Az állami farmok és TSZ-ek olyan befolyással rendelkezõ rurális aktorok, amelyek akadályozzák a gazdasági reformokat. A Baltikumról szóló esettanulmányokban Talis Tisenkopfs és Ilkka Alanen az észt és litván fejlõdési modell különbözõségeit mutatja be.
 

Az angol nyelvû különkiadás, a "Restructuring Post-Socialist Agriculture" esettanulmányai a mezõgazdasági privatizáció nyomában megjelenõ válsághelyzet okait és a restrukturálódás jeleit elemzik Észtországban, Bulgáriában, Romániában, Szlovákiában és Magyarországon.

Kovács Katalin bevezetõ jellegû tanulmányában, akárcsak a már bemutatott elsõ tanulmánygyûjtemény, arra a sajnálatos tényre utal, hogy a posztszocialista országok mezõgazdasága csõdben van, ellentétben a kínai és vietnami mezõgazdaság látványos növekedésével. Arra a következtetésre jut, hogy a szocialista országok jobb inkubátorai a kapitalista formák kialakulásának, mint a posztszocialista koraérett kapitalizmus. A kelet-európai posztszocialista országok gazdasági kibocsátásának csökkenése drasztikus, és ez a csökkenés a mezõgazdaságot érinti a leginkább. A legtöbb szerzõ a mezõgazdaság privatizációját ultra-liberálisnak, túl gyorsnak és a közszférára nézve pusztító hatásúnak tartja, és ennek tulajdonítja a válságot. Az öt posztszocialista ország mezõgazdasági átalakulását elemzõ esettanulmányok elénk tárják a privatizáció következményeinek mind a hasonlóságait, mind a különbözõségeit.

A Baltikum-béli mezõgazdaságnak két legdinamikusabb tényezõjét a családi gazdálkodók sikeresebb szegmense és a volt TSZ-ek utódszervezetei jelentik. A nagy földtulajdonú gazdálkodás és a technológiailag modern családi kisgazdaságok közötti határ változó. A tulajdonosok vásárlóerejétõl és a családtagok munkakapacitásától függ, hogy a családi gazdaságok kapitalista termelõkké nõnek-e ki. Az észt esettanulmány alapján Ilkka Alanen megállapítja, hogy a szovhozok és kolhozok munkásai és alkalmazottjai abban voltak érdekeltek, hogy a piacgazdaság követelményeinek megfelelõen alakítsák át a létezõ nagyüzemi gazdálkodást. A szövetkezetek helyettesítése kis családi parcellákkal csak a városi politikai elitnek érdeke. A kollektivista struktúrák lebontása után létrejött mezõgazdaság válsága a státuscsoportok közötti piaci harc következménye.

Deema Kaneff esettanulmánya alátámasztja az elõzõ két gyûjtemény következtetéseit a bolgár mezõgazdasági átalakulással kapcsolatban. A mai rurális aktorok között a szövetkezeti vezetõk rendelkeznek a legnagyobb befolyással, õk tartják kézben a helyi hatalmat. Ennek oka, hogy a szövetkezeti földterületen a tulajdonjog és a használati jog ma is elválik egymástól, ugyanakkor az állam elvesztette kontrollját a mezõgazdasági termelés fölött. A szövetkezeti vezetõk kezében van a termelés és a helyi erõforrások feletti hatalom, ami hátráltatja a piacgazdaság kialakulását.

A romániai átalakulásról szóló esettanulmány szerzõi Vincze Mária és Nigel Swain a kollektivista struktúrák lebontásának ellenõrizhetetlen folyamatát mutatják be. Ez a folyamat a spontán privatizáció drasztikus formáját öltötte. A rendszer a régi TSZ vezetõkkel szemben ellenségesen viseltetett, és lehetetlenné tette a közös gazdálkodást. A TSZ-ek utódai a családi összefogások és a mezõgazdasági társulások. Az összes földterület 1/3-át birtokolják, a maradék terület állami gazdaságok tulajdonában van. 1990 és 1996 között ezek az állami szövetkezetek 80 százalékos állami támogatást élveztek. A támogatások hiányában a visszaigényelt kis családi parcellákon nagyon nehézkes a mezõgazdasági vállalkozás elindítása, mivel hiányos a gazdaságok felszereltsége, magasak a szállítási költségek, és az emberek tartózkodnak az együttmûködéstõl.

Szlovákiában a lakosság nem szorgalmazta a családi kisgazdaságok visszaállítását, mert már a háború elõtt is kevés földdel rendelkezett. Ugyanakkor az állam nem a restrukturálást támogatta, hanem a létezõ mezõgazdasági termelést. Iveta Namerova és Nigel Swain arra hívja fel a figyelmünket, hogy Szlovákiában a TSZ-ek magas aránya csalóka következtetésekhez vezethet, ha csak a számadatokat nézzük. Ezek a TSZ-ek nem azonosak a hagyományos TSZ-ekkel, csak nevükben élnek tovább: a TSZ-címke több szervezõdési típust takar. A szövetkezeti társulások mellett megjelentek a kft.-k, ami tisztázatlan tõkeviszonyokhoz vezetett. A társulási formákból tõlük független kisebb dinamikus elemek nõnek ki.

Kovács Katalin esettanulmánya arra enged következtetni, hogy a magyarországi piacbarát szövetkezeti átalakulás a kapitalista struktúra kialakulásának kedvezett. A TSZ-ek felbomlása, a szövetkezeti tulajdon és a szerkezeti struktúra változása következtében változatos kereszttulajdon- és bérleti formák születtek az utóbbi hat évben. A földkoncentráció is elkezdõdött, annak ellenére, hogy a különbözõ társulási formákat az állam kizárta a földpiacról. A magyar mezõgazdaság jövedelmezõsége azonban alacsony maradt és a döntéshozók a kapitalista struktúrák sikeres adaptálását sem tudták megvalósítani. Az esettanulmány következtése szerint a helyi hatalmi kapcsolatoknak, a helyi vezetõknek meghatározó szerepük van a TSZ-ek átalakulásának kimenetelében.

4. A Replika decemberi számában, a "Bomlás és sarjadás a magyar mezõgazdaságban" címmel összegyûjtött esettanulmányok sorozata beilleszthetõ az elõzõleg bemutatott tanulmánygyûjteménybe, habár kimondottan a magyarországi TSZ-ek átalakulására koncentrál. Azért figyelemre méltóak ezek a tanulmányok, mert azt bizonyítják, hogy különbségek nem csak különbözõ országok átalakulási trendjei között jelennek meg, hanem egy-egy ország határain belül is.

Bali János, Váradi Monika, Kovács Katalin, Nigel Swain, Hamar Anna és Bihari Zsuzsanna esettanulmányai a magyarországi TSZ-ek megszûnésének vagy átalakulásának sikereit és kudarcait mutatják be. Sok TSZ-utódszervezet még nem heverte ki az 1992-es átalakulásokat. Az utódszervezetek megroppanását elsõsorban nem a kiválások okozták, hanem az, hogy a szövetkezetek nagymértékben eladósodtak, a mezõgazdasági ágazat jövedelmezõsége alacsony volt és maradt. Tehát az összeroppanás egyszerre köszönhetõ mind a belsõ gyengeségnek, mind a gazdasági környezet sajátságainak. A "semmibõl lett gazdaságok" azt bizonyítják, hogy a tulajdon széttöredezettsége nem a semmibe vezet, és hogy az új társulások, rokoni szövetkezetek, családi összefogások nyomán létrejött tulajdoni formák sem méretükben, sem hatékonyságukban nem maradnak alul az utódszervezetekkel való megmérettetés során. Minden esettanulmány utal a kistermelés egyre növekvõ szerepére és arra a sajnálatos tényre, hogy a legtöbb családnál a kis földtulajdon megmûvelése az egyetlen túlélési lehetõség.
 

1. Az elsõ közös vonás a fenti posztszocialista országokban a kollektivista struktúrák lebontása. Ugyanakkor hiába a mezõgazdasági földtulajdonjogok teljes visszaállítása, a lakosság nagy részének nincs a tulajdonában egy konkrétan azonosítható parcella.

2. Különbségek a TSZ-vagyon szétosztásának módjában adódtak. A dekollektivizált üzemek tulajdonrészeinek szétosztása országonként változó, akárcsak a részesedési forma: a) az üzletrész vagy eladható, vagy nem; b) a szavazati jogok vagy arányosak a résztulajdon nagyságával, vagy nem. Magyarországon és Észtországban eladható az üzletrész, míg Szlovákiában nem. Romániában és Bulgáriában az üzletrész aránya nem egyezik meg a profitból való részesedés nagyságával, és nem is járul hozza a földkoncentrációhoz, mint Észtország, Magyarország és Szlovákia esetében.

3. Közös vonás, hogy a földtulajdon fragmentációjának következtében, hiába az egy ember-egy szavazat elv, az üzletrész-tulajdonosok nem tudnak beleszólni a szövetkezeti döntéshozatalba.

4. Annak ellenére, hogy mind az öt országban a kisföldtulajdon fejlõdését tartják kívánatosnak, Szlovákiában és Magyarországon tovább élnek a nagy kiterjedésû földterületek, kisebb mértékben Észtországban és Bulgáriában is. Romániában jóval kisebb a nagy farmok aránya.

5. Egy másik közös jellemzõjük ezeknek az országoknak, hogy többféle és közöttük számos új tulajdonforma született. Annak ellenére, hogy Bulgáriában, Észtországban és Magyarországon sem a TSZ-ek, sem a társas gazdaságok nem jelen-hetnek meg a földpiacon, sok társulási forma születik (kft, Rt). Az is igaz, hogy sok a "fantomszövetkezet", amely azzal a céllal alakult, hogy állami támogatásokhoz jusson.

6. A szocialista struktúrák teljes lerombolása egyedül Romániára jellemzõ az itt tanulmányozott országok közül. Ezért figyelemre méltóak a román és bolgár esettanulmányok azon megállapításai, melyek szerint életképes piacorientált vállalkozások is létrejöttek ezekben országokban.

7. Szintén közös jellemzõ a szövetkezetek átalakulási folyamataiban érdekelt csoportok közötti konfliktus. A volt szövetkezetek menedzserei nem alkotnak homogén réteget, és nem egyértelmû, hogy õk kerülnek-e ki gyõztesen az agrárátalakulásból. Észtország, Magyarország és Szlovákia esettanulmányai ezt egyértelmûen alátámasztják.
 

A kérdések megválaszolásához újabb szignifikáns tényezõket kell bevonni, mint például a rurális szereplõk jellemzõit: kik lobbyznak, kik nyernek bizonyos gazdaságpolitikai intézkedések nyomán; a reform-kezdeményezéseket fentrõl, vagy lentrõl (vagy "belülrõl" mint Kína esetében) indítják el. Hogy milyen politikát alkalmaz egy ország, az attól függ, milyen a hatalmi egyensúly az elitcsoportok között és milyen a hatalom megoszlása. Errõl szólnak a második kötet tanulmányai.

A harmadik és negyedik kötet szerkesztõje szerint egy új közép-európai modell fejlõdik ki az öt posztszocialista országban (Észtországban, Bulgáriában, Romániában, Szlovákiában és Magyarországon), amelyre a társas gazdálkodások magas száma, a tulajdon nagyobb koncentrálódása és nagyobb tõkeberuházás jellemzõ. Ehhez a modellhez a legközelebb Észtország, legtávolabb pedig Bulgária és Románia áll.

A tanulmányok elsõ áttekintése után úgy tûnik, mintha a kommunizmus bukása, a volt szocialista országok gazdaságának átalakítására tett kísérletek, a kollektivista struktúrák lebontása szinte csak romboló hatást, válsághelyzetet teremtett volna. Vajon tényleg így van ez?

Kétségtelen tény a posztszocialista országok mezõgazdasági kibocsátásának drasztikus csökkenése, a kis földtulajdonnal rendelkezõ gazdák ellehetetlenülése, a rurális munkanélküliség és szegénység. Ugyanakkor túlságosan leegyszerûsítettnek tûnik az a megállapítás, hogy a szövetkezeti rendszer átalakítására tett kísérletek kudarcba fulladtak volna, mivel nem csupán egyetlen TSZ-átalakulási modell létezik. Ezek a tanulmányok azt bizonyítják, hogy a különbözõ országok átalakulási folyamataiban jelentõs különbségek vannak, mind országon belül, mind az egyes országok között, és az átalakulási kísérletek több alternatívája létezik.

* Karl Bruckmeier "New Sociology of Transition"-ként mutatta be ezt a kötetet: Bruckmeier, (1999) Scientific Traditions and Methodologies of Evaluations - Where to Find new Approaches for the evaluation of Rural Development, paper presented COST WG 4 Vienna meeting, March, 1999.