Ambrus-Lakatos Loránd
MORALITÁS ÉS RACIONALITÁS A DÖNTÉSELMÉLETBEN^*
(Huoranszki Ferenc: "Racionalitás és erkölcsi normák")^§


1. Ha a racionális döntések elmélete igényt tart arra, hogy az emberi cselekvés magyarázatában érdekelt doktrínák között privilegizált vagy éppenséggel elsõdleges helyet foglaljon el, akkor számot kell adjon a moralitáshoz való viszonyáról is. Ehhez Huoranszki Ferenc szerint az elméletet módosítani kell, mégpedig úgy, hogy a speciálisan morális motivációkat számba vehesse a cselekedetek magyarázatában, illetve, hogy helyüket a racionális megfontolások között kijelölhesse. Mindez azért fontos és sürgõs, mert nincs alkalmasabb elméletünk ezen megfontolások stuktúrájának vizsgálatára (7).

A javasolt módosítás kifejtéséhez elengedhetetlen a bevett elmélet felvázolása (14-18). Így lokalizálhatók azon kitételei, amelyek a moralitásra vonatkozó elfogadhatatlan korolláriumokért elsõsorban felelõsek. Ezek között kulcsfontosságú az az álláspont, mely szerint, ha a rendelkezésünkre álló döntések között van olyan, amelyik minden lehetséges esetben ("világállapotban") többet hoz a konyhára, mint bármely másik, akkor ezt kell választanunk. Ez a dominancia elve. - Gondoljunk a híres fogolydilemmára, amely éppen egy olyan szituációt mutat be, ahol a szokványos döntéselmélet morálisan elfogadhatatlan választ ad a "mit tegyünk ilyenkor?" kérdésre - mégpedig pontosan azért, mert a nem morális akció (a fenti technikai értelemben) dominálja a morálisat.

A sztenderd döntéselmélet szerint cselekedeteink következményei rangsorba állíthatók, és többnyire megengedi azt is, hogy a rangsort kardinális skálán is kifejezzük. Huoranszki kulcsfontosságú érve szerint azonban semmi sem akadályozhat meg bennünket abban, hogy a következményeken kívül a cselekedetekhez magukhoz is ilyen értékszámokat rendeljünk. Hanem a racionális döntések így módosított elméletében elõfordulhat, hogy - ceteris paribus - az optimális választás (a dilemma opciói közül) a morálisan megfelelõ akcióra esik - mert a nem morális akció dominanciája feloldódik. Hogy ez így lesz-e, azon múlik, hogy a morális tett önértéké felülmúlja-e következményeinek értékét. Ez esetrõl esetre és személytõl személyre változhat (28). Mindenesetre ez a módosítás helyet talál a morális motivációknak a formális döntéselmélet keretében.

2. Ez a gondolatmenet azonban aligha állja meg a helyét. Elõször is, láttuk, hogy a szerzõ szerint a deliberáció logikai-matematikai struktúrájának legmegfelelõbb reprezentációja a döntéselmélet, és ez az elmélet kész arra, hogy az értékeket számokkal fejezze ki. Tehát, ha az egyes cselekedeteknek is önálló értéket tulajdonítunk - cselekedetek és következményeik egy bizonyos kitüntetett értelemben egy szintre kerülnek.

Azonban, ha a cselekedetek értékeit hozzáadjuk a kifizetõ (következmény) mátrix megfelelõ elemeihez, akkor az eredetihez képest új játékot definiálunk. A lehetséges stratégiák és kifizetések konstellációja már nem ugyanaz, mint az eredeti problémában. Így hát ebben a módosított játékban, akár az is lehet a végkifejlet, hogy a felek az erkölcs által preferált lépést teszik meg; de mindez nem befolyásolja az eredeti fogolydilemma megoldását, sem a kritizált dominanciaelvet.

A problémák gyökerét abban látom, hogy racionális választások elmélete nem lép fel avval az igénnyel, hogy a »természeti állapotok-következmények-cselekedetek-preferenciák« négyesének elemeihez szubsztantív értelmezést is csatoljon.

Ha egy vizsgálandó szituációban a lehetséges cselekedeteket azonosítottuk, akkor az összes értékelést lehetséges kimeneteleikhez tartozó értékelésekbe sûríthetjük. Vagy másképpen fogalmazva: az alapmodell formális értelemben véve invariáns arra nézve, hogy pontosan mit is értékel az elemzendõ döntéshozó.¹ És ez éppen a logikai-matematikai "megjelenítés" követelményébõl következik.

Így hát nehezen védhetõ az az álláspont, hogy a racionális választások sztenderd elméletének a dolgozatban javasolt módosítása jelentõsen hozzájárulhat ahhoz, hogy az elméletet alkalmassá tegye a morális motivációk kezelésére - legfeljebb annyit mondhatunk, hogy a javaslat rámutat arra, hogy a kérdéses elmélet képtelen rá, hogy a cselekedetek értékelését megfelelõen elválassza a következmények értékelésétõl. Olyannyira, hogy kérdéses az is, hogy az elmélet igazából képes-e célok és eszközök megkülönböztetésére: jól ismert, hogy a formális döntéselmélet megannyi bevett és kurrens változatában nem is különül el igazán cselekedet és következmény.² A morális normakövetés és a racionális döntések elméletének viszonya a javasolt módosítás után is problematikus marad: az, hogy hová számoljuk el a cselekedeteknek tulajdonított értékeket nem dönthetõ el az elmélet berkein belül.

Vessük össze a dolgozat fõ érvét egy egyszerûbb és jól ismert megoldási javaslattal. E szerint: mondjuk azt, hogy vannak olyan egyének, döntéshozók, akik altruista preferenciákkal vannak ellátva egy fogolydilemma-szituációban, és hogy ezek a preferenciák számszerûsíthetõk. Ekkor, mivel az altruista cselekedetekhez rendelt értékeket hozzáadhatjuk a következmények (az alaptörténetben eltöltendõ "börtönhónapok") értékeléseihez, kijöhet az is, hogy az egyensúlyban mindkét fél kooperálni fog. De megint csak: ez az állítás már egy, az eredeti fogolydilemmához képest módosított, új játékra lesz csak érvényes.³


3. Figyelemre méltó és érdekes, hogy a szerzõ a racionális választások sztenderd elméletének felvázolásakor Savage alapvetõ, de ma már ritkán forgatott mûvében kifejtett modellbõl indul ki. Ebben két alapfeltevést tart különösen kifogásolhatónak. Az egyik az, hogy a lehetséges cselekedetek és a releváns "természeti állapotok" bekövetkezésének valószínûségei egymástól függetlenként vannak meghatározva. Hanem ez a feltételezés korántsem tartható fenn mindig - cselekedeteink nagyon gyakran befolyásolják a kérdéses valószínûségeket. Ez az észrevétel vezet át a Richard Jeffrey döntéselméletét bemutató részhez (20-26), ez utóbbi elmélet képes a fenti probléma hiteles kezelésére.

A másik korrigálandó feltételezést már ismertettük. Ez az, hogy a cselekedeteket magukat nem értékeljük, csak azok következményeit. Azonban, amikor a morális motivációk döntéselméleti tárgyalására tér, a szerzõ lényegében csak a második módosítást használja fel fõ érvének kifejtése során.⁴ Vegyük figyelembe azt is, hogy nem egyértelmû, hogy Jeffrey maga úgy gondolta-e, hogy elméletével megoldotta a fogoly dilemmájában rejlõ paradoxont.⁵ De a Huoranszki által elõvezetett megoldáshoz nem is kell Jeffrey elmélete.⁶


4. A dolgozattal kapcsolatos legkomolyabb probléma azonban nem technikai jellegû megfontolásokra vezethetõ vissza. Huoranszki kiemelt helyen hangsúlyozza, hogy a moralitás mely aspektusát kell a racionális döntések elméletének kezelnie: nem a morális normák igazolásáról, hanem motivációs erejükrõl van szó (4-7). Azonban úgy látom, hogy a javasolt fogalmi módosítás a szerzõ szándékai ellenére sem kezeli megfelelõen az erkölcsi motivációk természetével kapcsolatos nehézségeket. Elsõrendû jelentõségû ugyanis az, hogy mit ért a szerzõ "morális cselekedetek" alatt: csakis olyan cselekedeteket tekintünk morális indíttatásúnak, amely a cselekvést magát is értékeli (26). Kiemelendõ még az az állítás, hogy ezeddig a formális döntéselmélet hívei nem tudtak mit kezdeni a morális normák szerepével; a morális döntéseket vagy az önérdek vezérelte cselekedetek egy válfajának állították be (9-12), vagy az embereknek két külön, egy egoista és egy altruista, motivációs bázist tulajdonítottak (12-14). A dolgozat ezen fõ premisszáinak tükrében nehéz elszámolni avval az eredménnyel, miszerint az, hogy a fogolydilemma-szerû szituációkban az erkölcs által sugallt akciót hajtjuk-e végre, az erkölcsi normák relatív súlyától függ (28).

Ezek a normák és értékük egyénrõl egyénre változnak (uo.). - Tegyük fel, hogy valaki a következõ dilemmával áll szemben: elérhetõvé válik számára egy olyan kimenetel, amelyet nagyon nagyra értékel. Azonban ahhoz, hogy ez a kimenetel ki is teljesedjék, egy sor immorális lépést kell megtennie: mondjuk azt, hogy az áhított állapot útjában vastag hazugságok állnak. Na már most a szerzõ által módosított döntéselmélet azt javasolja, hogy vessük össze az áldásos végkifejlet értéket az okos húzások morális költségével: ha az elõbbi felülmúlja az utóbbit, megindulhat a célirányos prudens gyakorlat. Azonban lehet, hogy tájékozott és morálisan nem retardált külsõ megfigyelõk szerint ekkor a morális normák radikális áthágásáról van szó. "Fejüket csóválják, hogy bizony ez csúnya látvány". - De a jelen elmélet szerint a cselekvõ hitelesen védekezhet avval, hogy az õ saját értékelése szerint az elérendõ prudenciális haszon felülmúlja az érkölcsi költségeket.⁷


5. De mi is a tétje annak, hogy maga a módosítás mûködik-e vagy sem? - Sokan azok közül, akik eddig az erkölcs szerepét a döntéselmélet keretein belül óhajtották tisztázni, felvetették álláspontjuk filozófiai elõzményeinek kérdését is. Harsanyi - például - szükségét látja hangsúlyozni, hogy munkája a gyakorlati filozófia kanti hagyományát folytatja; õ ráadásul Hume örökösének is tartja magát. Ez pont idevág: az esszé szerint a döntéselmélet Hume moralitásról alkotott nézetein és Kant metafizikájának szekularizálásán alapuló konszenzus, akkor is, ha a módszertani individualizmus társadalomtudósai ezt általában nem is ismerik fel (18-20). Ezt a véleményt avval a már felemlegetett kulcspremisszával együtt kell értékelnünk, hogy a racionális választások elmélete a döntést megelõzõ megfontolások logikai-matematikai modelljét adja, ezen megfontolások legjobb elméletének számít, és ezért az erkölcsi normák kontextusában sem szabad elvetni. Szerintem éppen ezen utóbbi meggyõzõdés vállalását kellene újra jól megfontolni.

Láttuk, hogy Huoranszki módosítása, tudatosan, az eredeti elmélet keretein belül kíván maradni; bár fentebb amellett érveltem, hogy az eszközlendõ változtatás hatálya kétséges. Ha ez így van, akkor miért nem kerülheti el azt sem, hogy a döntéselmélet és moralitás viszonyát a konszenzus terminusai szerint jelölje ki, hiszen erre csak két mód adódik (hívjuk ezt "kényszerû dichotómiának"⁸): a moralitás vagy az önérdekkövetésbõl vezethetõ le (9-12), vagy a racionalitás határán kívül esõ motivációra vonatkozik (12-14)? -Be this as it may⁹, az az (itt motiválatlan) alapállítás - nevezzük a dolgozat alapján szókratészinek -, hogy a morális cselekvés szükséges feltétele, hogy annak a cselekvõ önértéket tulajdonítson (26) manifeszt ellentmond annak, hogy a jelen módosítás mégiscsak a fenti két lehetséges megoldás egyikét fogalmazza újra (20).¹⁰

Melyik premissza erõsebb: a szókratészi, vagy az, hogy a racionális döntések elmélete a cselekvést megelõzõ megfontolások (deliberáció) legjobb formális megjelenítése?

Na már most, ha a szókratészi alaptételt vesszük elsõdlegesnek, akkor talán úgy áll a dolog, hogy a módosításban foglalt nézet mégiscsak kikerül a konszenzus hatálya alól, ekkor azonban az egyéni morális költségekre és a formális modell prioritására vonatkozó eszmefuttatás szofisztikusnak tûnik - ezek igazából csak a tisztán prudenciális cselekedetekre érvényesek.

De, másfelõl, kündulhatunk abból a már ismertetett érvelésbõl is, miszerint a döntéselmélet nem látja egy cselekedethez és annak következményeihez rendelhetõ értékek között a különbséget. Ha emellé (második prernisszaként) tesszük azt az álláspontot, hogy a döntéselmélet a deliberációról adható legjobb számadás, akkor az egyetlen következtetés az lesz, hogy a szókratészi premissza nem lehet elsõdleges. Sõt: el kell vetni.

Bármit teszel, okosan tedd?


6. Mindazonáltal, mélységesen egyetértek a dolgozat szándékaival és alapállásával. Valóban, racionalitás és moralitás viszonya elsõrendû kérdés, bár ezt a kérdést a racionális döntések sztenderd elmélete nem tudja megfelélõen kezelni. És nem lehet elfogadni a fenti viszony deproblematizálását a moralitás önérdekkövetésbõl való levezetése révén, és szintúgy nem adhatjuk be a derekunkat a kettõs motiváció elméletének sem. Azután: racionalitás és moralitás viszonyát a morális követelmények szubsztantív igazolása nélkül is lehet tárgyalni (és nagyon is rendjénvaló így tárgyalni), érvelésünk során minimális koncessziót adva csak az erkölcsi kérdésfeltevés jogosságának.

Valamint: elsõrendû jelentõséget kell annak a meggyõzõdésnek tulajdonítani, hogy a morális cselekedeteket önmagukban is értékeseknek kell tartanunk. Ennek a követelménynek az igazolásához a racionális döntések elmélete hozzá sem tud szólni. Végezetül, rendkívül fontos annak a hatásnak a megvilágítása, amelyet Hume és Kant erkölcsfilozófiája a döntéselmélet világnézetére (és így kedvenc modelljeinek kialakulására) gyakorolt.

És az is igaz, hogy a racionális döntések elmélete minden cselekvés mozgatórugójáról számot óhajt adni, köztük az általában morálisnak tartottakról is. De ezt az igényt nem kell olyan nagyon komolyan venni (másfelõl viszont Hume és Kant erkölcsfilozófiáját nagyon komolyan kell venni).

Ezért az erkölcsi normák tárgyalásánál nem kell feltétlenül elfogadni a racionális döntések elméletével szövetséges "logikai-matematikai" modell keretét sem, doktrinális prioritása tételezése még káros is lehet. Tehát az esszé által követett út, az alapmodell kiterjesztése vagy módosítása: bár fegyelmezett, de azért mégiscsak félrevezetõ módszert jelöl ki.


* A kommentár elsõ változata elhangzott 1998. november 28-án, a "Cselekvéselmélet és társadalomkutatás" címû, Csontos László emlékének szentelt konferencián.

§ A zárójelben lévõ számok a "Racionalitás és erkölcsi normák" (Szociológiai Szemle 1999/I.) oldalszámaira vonatkoznak.

1. Az érvelés kifejthetõ a dinamikus (intertemporális) döntések elméletére való hivatkozással is. A dinamikus döntések extenzív formában való megjelentetésénél az összes kifizetés a döntési fa végpontjaiban történik. Ez a modell, megint csak, invariáns arra, hogy a döntéshozó az egyedi cselekedeteket, vagy csak az adott végpontba kerülést értékeli. De mivel az esszé a fogolydilemma egyszer-játszott (szimultán) változatát tárgyalja, a döntési fára való ezen utalás csak illusztrációként szolgálhat.

2. Ezekben a változatokban a döntéshozó csupán arra koncentrál, hogy a következményeket megfelelõen (preferenciái szerint) rendezze. Ha bizonytalanság melletti döntésrõl van szó, ugyanõ (megfelelõen értelmezett) szerencsejátékokat rendez sorba, majd a sor tetején állót választja - itt a cselekedetek és a végeredmény között csak a véletlen közvetít. (Ebben a kontextusban persze a "véletlen" értelmezése is speciális.) Ez olyannyira igaz, hogy Martin Osborne és Ariel Rubinstein 1994-es tankönyvében (A Course in Game Theory, MIT Press) külön érvelni kényszerül amellett, hogy a társadalomtudományoknak a döntés- és játékelmélet olyan modelijére van újból szüksége, amelyik a cselekedeteket alapvetõ elemként kezeli. Egy másik vonatkozó példa: John Harsanyi szerint a racionális döntések cél-eszköz modellje általában elvetendõ, és a preferencia-modellt kell követni ("Does Reason Tell Us What Moral Codc to Follow and, Indeed, to Follow Any Moral Code at All?", Ethics 96.1 [1985]: 42-43.).

3. Még két technikai megjegyzést szeretnék tenni. (i) A dohányzásról való leszokás problémájának modelljében (20-23) nem feltétlenül kell olyan, a kimenetelekhez kapcsolódó, preferenciákat elképzelnünk, amelyek szerint a dohányzás folytatása domináns stratégia lesz. Akkor viszont az esszében adott példa nem ad elég alapot a savage-i elmélet across-the-board elvetéséhez. Csupán annyit mondhatunk, hogy egy bizonyos preferenciakonstelláció problematikus következtetésekre vezet. De akkor annyi azért még felvethetõ, hogy akinek a kérdéses preferenciái olyanok, amelyek a dohányzás folytatását domináns stratégiává teszik, az egyrészt magára vessen, másrészt még mindig racipnális a savage-i értelemben. (ü) A fogolydilemma kerettörténetének módosításaira való hivatkozás nem hatásos: az esszében szereplõ mindkét javaslat megint csak egy-egy új játékot definiál (25-26). A megismételt fogolydilemma megoldása közismerten más lehet, mint az egyszerjátszotté.

4. Ennek, úgy látom, az a felismerés az egyik oka, hogy a cselekedetek és a kimenetelek függetlensége egy játékelméleti szituációban nem is jöhet szóba. Így hát ebben a kontextusban a fenti elsõ feltevés kritikája nem sok munkát végezne.

5. Vö. Richard Jeffrey ([1965] 1983): The Logic of Decision, University of Chicago Press, 16-20.

6. Ahhoz viszont, hogy a savage-i elmélet itt elsõként említett bajos háttérfeltételét (a cselekedetek és a kimenetelek valószínûségeinek függetlenségét) feloldjuk, hasznos lehet Jeffrey elképzeléseinek igénybevétele.

7. Harsanyi szintén hangsúlyozza a morális követelmények viszonylagosságát, hiszen ezek esetleg túlságosan is költséges akciókat írhatnak elõ. Úgy tartja, hogy a "morális" levezethetõ a "racionális"-ból, igazából az elõbbi az utóbbi egy alesete. Nem azért, mert a morális motivációk önérdekkövetést rejtenének, hanem pontosan fordítva, az erkölcsöt figyelembe vevõ cselekedet racionális igazolásakor mintegy feladjuk az egyéni preferenciáinkat. Így õ is számot ad a morális normák tartalmáról a racionális választások elméletében, és Harsanyi és Huoranszki megoldásának morális receptje hasonló. Azonban Harsanyinak eszébe se jutna a morális cselekedetek önmagukban való értékelése (lásd "Does Reason Tell Us", 52.).

8. Meglehet, hogy úgy léphetünk csak tovább, hogy tüzetesebb vizsgálat alá vesszük azt az érvelést, amely szerint a döntéselmélet valójában csak kétféleképpen viszonyulhat az erkölcshöz. Észre kell vennünk, hogy a "racionalitás és moralitás kérdésében elfoglalt logikailag lehetséges álláspontok" (8) talán még sincsenek kimerítõen ábrázolva. A következõ lehetséges nézet nem is szerepel: az önérdekkövetõ racionális döntések "tételezése" másra jó, mint a morális cselekedetek tárgyalása. A formális döntéselmélet számot tud arról adni, hogy bizonyos helyzetekben és szcenáriókban mit várhatunk az emberektõl. De ezen helyzetek tanulmányozásakor fõleg a következmények (fõleg a társadalmi, politikai, gazdasági stb. következmények) érdekelnek bennünket. A moralitás azonban ,másról szól', azaz másról is szól; és persze nem feltétlenül az altruista cselekedetekrõl.

És: jócskán akad még olyan figyelemre méltó nézet a problémával kapcsolatban, amelyik nem esik a dichotómia hatálya alá. Lásd például John Griffin (1986): Well-being, Oxford University Press; John Harsanyi ([1977] 1982): "Morality and the Theory of Rational Behavior", in.: A. Sen-B. Williams (szerk.) Utilitarianism and Beyond, Cambridge University Press; Derek Parfit (1984): Reasons and Persons Oxford University Press.

9. További tisztázásra váró kérdés a "kényszerû dichotómia" kapcsolata a hume-i/posztkanti konszenzussal.

10. Vö. avval a megfigyeléssel, hogy ahogyan a szerzõ a "kényszerû dichotómiát" és a hume-i/kanti konszenzust tárgyalja, nyilvánvaló kritikai álláspontot tükröz.