HEGEDÜS ANDRÁSRÓL
(Az interjúkat készítette és összeállította: Szabari Vera)


Interjú Ferge Zsuzsával

Hogyan értékelné Hegedüs András magyar szociológiában betöltött szerepét?

Hegedüs Andrásnak egészen különleges, úttörõ szerepe volt a magyar szociológia újraélesztésében. Furcsa mód Lengyelország volt az egyetlen, ahol az egész államszocialista periódus alatt megmaradt a szociológia, nálunk ez másként volt.

Az egyik óriási érdeme az, hogy ezt az egész intézményes keretet megteremtette, amikor - ha jól emlékszem - 1963-ban létrehozta a Magyar Tudományos Akadémia - akkor még - Szociológiai Kutatócsoportját. Az egy külön történet, hogy ennek a csoportnak volt egy olyan vállalt dolga, hogy nagyon sok mindenkit mentett, hogy menedéket adott például a Lukács-iskola - minden máshonnan kiszoruló - tagjainak és még nagyon sok mindenkinek.

A másik ilyen fontos dolog, ami Hegedüs András nevéhez kötõdik az, hogy nagyon-nagyon sok lényeges kérdést felvetett, a társadalom szerkezetével, a hatalmi viszonyokkal kapcsolatban. Itt tényleg Hegedüs András egyike azoknak, akiknél döbbenetes az önvizsgáló megtagadása a saját múltnak, és egy teljesen új és bátor irány vállalása. Hegedüs András volt az, aki Rajk László temetésén még azt gondolta, hogy nincsen igazuk azoknak, akik Rajkot rehabilitálni akarják. 1956 után még elment a Szovjetunióba, mert nem értette 1956 lényegét. Azt hiszem ez után történt egy hihetetlen váltás, amibõl a leggerincesebb, a legbátrabb, a legegyértelmûbb vállalója lett annak, hogy fontos kérdéseket tegyen fel. Ez a gerincesség és bátorság 1968-ban a csehszlovákiai bevonulás után is nyilvánvaló volt, amikor is aláírta a bevonulás elleni tiltakozást, és ennek következtében ki is került az igazgatói székbõl.

Röviden azt mondanám, hogy egy, gondolkodásban hallatlanul bátor, és kérdésfelvetésben abszolút úttörõ szerep volt az övé.

Lehet valamit ma is felhasználni azokból az értékekbõl, amit õ képviselt?

Azt, hogy a tudományos eredményei mennyire idõtállóak, azt gondolom, hogy még nem nagyon lehet megítélni. Nem is érzem magam erre hivatva, de a magatartást, amit õ képviselt, azt feltétlenül meg kell õrizni. Azt a magatartást, hogy feszegetni a lehetséges határokat, hogy megpróbálni föltenni olyan kérdéseket, amelyeket még nem tettek föl, megpróbálni nem törõdni azzal, hogy a hatalom felõl ennek milyenfajta szankciói lesznek, hogy ha az ember elkezd gondolkodni. Úgy is mondhatnám, hogy nagyon bátor intellektuel magatartás az, ami biztosan példamutató és maradandó. Ami tulajdonképpen a rendszerváltás egyik szomorú következménye, hogy ilyen mértékig elfelejtkeztünk nem csak Hegedüs András munkásságáról, hanem errõl a magatartásról is, ami nagyon korszerû értelmiségi magatartás.

Ezt a fajta magatartást lehet Hegedüs Andráshoz kapcsolódóan kritikai szociológiának nevezni?

Én ezt a jelzõt nem igazán értem. A szociológia, ha szociológia, akkor mindig kritikai. A szociológiának elvbõl mindig az a dolga, hogy azt mutassa meg, ami el van rejtve. Minden ami el van rejtve, az valamiért el van rejtve. Minden rendes szociológia valamilyen érdeket sért és valamilyen értelemben kritikai. Számomra nincsen igazán értelme a "kritikai" szociológia kifejezésnek, de szokták és lehet így nevezni.

Budapest, 1999. november 9.



Interjú Kolosi Tamással

Ön szerint milyen szerepe volt Hegedüs Andrásnak a magyar szociológiában?

Szerintem, Hegedüs Andrásnak nagyon fontos szerepe volt a magyar szociológia újjászületésében. Mikor 1956-ban elhagyta az országot, a Szovjetunióban sok mindennel foglalkozott, többek között szociológiával is. Amikor visszatért Magyarországra, akkor - ha jól emlékszem - elõbb a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) alelnökeként és a Valóság címû lap fõszerkesztõjeként, egybõl egy olyan tevékenységet kezdett végezni - KSH alelnökként megszervezett egy szociológiai kutatócsoportot -, amelyik a szociológia megkapaszkodását szolgálta. Ez az idõszak, amikor Szalai Sándor bátortalan tanulmánya, amely arról szól, hogy mégis csak jó lenne - ha a marxizmus keretei között is -, de lehetne szociológiával foglalkozni, ellenállást keltett. Fogarasi Béla egy felháborodott cikkben utasította vissza a revizionizmusnak ezt az újabb próbálkozását. Ebben a közegben az, hogy Szalai Sándor mellett még két-három ember volt, aki próbálkozott a szociológiáért tenni, és a szociológia újjászületésében részt vállalni - Szántó Miklósnak volt ekkor már kezdõdõ szociográfia és szociológia határán mozgó kutatása, ami már késõbb egy életmódkutatásba nõtte ki magát -, döntõ jelentõségû volt. Igazából a magyar szociológia 1949 utáni elsõ mûhelye - mert ugye 1949-ig létezett szociológia -, a Központi Statisztikai Hivatalon belül szervezõdött meg, amiben óriási szerepe volt Péter Györgynek, aki a KSH elnöke volt, és aki a magyar reform-közgazdaságtan egyik megalapítója is. Vitathatatlan szerepe volt emellett Hegedüs Andrásnak, aki ezt a területet közvetlenül felügyelte, és a szociológia újjászületésében személyesen vállalt részt. Magaköré gyûjtötte a KSH ez iránt érdeklõdõ munkatársait. Ekkor talán még nem, de késõbb a Demográfiai Kutatóintézetben, ha névvel nem is publikálhattak, de jelen volt Cseh-Szombathy László - aki még abban a bizonyos 1945-1948 közötti Társadalomtudományi Intézetben munkatárs volt -, s itt megjelenhetett Andorka Rudolf is.

Egyfelõl ez a társaság, akiknek már korábban is volt szociológiai tevékenysége, másfelõl egy fiatalokból álló kör, aminek talán legjelentõsebb személyiségei akkor Ferge Zsuzsa és Szelényi Iván voltak jelentette a magyar szociológiát. Ezt Hegedüs András fogta át. Ebben az idõben, a hatvanas évek elsõ felében, az újjászületési folyamatban vitathatatlanul nagy szerepe volt. Nagyon nagy szerepe volt abban is, hogy elindulhattak az elsõ empirikus vizsgálatok. A gyöngyösi vizsgálat elõkészítésében személy szerint részt vett.

Én 1967-68-ban kezdtem szociológiával foglalkozni, egy más vonalon, a Társadalomtudományi Intézethez kapcsolódva. Nyilvánvaló, akkor elsõsorban az volt szociológia, ami Hegedüs András körül kialakult elõbb a KSH-ban aztán az Akadémiai Kutatócsoportban.

Mennyire függött ez a szerep az õ személyétõl?

Biztos, hogy ebben szerepe volt az õ személyének. Az egész alakulásban három nevet említettem: Szalai Sándor, Szántó Miklós és Hegedüs András. Mind a hárman sajátos politikai háttérrel rendelkeztek. Hegedüs Andrásnál ez teljesen nyilvánvaló. Szalai Sándor szociáldemokrata háttérrel rendelkezett. Õ volt a Szociáldemokrata Párt értelmiségi osztályának vezetõje a koalíciós idõben, 1945-48 között. A Társadalomtudományi Intézetet igazából a pártok közötti osztozkodás részeként kapta meg, függetlenül attól, hogy õ elsõsorban tudós volt és nem politikus. Szántó Miklósnál ugyancsak egy nagyon régi munkásmozgalmi kapcsolat volt, egészen odáig, hogy az akkori felesége a köztársaságtéri pártház védelmében hal meg.

Mind a hárman rendelkeztek egy olyan politikai háttérrel - még ha ez nagyon különbözõ is -, ami lehetõvé tette azt a merészséget számukra, hogy a szociológia újjászervezésében szerepet játszanak. Ez hasonlóan volt a többi kelet-európai szocialista országban is. P. Machonin, aki a cseh szociológia megalapozásában óriási szerepet játszott, A nagy csehszlovák társadalom címû kötetnek a fõszerkesztõje és fõ szervezõje volt az akkori nagy struktúra- és rétegzõdés vizsgálatnak. 1968-tól, a prágai tavasz bukása után húsz éven keresztül a nevét sem volt szabad tudományos körökben kiejteni. Õ a Pártfõiskola egyik rektorhelyettese volt, még a hatvanas évek elején, tehát nagyon megbízható elvtársnak számított, és így tudott bekapcsolódni a szociológiai kutatásokba. A lengyeleknél - ahol a szociológia sohasem volt teljesen betiltva - a hatvanas évektõl elinduló nagy reneszánszban W. Wesolowski vállalhatott vezetõ szerepet. A párt számára akkor a marxizmus megbízható képviselõjének számított, de késõbb revizionistának minõsítették. A hatvanas évek elején az újjáéledõ, kelet-európai szociológiában a világra nyitottabb és tájékozódni akaró, de azért megbízható elvtársnak számító kutatók játszottak meghatározó szerepet.

Ön koránál fogva is egy fiatalabb generációba tartozik, mint Hegedüs András és az imént említetek. Mégis, mennyire tudott az ön generációja és személy szerint ön azonosulni Hegedüs András által képviselt kritikai szociológiával?

Az én generációm számára, akiknek a hatvanas évek végén indult pályájuk, egyrészt óriási lehetõségek adódtak a szociológián belül, mert addigra lényegileg - éppen Hegedüs András generációjának köszönhetõen - az eldõlt, hogy szociológia lesz, intézményesülni fog, szociológia kell, de óriási volt az úgynevezett káderhiány. Nem voltak szociológusok, ezért az én generációm számára egy nagyon gyors karrierlehetõség adódott, ami egyetlen késõbbi generációnak sem adatott meg a szociológiában. Ezért tudtam én 24 éves koromban doktorálni, 28 évesen lettem kandidátus, tehát nagyon gyors karrierlehetõség volt. A Hegedüs András-féle kritikai szociológiának nagy hatása volt erre a generációra, még akkor is, ha - mondjuk - a társadalmi struktúra vonatkozásában én nem tudtam elfogadni teljesen Hegedüs András álláspontját. Teljesen egyetértettem a dogmatikus marxizmussal szembeni kritikájával, de nem elégített ki az a megoldás, amit az õ társadalmi szerkezettel kapcsolatos könyve nyújtott. Ez volt az egyik pont, ahol én támaszkodtam Hegedüs Andrásra és még erõteljesebben Ferge Zsuzsára, de nem fogadtam el egyikük álláspontját sem.

Egy más kérdés, hogy a kritikai szociológiához hogyan viszonyultam. A Hegedüs András által képviselt kritikai szociológia elsõsorban társadalomkritikai jellegû volt, egy olyan szociológiai megközelítés, amelyik a marxizmus ideológiai rendszerébõl kiindulva bírálta a valóságot, rámutatva, hogy a valóság nem úgy alakul, ahogy az a "nagykönyvben" meg van írva. A mi generációnk, legalábbis ebben az idõben, a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején hárman, akik szorosan együtt dolgoztunk: Szelényi Iván, Papp Zsolt, aki sajnos nagyon fiatalon meghalt, megfogalmaztunk a Hegedüs-Ferge-féle generációval kapcsolatos álláspontunk. Úgy gondoltuk, hogy mi is kritikai szociológiát akarunk csinálni, de nem elsõsorban társadalomkritikai, hanem sokkal inkább ideológia kritikai szociológiát. Teljes volt az egyetértés a Hegedüs-Ferge-féle megközelítéssel abban, hogy ugyanazt a diszkrepanciát tapasztaltuk az ideológiai elvárások és értékek és a valóság között, amit õk, csak mi úgy véltük, nem a valóság a hibás, hanem elsõsorban az ideológiai leképezés fogalmaz meg hamis elvárásokat. Ezért, nem az ideológiából kiindulva akartuk a valóság kritikáját bemutatni, hanem a valóságos viszonyok alapján az ideológia kritikáját nyújtani. Ezért van az, hogy az én társadalomszerkezettel kapcsolatos vizsgálataim az 1970-es évek elején elsõsorban azzal foglalkoztak, hogy hogyan lehet azokat a társadalmi valóságból kiindulva megmagyarázhatatlan elvárásokat, mint az egyenlõség birodalma, a barátságban lévõ osztályok vagy a munkás-paraszt szövetség fogalma - ezeket az ideológiai fogalmakat - kritika tárgyává tenni. Ugyanakkor, a teljes igazsághoz hozzá kell tenni, hogy mi a Társadalomtudományi Intézet keretei között, egy pártintézet keretei között jutottunk olyan kutatási lehetõségekhez, hogy szociológussá válhattunk, hogy ezeket a gondolatokat megfogalmazhattuk. Nekünk nem a múltunk, hanem az akkori jelenünk, ami egyfajta szabadságot jelentett. Amikor megjelent a második könyvem, Társadalmi struktúra és szocializmus címmel, elindult ellenem egy elég nagy ideológiai hajsza a pártapparátus részérõl. Az MSZMP akkori ideológiai titkára ezt azzal állította le, hogy errõl a könyvrõl a nyilvánosság elõtt semmilyen bírálat, de dicséret sem jelenhet meg, mert megengedhetetlen - mondta az illetõ elvtárs -, hogy a Párton belül ilyen hangnemû viták alakuljanak ki.

Ön már korán bekapcsolódott a társadalmi struktúra körül kialakult vitába, már 1971-ben megjelent egy könyve ezzel kapcsolatban. Mondana arról néhány szót, miért volt ez a téma a hatalom számára és a szociológusok számára is jelentõs?

Nem véletlenül. Nekem 1971-ben jelent meg errõl az elsõ könyvem, és tulajdonképpen azóta is a legtöbb publikációm ezzel a témával foglakozik, bár talán ma már nem csak errõl írok. Ez akkor egyáltalán nem azt jelentette, hogy én dobtam be a köztudatba. Pont Hegedüs András, és utána Ferge Zsuzsa volt, aki a társadalmi struktúra témáját tematizálta, hiszen ez egy olyan tematika volt, aminél nagyon nagy volt a valóság és a korábbi ideológiai leképezések közötti diszkrepancia, ezért fontos témaként jelentkezett. Másrészt olyan nagy volt ez a diszkrepancia, hogy a munkás-paraszt-értelmiségi "szentháromság" lózungjainak az emlegetése a politikai hatalmat sem elégítették ki. A politikai hatalom számára is témaként jelentkezett. Egy ideológiai legitimációra építõ politikai rendszer, ha legitimációs bázisának egyik elemét nagyon kérdésesnek érzi, akkor megpróbál valamiféle legitimációs vákuumot kitölteni. Ez nemcsak nálunk volt így. Nem véletlenül, megint csak a lengyel szociológiára visszautalva, ez elsõ igazán nagy tudományos jellegû dobás az a Stanislav Ossowskinak Az osztálystruktúra - társadalmi tudat címû könyve volt. Amibõl különben, Márkus Mária lengyel tudásán keresztül Hegedüs András is sokat merített A szocialista társadalom struktúrájáról címû könyvében. Erõteljesen támaszkodik S. Ossowskira, annak ellenére, hogy nem említi a nevét, mert S. Ossowski akkor már egy gyanús embernek számított, éppen a könyve miatt. Nem véletlen, hogy a lengyeleknél is ez volt a fõ téma, és késõbb a szovjeteknél, a románoknál, bulgároknál. Szinte törvényszerûen adódott, hogy ettõl a kelet-közép-európai szocialista országokban ez a téma egy túldimenzionált problémává vált, és mint ilyen, kutatási lehetõségként jelentkezett.

Én teljesen véletlenül kerültem a témával kapcsolatba, amikor a Társadalomtudományi Intézetben dolgozni kezdtem. Dokumentátori munkakörbe kerültem, és az elsõ munkám volt, hogy az igazgatóm, Lakos Sándor megbízásából a Valóság címû lapban megjelent, Hegedüs András, Ferge Zsuzsa, Búza Márton és Wirth Ádám által kezdeményezett vitát a társadalmi struktúráról feldolgozzam. Miután elkezdtem nézni, hogy mirõl is van szó, rájöttem, mélyebbre kell a dologban ásni, ha itt meg akarjuk fejteni, mirõl szólt ez a négy cikk abban az idõben, a Valóság hasábjain. Így kezdtem el társadalmi szerkezettel foglalkozni, elõbb elméleti és elmélettörténeti úton vizsgálódni, majd ezzel kapcsolatos empirikus kutatásokat folytatni.

Ön szerint mi használható fel ma is a magyar szociológia eddigi eredményeibõl?

Úgy gondolom, hogy az a fajta ideológiai átképzõs, kritikai szociológia, aminek Hegedüs András egyik jeles képviselõje volt, sokkal nagyobb a helyi értéke, mint a nemzetközi tudományos jelentõsége. Nem nagyon hiszem, hogy ez folytatandó és folytatható lenne, minek beszéljünk fél szavakban a sorok között, hogy ha ki is lehet mondani.

Annak idején annak legalább akkora ideológiai jelentõsége volt. Tudományosan ez sok újat nem hozott, inkább rekapituláció volt különbözõ nyugati, marxista, lengyel vagy egyéb források alapján. Hegedüs András szerintem, amikor tudománnyal foglakozott, akkor is inkább ideológus volt, mint tudós. Egy egészen más kérdés, hogy ebbõl az indíttatásból, ebbõl a talajból kinõve aztán mások jelentõs tudományos hozzájárulásokat is hoztak, mondjuk Ferge Zsuzsa, akit én nagyon tisztelek. Õ az, aki ebben az idõszakban - a hatvanas-hetvenes években - az én szememben sokkal inkább tudományos munkát végzett, és késõbb váltott inkább a szociálpolitikán keresztül egy társadalompolitikai jellegû tevékenységre. Az õ munkái, nemcsak a társadalmi rétegzõdéssel, hanem az iskolarendszerrel kapcsolatos kutatásai az egyetemes tudományosság szempontjából is nagyon jelentõs teljesítmények voltak. Úgy gondolom, az, hogy a nagy elméleti kérdések háttérbe szorulnak, és sokkal inkább viszonylag kis problémák alapos vizsgálata válik a szociológiai kutatás sajátosságává, ez a szociológia nagykorúsodásának a jele, nem csak nálunk, hanem mindenütt a világon. A természettudomány is akkor vált komoly tudománnyá, amikor a tudomány apróbb munkáinak az összessége vált meghatározóvá, túlsúlyossá. A természettudományban is néhány száz évenként jönnek a nagy teóriák, ugyanúgy valószínûleg a szociológiában is lesznek majd nagy elméleti összegezések, de maga a tudományos munka - amely a modern munkamegosztás rendszerében egyfajta munkát jelent -, az nem ideológiai jellegû, sokkal inkább egy nagyon fegyelmezett, aprólékos munkát kell, hogy jelentsen.

Budapest, 1999. november 8.



Interjú Losonczi Ágnessel

(Kérem, beszéljen Hegedüs Andrásnak a magyar szociológián belül játszott szerepérõl, és arról, hogy Önben, mint közeli munkatársában, milyennek személyesebb "Hegedüs-kép" alakult ki?)

Én 1963 óta vagyok az MTA Szociológiai Intézetében - akkor még Kutatócsoportként indult - tulajdonképpen az alapító tagok közé tartozom. Számomra Hegedüs András tette lehetõvé, hogy ide jöjjek, az õ aspiránsa voltam.

Zeneszociológiai kutatás volt a témám, ezzel kezdtem itt a szociológusi pályám. Nos, ha valami távol állt tõle, akkor ez az volt. Mégis rendkívül sokat köszönhetek neki, azért is, ahogyan hagyott dolgozni - nagy szó ez egy fõnöknél -, s azért is, ahogyan kérdezni tudott. A kérdések néha jobban inspirálnak, mint a zárt válaszok. Kíváncsi volt arra, amit csináltam, érdekelte, ahogyan haladtam a zene és a társadalom kapcsolatának megfejtésében.

Méltatást érdemel az, ahogyan "igazgatott", az a mód, ahogy ennek a kis intézetnek a szellemiségét kialakította, és az, ahogyan az embereket összeválogatta, dolgozni hagyta õket, és friss vitákkal meggondolkoztatott mindenkit. Hagyta azt, hogy a hatvanas évek idõszakát jellemzõ szellem - ami nemcsak nálunk, hanem a világ különbözõ pontjain is a felébredt társadalomkritikai gondolkodás megjelenése volt - áthassa az Intézetet is. Hogy az adott társadalmak nem "a minden világok legtökéletesebbikét" képviselik, hogy nem kell elfogadni se ott, se itt, amiben élni kell. Van mivel szembenézni, van mit átgondolni, mélyére kell menni a tényeknek, az okoknak, és a változtatás lehetõségének.

Személyes megbecsülésem mindenekelõtt az váltotta ki, hogy Hegedüs András óriási utat járt be. Jóformán egyedülálló fordulatra volt képes. Az egyetlen volt a kemény szocialista rendszer vezetõi közül, aki múltjával szembenézett. Senki sem merte és nem tette meg azt, amit õ végigvitt - ismereteim szerint. Hegedüs András a legkeményebb, legkegyetlenebb Rákosi-korszaknak volt vezetõ funkcionáriusa, majd õ volt az a miniszterelnök, aki aláírta a Varsói Szerzõdést és a szovjet csapatok behívását; õ volt, aki 1956-ban teljesen hithûen a "végsõkig" - talán még azután is - kitartott Rákosi Mátyás mellett, akit a szovjetek tankok menekítettek ki az országból családjával együtt, hogy ne érje baj. A Szovjetunióban eltöltött néhány év alatt, különös módon már elindult benne egy megdöbbenésbõl, mondhatni megrettenésbõl és intellektuális gondolati erõfeszítésbõl táplálkozó mély megtisztulási folyamat. Megrázó átalakuláson ment át, olyan mélyen élte át azt, amit tett, amiben részt vett, ami körülötte és általa is végbement, amiért elsõrendû felelõsséget kell viselnie. Ott, a választott/kényszerû emigrációban kezdte átgondolni személyes felelõsségének és a rendszer bûneinek kapcsolatát is. Ehhez hasonló megrendülõ és megrendítõ megtisztulást én senkinél, sehol nem tapasztaltam. Hegedüs András vállalta és átélte a katarzist, ennek gondolati következményeit vitte a szociológiába, ezt írta meg könyveiben, cikkeiben. Az ötvenes évek szûk hatalmi rétegébõl - ma divatosan elitnek mondják - senki nem állt elõ azzal, hogy én bûnösnek érzem magam, és nagy vétkeket követtem el az emberek ellen, a nemzet ellen vagy a baloldali szellemiség ellen, egyedül és kizárólag õ.

Mostanában a "szájtépés" elég gyakori és hangos mindenfelé, így a magasabb berkekben is. Mindig szeretném megkérdezni azokat, akik Hegedüs Andrást vádolják, igaz vádakkal is, vajon átgondolták-e valaha hasonló módon a saját életüket. Akik lapítottak, akik kiegyeztek, akik szívesen éltek azokkal a lehetõségekkel, amelyeket a korábbi rendszer nyújtott számukra, akik elfogadták a ma visszafelé gyalázott hatalmak kitüntetéseit, posztjait, amelyeket a szocializmus - ma gyûlölettel emlegetett - korszaka biztosított számukra, abban az idõben, amikor Hegedüs András már a maga kínja és tapasztalata alapján szembefordult hajdani önmagával, és a rendszer ellenzõjévé, mondhatjuk ellenzékévé vált. Vajon a Hegedüs Andrást ma vádoló hangosak, elmentek-e addig a mélységig, mint az, akinek a fejét követelik. Õ megtette az utat József Attila kívánalma szerint: "Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni."

Lehet, hogy nem ment minden területen következetesen végbe mindent átgondoló megtisztulása. Voltak olyan elemek, bizonyos elvek vagy bizonyos események, amelyekbe még kapaszkodott. (1956 huszonötödik évfordulóján szereplést vállalt Berecz tévémûsorában, Nagy Imre felelõsségérõl elég "pártszerûen" szólt.) Sokszor lehetett vitatni és vitattuk is nézeteit, ítéletét, álláspontját. Miért is kellett volna egyetérteni vele. Nem is igényelte. Ezek az akkor még keskeny törésvonalak váltak késõbb éles különbséggé hajdani munkatársai és késõi személyisége között, ezért is válhatott olyan szomorúan magányossá hosszú végzetes betegségében, amikor már kevesen osztották meg vele életereje fogyatkozásával is bezáruló világában bemerevedõ gondolatait.

De akkor, a hatvanas években és a hetvenesek elején is, tiszteletreméltó volt személyes lelki és emberi bátorsága, ahogyan múltjával szembefordulva kritikával látta és láttatta a szocialista rendszert is, miközben megõrizte baloldaliságát is.

Egyszer, amikor a hatalomról beszélgettünk, én inkább kicsit ugratva-provokálva kérdeztem, hogy azért ha mód lenne rá, belemenne-e még egyszer? Nem felejtem el, ahogyan elkomorodott, arcát bevilágító félmosolya eltûnt, ahogy azt mondta: "Soha többet. Rettenetes tapasztalat, amit én átéltem, amit én tettem, ez nem engedi meg azt, hogy én még egyszer bármilyen hatalom közelébe kerüljek."

Ez, az egész személyiségét érintõ átformálódás, ez hozott a szociológia számára is igazi, nagy nyereséget. Két oldalról is. Egyrészt, amivel õ ezek után elkezdett foglakozni, tehát a témák, szociológiai munkák sora, amelyeket elvégzett, másrészt azért, ahogyan ezt az intézetet oly különbözõ emberekbõl összehozta és vezette.

Nem is kell mást tenni, csak felsorolni kik voltak itt ebben az elsõ, 1963-69 közötti idõszakban. Idehozta Lõcsei Pált, aki közismerten akkoriban szabadult a börtönbõl, "1956-os" volt és itt kapott lehetõséget arra, hogy dolgozzon. Ide hozta azt a Varga Ivánt, aki szintén "1956-os" volt, és nehéz helyzet után került hozzánk, ahol vallásszociológusként dolgozott. Ide hozta Heller Ágnest, aki a Párt által kiátkozott Lukács-tanítványok közé tartozott, és mielõtt ide került volna középiskolában tanított. Ide hozta azt a Szesztay Andrást, aki a kelet-magyarországi református közösség szellemiségének légkörén kívül, nemcsak a népiesek világát hozta, hanem mesterének Bibó Istvánnak az eleven hatását is. (Kitûnõ munkája szólt a gátõrökrõl, többeknek adott megrendítõ élményt.) Ide hozta Varga Károlyt, aki ma a Pázmány Péter Katolikus Egyetem vezetõ szociológus professzora, és tudtuk, hogy az Eötvös-kollégium elõtt szeminaristaként (kispapként) kezdte az életét. Német szakosként õ hozta "át" a modern német társadalomelméleti és szociológiai gondolkodást. Késõbb Hegedüs hívta az Intézetbe Ferge Zsuzsát, aki nem maradhatott a Központi Statisztikai Hivatalban. Új emberként a KSH könyvtárából hozta át, és innen indult fényes szociológiai pályájára Szelényi Iván, aki Hegedüs András idején az Intézet tudományos titkára volt. Akkoriban kezdtek Konrád Györggyel együtt dolgozni, és készítették elsõ közös kutatásukat a lakótelepekrõl. Mindezeket Hegedüs, mint igazgató "hozta össze". És szóljunk arról a Rozgonyi Tamásról, a fiatal közgazdáról, aki harminc éves munkabarátságuk után, talán az egyetlen volt közöttünk, aki elkísérte élete szomorú zárásáig Hegedüs Andrást. (Nem tudtam mindenkirõl megemlékezni, aki fontos volt, elnézést érte.)

Egyik jelentõs akciója volt, hogy szociológusokat és a szociográfus írókat egy közös kutatásra összehozta. Hegedüs, mint parasztszármazású, hajdani Györffy-kollégista erõsen vonzódott a szociográfiához. Kitalálta ezt a programot, és mintegy tizenkét szociográfust és csaknem ugyanennyi szociológust vont be a munkába. A kutatást Gyöngyös környékére szerveztük, összesen huszonkét témán dolgoztunk. Közöttünk voltak - a szociológusokon kívül - olyan szociográfusok, mint Csoóri Sándor, Tornai József, Kunszabó Ferenc. A szociológusok az empirikus vizsgálatot bonyolították, a szociográfusok interjúikkal irodalmi munkákra készültek. Igazi lelkes és dilettáns kutatás volt, dilettáns kettõs érelemben is: elõször, mert korántsem volt "profi" munka, másodszor abban az értelemben is, hogy "dilettanto" módon dolgoztunk, igazi szórakozással és élvezettel végzett munka volt. Mégis többen érdekes és értékes írásokat hoztak létre a közös munkából. Hogy ki mit produkált belõle, az már az egyéni kedven, akaraton is múlott.

Tehát nem akárhonnan jöttek és akárkik lettek az alapító tagok, akikkel a szocialista rendszerben elõször engedélyezett elsõ szociológiai mûhely elindult. Kérdésemre, hogy tudott így választani, ennyi sokféle embert találni és összehozni, azt mondta: érdekes embereket akart idehozni, akik mind másoldalról látják a világot. Ma, ha nem lenne beteljesítetlenül is elkoptatott a "tolerancia" és a "pluralitás" fogalma, azt mondanám, ez jellemezte Hegedüs András igazgatását. Ez olyan magatartás, ami abban az idõben (is) egészen egyedülálló jelenség volt.

Az is az igazsághoz tartozik, hogy csak a Hegedüs András tehette meg, hogy ennyi "flekkes" embert gyûjtsön az Akadémia által fémjelzett csoportba, a saját szárnyai alá. Nyilván azért tehette meg, mert amikor hazajött, a "pártelvtársak" még nem tudták, hogy ez a Hegedüs András, nem az a Hegedüs, aki Rákosi miniszterelnöke volt Ezért merték rábízni "a burzsoá áltudomány" elsõ mûhelyének ilyen sajátosan összehozott csapatát. Amikor aztán kiderült, hogy itt egy másik Hegedüs kezdett mûködni, addigra már állt az Intézet. Annál erõsebben korrigálta a hatalom hatvankilenc után. Akkori mûködésünk idején sértõdött méltatlankodással emlegették a "puha diktatúra" képviselõi hogy "bezzeg a legkeményebb rákosista kommunista diktatúrában vezetõ szerepet vállalt Hegedüs, bírálja a Kádár-rendszert!" Micsoda szerepváltás! Nem tudták lenyelni és elfogadni azt, hogy mivé változott át Hegedüs András. Személyükben különösen bánthatta õket, hogy aki bebörtönzésük idején (Kádár, Aczél) a felsõ vezetésben volt, megtérve szovjet emigrációjából, annak megtisztulása éppen ellenükben történt.

Kérdés, hogy mikor és kinek van fogadókészsége ilyen változás elfogadására, hogy ez igazi megtisztulás, megigazulás-e? Egyáltalán hol, kinél és mikor lehet elnyerni a bocsánatot? Van-e irgalom? Az új tettek megváltoztathatják-e - nem a korábbi tettek valóságát, - hanem egy ember megítélését. A képviselõházban egy éve valaki Hegedüs akasztását követelte.

A megtisztulás intellektuális úton is végbement nála, elindított egy szellemi "korrekciós folyamatot". A katarzis szisztematikus gondolkodás útjára vitte, lépésrõl lépésre haladva munkatársával, Márkus Máriával egymás után elõhívták azokat a témákat, amelyek a szocialista rendszer legfõbb tabui voltak. Jó szemmel, okosan és módszeresen kezdték kutatni elõször a társadalmi struktúrát, ami tudva levõ, hogy érinthetetlen témának számított. A másik tabutéma, szintén Márkus Máriával, a munkásosztályról szólt, hogy mi a helyzet az üzemekben, és a munkáshatalomról szóló hazugságok közepette, mi történt magukkal a munkásokkal. Kutatásaik eredménye itt is távol állt a hivatalos állásponttól. Foglalkoztak a közösségekkel is, ez megint egyike volt a "szentséges" témáknak, kitértek a közösségi szervezõdéseknek a diktatúrában való lehetõségeire és korlátaira. A bürokráciáról írt tanulmányainak nemzetközi hatása volt. Egyik írása nemrég került újra a kezembe, azt hiszem ma is igen figyelemreméltó gondolatokat fogalmazott meg benne. A "Nyugat" felfedezte magának Hegedüs Andrást, az egyik legtöbbet hívott és hivatkozott szociológus volt, ha kelet-európai országokról "másként gondolkozó" társadalomkritikust akartak megszólaltatni.

A szociológiára igaz az, hogy amikor valaki válaszol a kor aktuális kérdéseire, a friss válasz késõbb olyannyira beépülhet még a gondolkodásba, még a napi evidenciába is, hogy közhelynek és "innen" már érdektelennek tûnik. Hegedüs András válaszolt azokra a kérdésekre, amelyeket mint megtámadhatatlan dogmákat tartott fent a hivatalos ideológia és a párthatalom, sokat tett a társadalomról való gondolkodás "újraélesztéséért". Szociológia feltárásai mutatták, hogy valóságban "minden egészen másképpen van", amint ahogyan errõl "fent" szólnak.

Hegedüs András komolyan törekedett arra, hogy kitekintsen a világba, olvasson, megismerje a szociológia klasszikusait és az aktuális irodalmat. Kezdetben teljesen tájékozatlan volt ezen a téren. Nem volt szakmája a szociológia. Õt a társadalom, az éles társadalmi ütközések átélése "képezte ki", saját korábbi funkciójában szerzett tapasztalatai, az azzal való szembefordulás, és átgondolás volt az iskolája. Ez volt tapasztalatainak forrása. A világos átlátásra való törekvés volt a célja és ehhez olvasott "hozzá", kereste a könyvek segítségét. Saját bõrén élte át a társadalmi fordulatokat, - a maga fordulatait - ezek után akarta megismerni a mélyebb valóságot, ahogyan ezt az akkori eszközökkel meg tudta tenni és olyan elméleti mélységben és kitekintésben, amihez és ahogyan hozzá tudott jutni.

Nagyon elmélyült, szép munkakapcsolata volt Márkus Máriával, aki kritikus szemmel mért meg mindent, állandóan kérdezett, opponálta, amit gondoltak vagy együtt írtak. Szinte a klasszikus dialektikát példázták (kérdés-állítás-cáfolat-kérdés), és így épültek tudományos eredményeik. Munkáik nagy érdeklõdésre tartottak számot, de megnövelte jelentõségét a nyilvánosság terének zártsága, ott ugyanis minden nagyobb hatást váltott ki, mint ahogyan egy nyitott társadalomban történhet.

Igazgatása ugyanakkor nem járt együtt iskolateremtéssel. Én ezt nagyon pozitív értelemben mondom. Nem vált iskolateremtõvé, aki tanítványokat és epigonokat teremt. Nem telepedett rá semmilyen értelemben munkatársaira. Hagyta, hogy ki-ki maga fussa be autonóm pályáját, azt tegyék, amit eszük és szívük szerint tenni akarnak. De végig megõrizte érdeklõdését az iránt, amit ott bárki, bármikor csinált.

Azt nem tudom "bemérni", hogy Hegedüs András életébõl és szociológiai munkásságából mi lesz? Tudománytörténet? Eszmetörténet? Egy drámai utat bejárt személyiség története marad-e majd a kései utódokra? Hogy a szociológiatörténet elmélyül-e munkásságába, elhelyezi-e, és ha igen hová, ez már egy másik kor késõbb megválaszolható kérdése.

Ebben a kis intézetben akkor sokféle ember volt együtt, nagyon intenzív szellemi élet folyt, sok vitával, izgalommal, lendülettel. Alig voltak akkoriban hasonló fórumok. Nem hiszem, hogy a magyar szociológiának lett volna ennél érdekesebb idõszaka. Az újrakezdés periódusában reveláció volt minden új kérdés felvetése. Mivel elõzõleg mindent letöröltek, ami korábban élt, mint szociológia, az újraindulás szinte a semmibõl történt. S a semmihez képest a kevés is sok, sõt sokkoló, ha igaz. Izgalmas társadalmi reflexiós és önreflexiós folyamatot élhettünk át.

Miközben keményen dolgoztunk, sokat kínlódtunk is, hiszen ez a közös idõszak 1963-1969 között sem tartozott a könnyû idõkhöz, mégis sok jókedvvel végeztük munkánkat. Ki-ki azzal foglakozhatott - persze a kor lehetõségeinek kereteiben -, ami érdekelte. Nyilván Lõcsei Pált sem elsõsorban a családszociológia érdekelte, azóta meg is írta 1956-os élményeit. Szelényi Ivánt és Konrádot sem a lakótelep izgatta a legjobban, hanem amirõl késõbb emigrációs következményekkel írtak. Engem nagyon érdekelt a zene és a szociológia, különösen arról az oldalról, hogy a nagy zenei megváltó programok (anyanyelvi zenei kifejezés, mindenkié legyen a zene), milyen társadalmi valóságon csattantak el. Hogy a szellemi élet zártsága-nyitottsága milyen rejtett csatákon keresztül juttatja érvényre a zenei közönség akaratát a kultúrpolitikai elképzelésekkel szemben. Végül is azzal foglalkozhattunk, ami az adott lehetõségeken belül legközelebb állt az érdeklõdési területünkhöz. Ennek lehetett örülni. Annak is, hogy eredeti és/vagy okos emberekkel együtt, élvezve a pezsgõ vitákat dolgozhattunk. Minden március 15-én, az intézet alakulásának évfordulójára nagy vidulások közepette készítettük a pamfleteket, senki nem úszta meg a humorunk fricskáit, senki nem kapott kegyelmet, és majdnem mindenki értette a tréfát.

Szociológusi pályámnak egyik jelentõs állomása volt 1968-69-ben a Békés megyei kutatás. Erdei Ferenc szólt Hegedüs Andrásnak, hogy a megyében szívesen látnának szociológusokat, segítsenek megérteni mi is történik a békési társadalomban. Hegedüs András megkérdezett: "Ágnes, nem akarja megváltani Békés megyét?" Persze hogy vállaltam. Szerveztünk egy csapatot, benne volt: H. Sas Judit, Kónya Judit, Kárpáti Zoltán. Kitûnõ, azóta "nagymenõ", akkor szociológus palánták vettek részt a kutatásba. Egyik kérdés nyitott utat másik felé: népmûvelési kérdésekbõl lett az életmódkutatás, Sas Judit családkutatása, értékszociológiai elemzés, a történeti modellek hatásának vizsgálata.

Úgy gondolom, hogy a szociológia több évtizedes betiltása után ez a kezdés, egy ilyen megújulás, mindenképen nyereséget jelentett. Amikor Hegedüs Andrást 1969-ben a cseh bevonulás elleni tiltakozása miatt kizárták a Pártból és eltávolították az Intézet élérõl, akkor az egész Kutatócsoport tiltakozott, szóba is került teljes felszámolásunk is. Az újonnan kinevezett igazgatónak, Kulcsár Kálmánnak elég sokat kellett ügyködnie, hogy az intézetet elfogadhatóvá tegye mind a felsõbb Pártszervek, mind az Akadémia számára. A "kritikai szociológia" ezután kapta a negatív felhangot, a szakszociológia lett a kulcsszó és az "igazi professzionalitás" a cél. Az ideológiai harc jegyében az Akadémián 1973-ban megrendezett társadalomtudományos-filozófiai vita kiátkozási határozatokkal zárta ülését, így megszabadulhattak a Budapesti Iskola tagjaitól, szellemi értékeik nyomasztásától is fellélegezve. A veszteséglista növekedett, egy határozat alapján kitették az Intézetekbõl a kényelmetlenné vált "nehéz" embereket, 1973-ban, így került ki Hegedüs után négy évvel, Heller Ágnes és Márkus Mária, (a Filozófiai Intézetbõl Márkus György és Vajda Mihály). Majd 1974-ben belügyi beavatkozás nyomán, az Akadémia jóváhagyásával kényszerült emigrálni Szelényi Iván.

Azt gondolom, hogy most, amikor Hegedüs Andrásra emlékezünk, lehet hogy korábban meg kellett volna tenni, jobb lett volna még az életében errõl neki beszélni, de az ma különösen fontos, hogy a dolgok a helyükre kerüljenek. Ne válhasson politikafüggõvé vagy a politikai demagógia eszközévé az, ami nem oda tartozik. Amit Hegedüs tett, ahogy leszámolt a maga múltjával, ahogy szeretett volna megtisztulni, és ennek szellemében akart hatni a világra, ahogyan a szocialista tabukat a valóságban megmérte, ez komoly tett volt. Teret biztosított a szociológiai munkának, hatásos szellemi erjesztõ folyamatot indított el, ami, ha úgy tetszik egészen a rendszerváltozásig vezethetõ. Itt, ebben az intézetben, 1963-ban kezdõdött el a "másképpen gondolkodás", amiben különbözõ tudományos és szellemi értékû munkák születtek. Lehet sokféleképen értékelni tudományos érték vagy történetiség szempontjából, de az érdemet sem Hegedüs Andrástól, sem az akkori Intézettõl elvenni nem lehet.


Budapest, 1999. november 9.