Bevezetés

A hírek emlékezeti leromlása általában felülmúlja számításainkat. Ám az itt bemutatott jelenség épp az ellenkezõjérõl szól: azokat a fontos, mondhatni megrázó híreket állítjuk tárgyalásunk elõterébe, amelyekbõl meglepõen részletes és élénk emlékek maradnak a leírások szerint vissza. A jelenség figyelemfelkeltõ erejét mutatja, hogy a 'vaku-emlék' elméleti kifutását jó évtizeddel megelõzve ismertté lett. Jóllehet, hírnevét a kuriózumnak is köszönheti, utóbb beigazolódott a jelenség erõteljes volta; a vaku megtalálta elméleti helyét az olyan többoldalú megközelítésben, amelyben biológiai, emlékezeti, fenomenális, narratív és társas magyarázatok épülnek egymásra. Ennek okán érdemesnek tartjuk áttekinteni a jelenség történetét, és összevetni azt a mindennapi hírekre való emlékezéssel. Elõrevetítjük, hogy a kirobbanó publikus hírek által képzett vaku-emlékek késõbb bekerültek a nem publikus természetû személyes emlékek közé, illetve ezen belül az élénk-érzelmi emlékekkel mutatnak szoros rokonságot. Mindemögött az a felismerés áll, hogy a publikus tényeket személyes élményként éljük meg, amely az emlékek természetében is megõrzõdik. Az élénk emlékek sajátosságainak feltárása történetesen épp a publikus emlékekkel kezdõdött el; pontosabban a publikus események hírbefogadásának emlékeivel.
 
 

A jelenség születése

A vizsgálati terület – a személyesen átélt, megrázó hírekre, történelmi és közéleti eseményekre való emlékezés – habár hamar visszhangra talált, nem a történelmi hitelesség kérdésfeltevésével került be a kognitív pszichológia vizsgálódásába. A sokak számára közös emlék alkalmat adott egy nehezen elszámolható jelenség, az érzelmi emlék kiterjedt, adatszerû tanulmányozására. A jelenség névadói, Brown és Kulik 1977-ben írt tanulmányukban provokatív módon azt állították, hogy az erõs, meglepõdést okozó és következménnyel járó publikus eseményekbõl lenyomatszerû emlékek maradnak vissza. A szerzõk az állítást arra a vizsgálati eredményükre alapozták, hogy az amerikai emberek évek múltán is pontosan emlékeztek a helyzetre, amibõl John F. Kennedy merényletérõl értesültek. A Brown–Kulik vizsgálat nagy port felvert eredménye nem önmagában a hírre való emlékezés volt, hanem az, hogy az emberek a tény mellett a hétköznapi személyes történésekre is igen jól emlékeznek – azokra a körülményekre, amelyek között a hírt hallották. A kiemelkedõ esemény nélkül a mindennapi életnek ezek a finoman kidolgozott részletei nyilvánvalóan feledésbe merültek volna.

A jelenségnek a tanulmány nyomán elterjedt analógiás neve (a vaku) az élménybõl visszamaradó fényképszerû lenyomatot sugall, amelybe minden részlet belesûrûsödik, és amelybõl a részleteket a felidézés során elõhívjuk. Bevonták a szerzõk az emlék képzõdését megmagyarázó elméletükbe a rendelkezésükre álló fiziológiai mechanizmust (aktivációs-emóciós rendszer), amely a biológiailag jelentõs, újdonságot jelentõ események emlékezeti rögzüléséért volna felelõs. A személyt közelrõl érintõ hírek is biológiai események, és ilyenkor a hír tudomásulvétele annak személyes részleteivel együtt mintegy lenyomatot hagy hátra – érveltek a szerzõk. A személyes fontosság Brown és Kulik elméletében mindvégig elõtérben állt, és ennek magyarázata még akkor is biológiai maradt, amikor az USA fehér- és fekete bõrû lakosai között az õket létükben különbözõképpen érintõ hírek megõrzésének különbségeit mutatta ki a tanulmány. A késõbbi évtizedekben, bár az elméleti értelmezés a jelenség körül körtáncot jár, a vaku-elmélet által tolmácsolt biológiai magyarázat igénye, az emlékezet evolúciós megközelítése visszatérõ gondolat marad a vaku irodalmában.
 
 

A vaku-probléma

Az analógia szerinti fényképszerû emlékezeti lenyomat abszurd állítás, ha azt a hetvenes évek kognitív pszichológiai áramlatába helyezzük; amely utóbbi az ismeretek mentális reprezentációját igyekezett modellezni, a tudást és az emléket logikailag formalizálva. Az 1977-ben kelt Brown–Kulik tanulmány e tekintetben tehát meglehetõsen idõszerûtlen, sõt hivatkozását tekintve szándékolt visszalépés volt: ám ennek ellenére óriási figyelmet váltott ki, olyasmi hiányt érintett, amely már a levegõben volt. Igényt támasztott a mindennapi valóságnak megfelelõbb emlékezetelméletek iránt, amelyben az érzelmek is teret kapnak: joggal mondhatjuk, az utóbbiak kiszorultak a megismerési folyamatok modellálásából. A módszer is fontos: a vaku-vizsgálat a kor laboratóriumi eljárásait feledve, a személyes emlékre irányult, olyan múltbeli helyzetre, amelyben a mindennapi tevékenységet félbeszakítja az érzelmet kiváltó hír, és ennek hatására kiemelkedõen eleven emlék képzõdik.

Az érzelmi vaku-emlék magyarázatára törekedtek az általánosabb elméletek. A jelenség feldolgozásbeli magyarázatot kapott: e szerint, a hír figyelemkeltõ és személyes érzelmeket kiváltó ereje beszûkíti a figyelmet – a figyelem fókuszpontjába esõ dolgokat pedig mélyebben feldolgozzuk, s ennek következményeként jegyezzük meg hosszútávon az eseményt. A másik általános tétel, amely a laboratóriumi elméletek felõl alkalmazható volt, a kontextuális keresés magyarázata: e szerint, az élményteli eseményben a perceptuális eredetû tartalmak mellett, a mentális eredetû gondolat és hangulat is benne foglaltak. Az emlékezet így definiált epizodikus egysége nem több, mint a pszichológiai pillanat – a tudat közvetlen élménytartalma, amely az emlékben hajlik újra összeállni. Mindezt a vakura vetítve: gazdagon kidolgozott epizód áll elõttünk, amelynek elemei az esemény felidézésének, újraélésének hatékony támpontjai.

A feldolgozási és a kontextus magyarázat is megfelelõnek látszik, de hiányzik mellõlük az érzelemnek az élmény majd az emlék formálódását magyarázó ereje. A figyelmi fókusz vagy akár az emlék hangulati tartalma nem ad elég specifikus magyarázatot az élénk emlék formálódását tekintve. A vaku-emlék kísérletes irodalma e hiány által tovább mozgatta az elméleteket. Mindeközben megerõsödött az a kognitív szemlélet, amely a számítógépes, rideg információfeldolgozás helyébe az agy biológiai információfeldolgozását helyezi. A komputációról a neuropszichológiára tevõdött át a hangsúly, és a váltás eredményeként olyan sokszoros emlékezeti kép rajzolódott ki, amely emlékezeti rendszerekbõl áll, és amelyben az érzelmi emlék a rendszer egyik, emocionális tapasztalatot õrzõ formája. Legvilágosabb a tapasztalati helyzethez kötni a sokszoros emlékezeti szemléletet; ha így tekintjük, joggal indulunk ki abból, hogy az érzelmi emlék olyan biológiai emlék, amely a váratlan, céljainkat és terveinket felborító helyzetekbõl képzõdik. A vakuszerû élénk emlék tekintetében a fentiek azt jelentik, hogy formálódását meghatározott érzelmekhez köthetjük. A publikus vaku-emléket kísérõ érzelmi szótár olyasmi, mint például megrendültség, elérzékenyülés, meglepõdés, megdöbbenés, csodálkozás, bizonytalanság, aggodalom; ahol ilyesmi nem fejezõdik ki, ott az emlék sem õrzi élõ minõségét. Hasonló kritériumát adhatjuk a nem publikus személyes élénk emlékeknek is. Habár az érzelmi mag a vaku-jelenség talaja, a beszámolt emlék túlmutat e procedurális emlékformán, a rejtett, alulról a tudatba törõ emlékre a nyílt, szándékos emlékezeti keresés lépesei ráépülnek.

Itt egy pillanatra érdemes elidõznünk. A perceptuális élénkségû vaku-emlékek elsõ rátekintésre olyan kiváltságosan fennmaradó emlékek, melyek nem, vagy kevésbé igénylik az emlékezeti és a narratív rekonstrukció magyarázatát. Ezzel szemben a hangulati elemekkel átszõtt, a kimerevített pillanatokat beágyazó emlék már az összetettebb önéletrajzi visszaemlékezés tudati terméke, amelyben a narratív konstrukció jól felismerhetõen megjelenik. A vaku-emlék narratív természetének tagadása azonban félrevezetõ, hiszen a jelenség szóbeli beszámolókra támaszkodik. Jelen tanulmányban igyekszünk szem elõtt tartani az élénk emlék perceptuális és narratív kettõsségét; az izoláltan fennmaradó élénk emlékre úgy tekintünk, mint amely magában rejti a mindennapi emlékezet laboratóriumi finomságú preparációját, a változó kiterjedésû autobiografikus emlékezet élményszerû pillanatát. A kevésbé élénk emlékek esetén a rekonstrukció általános magyarázat, ám az, hogy a perceptuális részleteiben eleven emlék valódi-e, ugyanolyan provokatívan hat, mint legelsõ gyermekkori emlékeink valódisága. A vaku által feltett kérdés: Van-e valamely sajátos emlékezeti forma, amely ezt a valódinak (sõt hitelesnek) tetszõ emléket magyarázza?

A Brown–Kulik tanulmányt követõ, nem kevés hasonló vaku-vizsgálat áttekintésétõl eltekintünk, bennük a pszichológusok már felkészülten várták a világot megrázó és személyesen is jelentõs híreket, és így jobban követni tudták azok emlékezetbeli sorsát (a politikai merényletek mellett, tárgyai lettek a vizsgálatoknak fontos politikai bejelentések, kevésbé megrázó politikai események és közéleti publikus események hírei is). A mintaként szolgáló Kennedy-tanulmány – ne feledjük! – bõ évtizeddel követte az eredeti eseményt, és így a módszeres vizsgálatokhoz idõben elkapott eseményekre volt szükség. Nagyszámú vizsgálatmegerõsítette, hogy a személyes emlékek közé sorolható vaku-emlékek élénkek, érzelembeliek, részletezõek, képiek, és a hitelesség benyomását keltik. Azt, hogy csak a hírben elemien érintett embereknél marad meg az emlék az országok és kultúrák közötti összehasonlítások tovább erõsítették. Figyelmünket jelen áttekintésünkben nem e módszertani törekvésre, és az így kapott részletezõ eredményekre, hanem továbbra is a vaku-elmélet fényképszemléletével szembeni ellenállásra irányítjuk, illetve arra, hogy e kuriózum miként hozta mozgásba az emlékezet pszichológiáját.

A hitelesség vált a vaku-emlék legvitatottabb pontjává.
 
 

Pillanatfelvétel vagy rekonstrukció: az emlékezés pontosságának, hitelességének kérdése a vaku kapcsán

Az emlékezet hitelessége merõ szójáték, mely a szó jelentésének körüljárásához (megbízható, igaz, valódi) vezet el. A önéletrajzi emlékezet pszichológiai területén belül a "flashbulb" irodalom jól mutatja ezt a szócsatát, valamint eredményként a szó szerinti hitelesség lehetõségének határozott elvetését. A vaku-hipotézis többféle cáfolatot kapott, mégis szélsõséges kérdésfeltevése folytán kinagyított néhány alapvetõ kérdést; így például azt, hogy mennyiben hitelesek, részletesek felidézett emlékeink?

Néhány évvel a Brown–Kulik tanulmányt követõen Ulric Neisser a személyes emlékezet kutatását összegyûjtõ kötetébe (1982) beválogatta a Brown–Kulik tanulmányt, és ezzel elindította a jelenséget értelmezõ lavinát. Neisser ugyanitt közölt tanulmányában rögvest pszichológiai szintû, sémaalapú magyarázattal is szolgált; e szerint az esemény súlyozása nem azonnal és szinte automatikusan megy végbe, hanem az utólagos jelentéstulajdonítás és az ezzel együtt járó többszörös elbeszélés magyarázza az emlék fennmaradását – ami ugyanakkor az emlékezeti torzítás forrása is. Ebben az értelmezésben a publikus esemény felülnézeti sémája tartja fenn a mindennapi személyes részleteket, és nem szükséges feltételezni sajátos, az esemény érzelmi jelentõségét kiértékelõ biológiai folyamatot. Neisser említett tanulmányában, a sémaalapú érvelés alátámasztására szolgáltatott olyan alkalom szülte esetekkel, melyek azt mutatják, hogy az emlék bár részletezõ, ám mindemellett a személyes emlékek tekintetében hamis. Ezekben az esetekben, valamely ellentmondás hívta fel a figyelmet az emlék megkonstruált természetére. Olyankor, mikor az élénk pillanatot fenntartó környezet helyett újat találunk, a felidézésben nehéz elkülöníteni azt, ami valóban megtörtént a képzelt szcenáriótól, és valamilyen lebuktató részletre van szükség ahhoz, hogy a történetet elvessük, és annak felépítését újrakezdjük. Neisser szerencsés találata volt John Dean tanúvallomása, amely utólag összevethetõ volt a Watergate-ügy magnószalagának hiteles anyagával. A szó szerinti pontosság és az igazság fogalma élesen elváltak az esetelemzés kapcsán. Neisser szójátéka, a repizodikus (re-epizodikus) emlékezet kifejezés, az élményszerû visszaemlékezés konstruktivitását húzza alá. A késõbbiekben a kutatócsoport ugyanezt kísérletileg is megerõsítette, az eredményeket több fontos megfigyeléssel finomította. Úgy találták, hogy az élénk emlékezeti fragmentumokat (nem tehát a teljes kidolgozott epizódot!) a sémák áthelyezik az emlékezések során. Az ismételt felidézésben gyakran módosul az események sorrendje, és gyakori, hogy a hír fogadásának pillanata más idõpontba kerül. Olyankor, ha jobb, képileg élénkebb forgatókönyv adódik (hírek esetén leggyakrabban ez a tévézés vagy a megszokott társasági élet), a hír kicseréli eredeti, váratlan, forgatókönyvbe kevésbé illeszthetõ kontextusát. Ezt a konstrukciós hibát a kontextusnak a céleseményrõl való leválásával értelmezhetjük, saját nevén forrás-amnéziaként.

Nem bújtunk mind ezalatt abból a gondolati csapdából, hogy a személyt elemien érintõ események egyben utólagos értelmezést is kapnak; így tehát a bevésés eredetisége önmagában nem vizsgálható. A fenti szerzõk ki is mutatták, hogy a megítélt jelentõség és a becsült felidézések száma egymást fedik – így a konstruktív értelmezés következtetésként nem zárja ki az élénk emlék perceptuális eredetét. A vakuemlék-vizsgálatokat kritikusan érintõ kérdés, hogy az értelmezésnarratív beszámolókra támaszkodik, miközben az eredeti elmélet valamilyen nyersebb emlékre vonatkozott. A vaku-emlék kanonikusnak feltételezett perceptuális kategóriái: a hely (ahol az eseménynek részei voltunk), a forrás (például az informáló személy), a folyamatban lévõ cselekvés (amit az esemény félbeszakított), az affektus (saját magunkra és a környezetünkben lévõ személyekre gyakorolt hatás), valamint a közvetlen következmény mind átfordíthatóak az elbeszélés hagyományos módjába; az esemény pontos idõzítésére való törekvés pedig egyértelmûen kilóg az észlelés kategóriáiból, hiszen az idõi adatokra csak gondolatilag lehet következtetni. Jogos tehát a feltevés, hogy hasonlóan, mint a visszaemlékezés általánosabb eseteiben, az élénk emlék is narratív módon megkonstruált emlék. Valószerû gondolatnak látszik, hogy a narratív gondolat teszi kimunkálttá a tudatba törõ nyers perceptuális, emocionális emléktöredéket. Ez ráépülhet a biológiai magyarázatra; például Schacter konstruktív gondolatmenetében (1998) az élénk emlék érzelmi komponensét olyan alulról a tudatba törõ emlékezeti fragmentumnak tekinthetjük, amely köré már szándékoltan épül fel az elbeszélt emlék.

Az elõtérbe tolakodó kérdés – a felidézés pontossága – mindeközben választ kapott; hiszen a vaku-témába esõ kísérletek egytõl egyig narratív beszámolón alapulnak, ahol az emlékezeti konstruktivitás nem vitatható. A Winograd és Neisser által szerkesztett szimpózium-kötet címében idõzõjel mutatja, hogy a vaku-hasonlat, és általa a hitelességbe vetett hit megingott. A hasonlat már nem tökéletes, a beszámolók értékelésének kritérium-problémái miatt sem, amelyek általában megelégszenek néhány élénk részlettel: azonosítják az emlék részleteiben megjelenõ fenomenális minõségét a pontossággal. A vaku értelmezését a fenomenális élmény megközelítésében folytatjuk.
 
 

Az emlék fenomenális minõsége és a tudat konstruktív munkája

A szigetszerûen fennmaradó élénk, kópiaszerû emlékek a séma-elméletekbe csak kerülõ úton – a történetek által – illeszthetõek; avagy oly módon, hogy a sémák megsértésérõl, a megfelelõ sémák hiányáról beszélünk, melyek az érzelmek fellépését magyarázzák. Más megközelítésbe helyezve, tudatosuló emlékeink a kognitív folyamatok együttes termékei, a fenomenálisan újraélt eseményekre úgy kell tekintenünk, mint amelyek töredékekbõl szervezõdnek egybe.

A rekonstrukció sokáig a gépies emlékezettel szemben az emlékezés konnotációját viselte; immár ez sem volt elég erõteljes kifejezés és helyette a személyes, önéletrajzi emlékezet irodalma az élmény újraélését – rekollekció – vezette be a nyílt, az emlékezeti szándékot igénylõ emlékezeti formák eseteire. A bevezetett kifejezés az emlék fenomenális természetét kívánja hangsúlyozni. Ezen a gondolati szálon az emlékezeti rekonstrukciót a tudati rekonstrukció gondolata tovább értelmezi. Elsõsorban Brewer (1992a,b) tanulmányaira hivatkozunk itt, aki a fenomenális élmény felfedezéseként értékelte az önéletrajzi emlékezet kutatását, minthogy az eseményalapú emlékekben perceptuálisnak tûnõ "élõ" élmény minõségek jelennek meg. Az emlékek elsõdleges perceptuális minõségeit a mentális képekkel hozta kapcsolatba; ebben a meggondolásban az események újraélése képzeleti munkát igényel, az emlékezeti felidézés, a múlt eseményeire való visszaemlékezés a tudatosult mentális képek formájában valósul meg. Az egyszerûbb felismerésnél a mentális kép az ismerõsség érzetét kelti bennünk, de ha a felismerésre felidézés épül, avagy pusztán emlékezetünkbõl idézzük fel az eseményt, azt a bizonyosság érzése is elkíséri, amely erõsíti az emlék valódiságába vetett hitünket. Ez a gondolat átemelhetõ az élénk, vakuszerû emlékek elszámolásába; a pontosság és a fenomenális élénkség kétes kapcsolatából pedig eredeztethetõ a hitelesség körüli vita. E kapcsolat általános érvényét igazolja, hogy a perceptuális, emocionális és gondolati élményskálákon jelölt élénkebb személyes emlékek megfelelnek az eredeti eseményekkel egybevetett pontosságnak.

Brewer empirikus megfigyeléseit taglalva: empirikus helyzetekben a mentális képrõl való instrospektív beszámoló az "emlékszem" típusú válaszokat elkíséri, míg a "tudom" típusúakat nem – ami ismét arra mutat, hogy az élmény és nem pedig a tudás (szemantikus ismeret) áll az élénk emlékezés hátterében. Másként fogalmazva, a személyes színezetû élénk emlékek egyedisége a mentális képek fenomenális minõségébõl ered, ami a megélt majd megidézett élmény természetével egyaránt magyarázható.

Ahhoz, hogy az élményminõségek által az élénken perzisztáló emlékek magyarázatát adjuk, össze kell azt kapcsolnunk az élményszerû emlékek fokozataival. A többé-kevésbé egyedi és általánosítottabb emlékezeti formák megkülönböztetésére számos osztályozás született. Brewer eredményeibõl is tudjuk, hogy minél egyedibb egy emlék, annál jobban képesek a személyek beszámolni azok élményminõségeirõl. A kör bezárul: az egyedibb, részletezõbb emlék képzelettelibb élményt nyújt, ezzel együtt az ismerõsség és az emlékezetbeli bizonyosság szubjektív érzése, az emlék valódiságába, pontosságába vetett meggyõzõdés kíséri.

Az élményt elõtérbe állítva már nem a perceptuális, érzelmi emlékrõl, hanem a fenomenálisan integrált emlékrõl beszélünk, a tudatbeliség tapasztja egybe az élmény darabjait. Nehéz volna mindebbõl a nyelviséget kizárni. A fenomenális emlék újraélése igen komoly emlékezeti munkát ró az emlékezõ személyre, amelynek során a legkülönbözõbb emlékezeti formákat, keresési stratégiákat használ fel. Az emlék keresése többnyire felülrõl indul, életperiódusokat, fogalmi általánosításokat talál kiindulásként, gyakran azonban ezen az általános szinten meg is áll és ritkán jut el a fenomenális élményig. Ezzel szemben, az élénk érzelmi emlék rekonstrukciója alulról, azaz épp az igen nehezen helyreállítható fenomenális emlék szintjérõl indul, gyakran önkéntelen módon és kis részt implicit tartalommal. Mindez támpontul szolgál az élmény felépítésének. A képzelet és a gondolat együtt munkálkodik a jelentõs, érzelmileg elõértékelt esemény elevenségének megõrzésében, értelmezésében; a megrázó emlék privát, társas kommunikációs és kollektív emlékezeti igényének megfelelõen.

Ismét visszajutunk ahhoz a gondolathoz, hogy a vakuszerû élénk emlék, legyen akár személyes akár publikus, nem egy jól kidolgozott esemény, hanem valamiféle önkéntelen emlékezeti momentum, ami beindítja az érzelmi és hangulati elemekkel átszõtt, történetté formált szándékos visszaemlékezést.
 
 

Elméleti kitekintés

Egy évtizedre a jelenség kiemelkedésétõl, a vakuszerû emlék az élénk személyes emlékekkel közös problémakört képzett. Az élénk személyes emlékeknek a vaku ebben a szélesebb rálátásban az esete, hisz a gyakran hír formájában érkezõ esemény befogadásának pillanata személyes történések pillanata is egyben: az élénkséget nem a hír ténye, hanem annak megélése adja. Finom elemzési lehetõséget adott e tekintetben Larsen (1992) az emlék magjának és személyes kontextusának elválasztásával. Például a nem kiemelkedõ, mindennapi hírek esetében azt találta, hogy a hír önmagában nem marad meg az emlékezetben (6% körül néhány hónap múltán), ám ha a személyes emlék epizodikus részletei jelen vannak, ez esetben a hír hozzáférhetõbbé válik. Ez arra enged következtetni, hogy a szemantikus tartalmú, dekontextualizált hír tényéhez gyakran a személyes, én-referenciájú emlékeken át jutunk el; ez azt is magyarázza, miért olyan rossz a hírekre való átlagos emlékezés. Az élénk publikus emlékek eseteiben – ezzel szemben – úgy érvelhetünk, hogy az emlékezeti esemény magja a hírrel együtt õrzi a személyes pszichológiai pillanatot, így az élmény késõbb könnyen helyreáll. Korábban is elmondtuk, hogy az ilyenféle kontextuális magyarázat a kontextusba a külsõ környezet reprezentációja mellett a mentális környezetet (gondolat, hangulat) is beleérti.

Több elmélet keresi az érzelmi emlékek funkcióját. Így Pillemer az élénk emlékek funkcionális szerepét vizsgálva, rámutatott azoknak a váratlan eseményekre felkészítõ biológiai, a személyiség fejlõdése szempontjából fontos pszichodinamikus és a társas helyzetekben megnyilvánuló kommunikatív szerepére, mely utóbbi a személyes tapasztalat megoszthatóságát biztosítja. Conway, az emlék képzõdésének neurobiológiai mechanizmusára építve jut el odáig, hogy a személyes emlékek magja a szelf identitását, amíg a publikus emlékek magja a társas identitást veszélyeztetõ helyzet – amely felborítja személyes és társas terveinket, elvárásainkat, alkalmazkodásunkat. Ez az érzelmileg kiértékelt komponens adja az emlék személyes fontosságát.

Visszatekintve: A vaku-emlék sajátos voltát funkciója igazolja. Sajátosságát pedig az adja, hogy tartalmazza az élénk, részletezõ epizódot, az esemény hirtelenségét és az arra való érzelmi reagálást.

Az elméleti körképhez hozzátartozik az önéletrajzi szelf és a társas értelmezés – gyakran a két fogalmat összekapcsolva. Ebbe a kettõs fogalomkörbe helyezhetjük el Barclay és Smith sokat hivatkozott írását, amely elemzi a múlt társas rekonstrukciójának személyes intimitását, a folyamatot, melyben a közös emlékek által személyes élettörténeteink összefonódnak másokéval. A kollektív értelmezés fokozott azokban az emlékekben, melyek fontos történelmi, kulturális, illetve általában közéleti eseményeket képviselnek – így kerülnek itt újra elõtérbe a vaku-emlékek. A vaku-emlék bekerült a szociálpszichológiába és kifejezett társas magyarázatot kapott. Ebbõl, a vaku történetében újabb nézõpontból tekintve az emelkedik ki, miként az ismétlések során a publikus emlékek kollektív emlékkéválnak. A kollektív értelmezés fordulópontja, hogy ez utóbbi tartja fenn az emléket élénk formában. Így gondolkodva az élénk emlékek kapcsán a hagyományozáshoz jutunk el, ám ezen elméletek mindemellett megtartják az érzelmi emlék biológiai eredetét.

Irodalom

Brown, R.–J. Kulik 1982. Flashbulb memory. In: U. Neisser, (ed.) Memory observed. UK: Hove

Conway, M. A.–D. C. Rubin–H. Spinnler–W. A. Wagenaar (eds.) 1992. Theoretical Perspectives on Autobiographical Memory. Netherlands: Kluver Academic Publishers

Conway, M.1995. Flashbulb memories, UK: Hove

Gyáni G. 1998. Emlékezés és oral history. BUKSZ, Õsz

Kónya A. (szerk.) 1993. Pillanatfelvételek vagy magaslati pontok. Az emlékezés ökológiai megközelítése. Budapest: Tankönyvkiadó

– 1996. A "Tiszta emlék". Pszichológia, 16: 4

– 1997. Az emlékezet klasszikus szemléletének visszatérése. Replika, 26

Kovács A. 1992. Szóról szóra. BUKSZ, Tavasz

Larsen, S. F. 1992. Potential flashbulbs: Memories of ordinary news as the baseline. In.: Winograd. E.–Neisser U. (eds.) Affect and accuracy in recall. Studies of "flashbulb" memories, 32-64.

Neisser, U. 1982a John Dean's memory: A case study. Cognition, 9: 1-22.

– (ed.) 1982b Memory observed:remembering natural contexts. San Francisco: Freeman and Co.

Pennabaker, J. W.–D. Paez–B. Rimé (eds.)1997. Collective memories of political events: Social and psychological perspectives. Mahwah, NJ: Erlbaum

Schacter, D.L. 1998. Emlékeink nyomában, Budapest: Háttér Kiadó

Winograd, E.–U. Neisser (eds.) 1992. Affect and accuracy in recall. Studies of "flashbulb" memories. Cambridge, University Press