Gyáni Gábor:Az utca és a szalon

Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870–1940

(Új Mandátum, Budapest, 1999)

Az életmódtörténettel foglalkozó kötetek sorában Gyáni Gábor munkássága egy szûk, de a magyar társadalomtörténet egy igen hangsúl yos szegmensét öleli fel, a dualizmus, valamint a két világháború közötti korszak nagyvárosi társadalmát. Mindebbe szervesen illeszkedik jelen, bemutatott munkája, amelynek a tér fizikai alakja, a térnek tulajdonított társadalmi jelentés, valamint annak használata képezi témáját. A századfordulós nagyvárosi élet, Budapest mint metropolisz kialakulása, a benne élõk rétegzõdése és viselkedéskultúrája napjaink viszonyai közepette is meghatározó jelentõsséggel bír. Nehéz ugyan az évszázaddal ezelõtti Budapest és a jelenben tapasztalható társadalom és térszerkezeti változások problematikáját párhuzamba állítani, mégis, a dualizmus korában kezdõdõ szédületes strukturális módosulások eredményeként vált a hajdani kicsiny Budából és Pestbõl 1910-re Európa nyolcadik (mintegy 930 ezer fõt számláló) legnépesebb városa, az a modern nagy város, melynek mai képe akkoriban kezdett kiformálódni: "...nemcsak a város lakóinak a száma nõtt, de eközben a város fizikai arculata, infrastruktúrája, egyáltalán a térszerkezete is döntõen módosult." Napjaink Budapestjének gyökerei tehát csupán egy évszá zados múltba nyúlnak, az akkor kialakult viszonyok szolgálhatnak a ma kutatójának is kiindulópontjául.

A szerzõ a város társadalmának mindennapi életét állítja kutatásának középpontjába, és ezzel a vállalkozásával a fõváros társadalomtörténetének egyik vezéralakjává vált. A korabeli város bõséges levéltári forrásanyag felhasználásával történõ szociográfiai leírása nemcsak mint történeti, szociológiai vagy éppen néprajzi mû érdekes, hanem bizton számíthat a csupán kikapcsolódni vágyó olvasóközönség érdeklõdésére is. A mû szerkezeti tagolása egy jól átgondolt koncepció alapján valósul meg: a nyilvános tér (köztér)–átmeneti tér (kávéház)–magántér (polgári lakás)–közösségi magántér (munkáslakás) szerves egymásra építése jó áttekinthetõséget, könnyed olvasást és világos értelmezést tesz lehetõvé minden olvasó számára.

A mindennapi élet, mint kutatási probléma a történettudomány palettáján a mikrotörténet, mindennapi élet-történet (Alltaggeschichte) cím alatt szerepel, s mint ilyen a teljesen konkrét idõ- és térbeli kereteket részesíti elõnyben – írja a szerzõ. Nincs könnyû helyzetben az ilyen területet választó kutató, mert a feltételek nem a legszerencsésebbek. Egyrészt "...a történész többnyire az emlékezet által erõsen megrostált, szeszélyes esetlegességgel fennmaradt nyomokat találja meg, amelyek »szakszerû« kifaggatása helyettesíti nála a dialógust". Másrészt, ahogy G. Duby írja: "Az emlékezet (...) csak a kivételeset õrzi meg, a hétköznapit elhullajtja." Igen aprólékos munkára kell tehát felkészülnie annak, aki e témakört választja.

Gyáni Gábor ragyogóan megfelelt kutatómunkájával ezen kihívásoknak, mert igen bõséges azon a levéltári és szakirodalmi forrásainak a köre, amelyeket felkutatott és feldolgozott. Rendkívül eredeti például napló történeti forrásként való használata. Történészek számára is "csemegeként" szolgál a – bár már korábban feldolgozott, jelen mûbe mégis tökéletesen illeszkedõ – Csorba Géza és Táncsics Eszter (Táncsics Mihály lánya) által közösen vezetett napló, amelynek külön értéke, hogy szerzõi empirikus hitelességre törekednek, valamint alig találni nyomát az erre a mûfajra egyébként oly jellemzõ szubjektivitásnak. Forrásként jelennek meg továbbá – a teljesség igénye nélkül – a korszak változatos dokumentációi: a korabeli sajtó közlései, a hivatalos és magánlevelek, a lakásleltár, a szociográfia korai és késõbbi mûvelõinek feljegyzései, munkái.

A városi nyilvánosság társadalomtörténete – európai perspektívák a 19. században: a fejezet a gazdasági forradalom következtében a népességszámban bekövetkezõ változásokat, ezen belül a népesség egyre növekvõ városiasodásának következményeit elemzi. Mi, a történelem távlatából jól tudjuk érzékelni, valamint modellezni a nagyvárosok népességnövekedésének ütemét (pl.: Berlin lélekszáma 1850 és 1910 között 3 millió 310 ezer fõvel növekedett, 420 ezerrõl 3 millió 730 ezerre), de vajon az ott élõk mit vettek észre a radikális átalakulásokból (például abból, hogy a hagyományos közösségi formák felbomlása teljesen átalakítja a nyilvánosságot: a magán- és közélet határozottan szétvált és ellentétbe került, s a szociabilitás egyre inkább már csak a családdal vált azonossá)? – teszi fel a kérdést a szerzõ. Valamit bizonyosan érzékeltek, mert az új kihívásokra új magatartásformákkal válaszoltak: a passzív befogadói viselkedés lett a viselkedés általános normájává. "Mindaz, aki ettõl elütött, ami a normát megszegte, deviánsnak minõsült és osztálytartalommal telítõdött. A kortársak tudatában a látható, a megnyilatkozó szociabilitás elfojtása, az önmegtartóztató fegyelem, acsendben maradás szokássá válása egytõl-egyig felmagasztosult polgári erénnyé és osztálytulajdonsággá. A másik oldalon pedig ott állt az elõbbiek világát folyton veszélyeztetõ szociábilis, hangoskodó, iszákos és alapjában fegyelmezetlen munkás, a polgári viselkedésmód kódját elutasító »veszélyes osztály«." Mindennek alátámasztására szolgálnak többek között Engels, de Edgar Allen Poe – Gyáni által idézett – gondolatai is. Balzac és Baudelaire ugyanakkor töretlenül hittek a nyilvánosság nagyvárosi formájának értelmében. A magán- és közélet kettõssége ugyanakkor az otthon privát terén belül is kialakult. A hálószoba a teljes intimitást, a szalon viszont az otthonba becsempészett nyilvános teret képviselte: "Mint az otthon külvilág felé fordított arca, a szalon különösen alkalmas a hivalkodásra, a magamutogatásra, a reprezentációra."

A városkép átalakulásának folyamata bizonyítja ugyanakkor, hogy a szegregáció folyamata az imént említett rendezõ elvek mentén felgyorsult. Ez leginkább Párizs példáján keresztül követi nyomon, erre hoz látványos példákat a szerzõ. Haussmann munkásságának eredményeként a körút és a sugárút lépett elõ a nyilvános szféra (és csakis a nyilvános szféra) elsõ számú színterévé azon megfontolás nyomán, hogy így már könnyen megakadályozhatók a forradalmi megmozdulások, az utak így nehezen lesznek elbarikádozhatók. Egyben ezzel vette kezdetét az utca egyoldalú kisajátítása a jármûforgalom céljaira. A következõ fázis a közlekedési lámpa megjelenése: ezzel sikerült az utcát s vele az embereket megrendszabályozni.

A "haussmannosítással" párhuzamosan az alsó és felsõ társadalmi csoportok minden addiginál teljesebb fizikai elkülönülése valósult meg, amelynek a várostervezõk érvei alapján egészségügyi-orvosi magyarázata volt. A városreform tehát a "munkásosztály fertõtlenítésének, pacifikálásának a legígéretesebb módja" volt.

Mindez nemcsak Párizs sajátja volt a korban, a tervezett városok sorába tartozik Bécs is, ahol a Ring a fizikai mellett egy szociális választóvonalat jelentett: ezen belül az arisztokraták, közép- és nagypolgárok, kívül a munkások éltek.

Bár Budapest harmadik a tervezett európai nagyvárosok sorában, a társadalmi rétegek térbeli elkülönítése itt kevésbé öltött szembeötlõ méreteket. Mindez nagyban összefüggött a bérházak elterjedtségével. Lehet-e itt arra gondolni, hogy szándékos volt a kevert lakóközösségû bérházak meghonosítása? – teszi fel a kérdést a Gyáni. Vajon, elképzelhetõ a kor Budapestjén egy efféle humánpolitikai megfontolás? Nem valószínû, hisz a szerzõ hamarosan szükségét érzi tudatosítani: az, hogy a nyilvánosságformák csak némelyikéhez férnek hozzá korlátozás nélkül az alsóbb társadalmi rétegek, a státusjegyek kemény megnyilvánulási formája. Arra szolgáló jelzés, "...hogy az adott személy és csoport hol foglal helyet a vagyoni-jövedelmi egyenlõtlenségek, a hatalmi alá- és fölérendeltségek bonyolult rendszerében."

A nyilvános tér és használói Budapesten a 19. század végén és a századfordulón: az általánosan megfogalmazott századfordulós európai nagyvárosi tendenciák Budapestre vetítése következik itt, s ezen túl egy sor hazai (budapesti) sajátosság megvilágítása. A korabeli nyilvánosság egyik színtere, a köztér például sajátos módon nem pozitív, hanem negatív meghatározások alapján definiálható. Nos, a köztér az a hely, ahol – többek között – tilos a szemetelés, az illemhelyeken kívüli vizelés, az állatok etetése és levágása stb. A köztér nyilvános használatának tehát a századforduló Budapestjén még sok esetben a hatóságok próbáltak érvényt szerezni, s onnan a magánszférát kiszorítani.

Ahhoz, hogy megismerhessük az átlagos budapesti polgár napi életét, a szerzõ a bevezetõben már említett napló elénk tárásához folyamodik. Ebbõl tûnik ki igazán, hogy az 1870-es években (tehát a "nekilendülés" kezdetén) mit jelentett budapestinek lenni a kortársak számára. Nos, a feljegyzésekbõl az tûnik ki, hogy alighanem élményszámba ment. És ez alatt nemcsak az ünnepnapok, hanem a hétköznapok is értendõk, sõt a kettõ inkább összefolyik egymással a naplóban. Csorba Géza még a rendszeres napi munkaidõ fogalmát is vonakodott magáévá tenni. Ezt a fajta polgári mentalitást az utókor már csak a tradicionális társadalom iránti nosztalgiaként idézheti fel.

A továbbiakban Budapest korabeli parkjait, sétányait, valamint azt ismerhetjük meg, hogy mindezeket kik, mikor és milyen módon használták, használhatták. A köztér használatának módját ugyanis szabályrendeletek sora rögzítette, tiltásokkal határolva körül azt, ami nem megengedett a nyilvános viselkedésben. Igen jellemzõ ezen helyek használatára a kisajátítás, a lakóhelyi szegregáció meghosszabbítása.

A századforduló egy jellegzetes nyilvános tere, amely átmenetet képez a magánélet intimitása és a nagyvárosi tömegélet között, a kávéház. A kávéház hamisítatlan városi, egyszersmind polgári intézmény, és minde nekelõtt a középosztály adta közönségét: "a kávéházak mindennapi látogatói, állandó közönsége szigorúan osztályalapon szelektálódott." A kávéházak – mint fontos összekötõ és elválasztó társadalmi jelenség – jellegzetes világának, közönségének, berendezésének nagy teret szentel a szerzõ, s arra világít rá, hogy bár a kávéházba járás lehetõsége mindenki számára nyitott, mégis "...kevesek kedvtelése, olyanoké, akik meg tudják fizetni a vele járó költségeket, akik rendelkeznek kellõ szabadidõvel, s akik nem utolsósorban birtokosai a kávéházban elvárt viselkedési kultúra kellékeinek." Így válik a kávéház a "természetes" úton létrejövõ szegregáció kellékévé.

Bár szerkezetileg érthetõ, hisz a köztér használatának témaköréhez tartozik, mégis a kávéház idilli világának bemutatása után éles váltás következik itt: az ellenpont, a munkásság közösségi és politikai élete színtereinek körbejárása, amelyben különös hangsúlyt kap a "vérvörös csütörtök" városszociológiai szempontú megközelítése. Mindez, mintegy felrázza a polgári lét ábrándos világába merült olvasót.

A magánélet menedéke – polgári otthon Budapesten a 19-20. században: a köztér izgalmas világát követõen a pesti bérház, a lakás, valamint lakói életét öleli fel a fejezet. Új vonásokkal gazdagodnak ezáltal a korabeli lakások méretérõl, lakbérérõl, helyiségeirõl és berendezési tárgyairól alkotott elképzeléseink, nem utolsósorban a leltár, mint az otthonkultúra vizsgálatának forrása segítségével (bár az egyes – polgári s késõbb munkás – enteriõrök többször aprólékos részletekbe menõ felsorolása fölött sokszor óhatatlanul is átsiklik a tekintet). Mindebbõl kiviláglik a korabeli nagy- és középpolgári életmód nemcsak a külvilág számára fenntartott reprezentációja, hanem sokszor az egyéni igényként megfogalmazódó luxusfogyasztás is.

Mindennek sajnálatos ellenpontja a középosztály anyagi megrendülése a háborút követõen, a polgári réteg (hiábavaló) erõlködése a régi színvonal fenntartására. Annak, hogy a középosztályból mind szélesebb rétegek tolódtak az osztály alsó határai felé, a leglátványosabb megnyilvánulási formája az albérlõtartás elterjedése lett. A lakásállomány szerkezete is nagy átalakuláson ment keresztül: a középosztály tagjai közül mind többen kényszerültek egyre kisebb és olcsóbb lakásba. A szerzõ e folyamatot kispolgárosodásnak nevezi, ám egyúttal azt is megjegyzi, hogy egyben alulról is kiszélesedik a kispolgárosodók tábora – azokig a jól fizetett szakmunkásokig terjed körük, akik még valamilyen hamisítatlan polgári életvitelt képesek felmutatni.

Közösségi magántér – a budapesti munkáslakás a 19-20. században: a zömében bevándorlókból összeálló budapesti társadalom "...tagjainak tekintélyes hányada a magával hozott #&187;falusi értékrend#&171;, tehát tradicionális paraszti mentalitás talaján állva értékeli és sajátítja el a számára hozzáférhetõvé váló életmódmintákat." Gyáni Gábor felteszi a kérdést, hogy a korabeli munkáséletmód csupán követõ jellegû vagy valamennyire autonóm, azaz alulról is kialakított, belülrõl megformált: a lakberendezés elemzése alapján kiderül az erõs e n kevert jelleg, vagyis a munkáslakás egyidejûleg magán hordja a paraszti és a polgári lakáskultúra jegyeit. Az életmód egyes elemeit a túlzsúfoltság, a magánéletet lehetetlenné tevõ ágy- és albérlõtartás kényszere jellemzi (megjegyzendõ, az egyik – stati s ztikai adatokon nyugvó – utalás ugyan megingatja az ágybérlet fogalmáról alkotott elképzeléseinket, a tisztázat azonban elmarad). A sokszor embertelen viszonyok között élõ munkásság életkörülményeirõl korabeli szociográfiai mûvek idézésén keresztül kapunk még képet. A családi szférában eltöltött szabadidõ, a (bár oly csekély) magánélet lehetõségei a "közösségi magántérben" azonban nem kapnak kellõ figyelmet, pedig mintha ide kívánkoznának.

A háború utáni korszak majd itt is mint választóvonal jelentkezik, amelynek döntõ okai a lakásépítés hosszú szünetelése és a háborút követõ menekültáradat. Ezt az idõszakot a kisebb-nagyobb nyomortelepek kialakulása is fémjelzi. Kitekintést kaphatunk ennek kapcsán a korabeli szociálpolitikai tevékenység mozgató motívumaira, annak mibenléte és hatása ellenben nem jelenik meg a fejezetben, ami apró hiányérzetet kelt.

Gyáni Gábor munkája egy olyan kor nagyvárosi életének társadalomrajzát adja, amely egyrészt elméleti tájékoztatást nyújt a téma tudományos hátterének megismertetésével, másrészt rávilágít a radikális átalakulások folyamatára és következményeire (mindezzel a szakmai igényû várospolitika kialakításához is támpontot nyújt), s nem utolsó sorban olvasmányos stílusával a téma iránt érdeklõdõk széles körének igényeit is kielégíti. Külön figyelmet érdemel az egyes témakörökhöz kitûnõen illeszkedõ képanyag és egyéb ábrák, amely nemcsak a könyv dísze, hanem a korabeli viszonyokat illusztrálja, a könnyebb megértést és a mondandó alátámasztását szolgálva. Egészében tehát helyesen választ az, aki a könyv elolvasása mellett dönt.
 
 

Simonyi Ágnes

Szalai Júlia: Uram! A jogaimért jöttem! – Esszék, tanulmányok

Új Mandátum könyvkiadó, Budapest 1998

Utazás térben és idõben. Szalai Júlia kötetbe gyûjtött írásait olvasva végigjárjuk a magyar szociológia egyik meghatározó vonulatának elmúlt két évtizedét, a különbözõ problémaköröket – a jóléti állam témáit, "utazunk" az egészségügyben, az oktatás és az iskolák világában, a szociális gondoskodás intézményrendszerében és a társadalompolitika tudományos és politikai mûhelyeiben. Közben a könyvbõl egy élettörténet, egy generációs történet és a szociológiatörténet egy vonulata bontakozik ki. Nemcsak Szalai Júlia elõszavából, amely személyes és generációs fejlõdéstörténetének fordulatairól, a tudományos megismerés gazdagodásáról, meggyõzõdésekrõl és elbizonytalanodásról, a tudomány és a politika határterületein mûködõ kutató lehetõségeirõl és korlátairól még nagyon friss, a felismerések örömét és fájdalmát elõtáró írás, s amely már most is fontos politika-, társadalom- és tudománytörténeti forrás a rendszerváltáshoz vezetõ folyamatok megértéséhez. De a kötetbegyûjtött esszék és tanulmányok tematikájából, a leírtakat megalapozó kutatások történetébõl, a megjelenések idõpontjából, helyébõl is feltárul egy tudni és hatni akaró társadalomkutató pályája.

Az írások elsõ megjelenését felsoroló utolsó két oldal is kis tudománytörténeti adalék arról, ahogy a szociológiai és más kutatóintézeti kiadványok, a Világosság és a Kritika mellett, megjelennek – '89-tõl – az új folyóiratok, a Századvég, az Esély, a Holmi, a BUKSZ, a 2000, mint fórumok, ahol a kötet címét adó jogok mellett lehetett érvelni.

Magam egy hosszú vonatúton olvastam, tõlünk Európa (egyik) szívébe, meg onnan vissza hozzánk. Ahogy suhantak el az európai tájak, úgy nyertek értelmet Szalai Júlia eddigi munkájában a különbözõ tanulmányok, mint egy életút állomásai, úgy láttam a különbözõ témákat és kutatásokat párhuzamos síneken futni, összetalálkozni, váltani, állomásokon összegzõdni.

A könyv elsõ tanulmánya is "utazás", a jóléti állam kialakulásával foglalkozó fiatal szociológusként Szalai Júlia az angol jóléti állam eredetét vizsgálja. Az 1981-ben megjelent "Radikális idõk, radikalizmus nélkül. A viktoriánus korszak gazdasági, társadalmi, szociálpolitikai változásainak elõtörténete" címmel a szociálpolitika, a szegénypolitika, a társadalombiztosítás alapfogalmait és történetét írja meg. A "gazdasági szerkezet forradalmi változását megelõzõ, megalapozó társadalmi bomlás- és bontakozásfolyamatok", a "szegénység társadalmi jellegének felismerése", "az ipari forradalom szélsõséges, individualista-liberális berendezkedésének helyébe a 'társadalmi biztonságot' jelszavául választó, a kötelezõ és általános társadalombiztosítási rendszeren alapuló, ki terjedt gazdaság- és szociálpolitika" témái már itt kijelölik azt a tengelyt, amely körül mindmáig szervezõdnek munkái.

És állomás a kötetben utolsóként közölt esszé is Szalai Júlia pályáján. Ebben a roma társadalom kényszerasszimilációs zsákutcájával foglalkozva az elmúlt két évtizedben egyenlõtlenségekrõl, kialakulásukról, társadalmat romboló hatásmechanizmusukról kimunkált teljes történeti, szociológiai, szociálpolitikai érvkészletével lép fel a szociális és kisebbségi jogok összecsúsztatása ellen, és sürgeti a szociális jogok újragondolását:

"E jogok alapja ma a rászorultság. A rászorultság elvének mind markánsabb érvényesítése pedig – mint írtam – mind markánsabb kirekesztéshez vezet. Egyre körvonalazottabb a szegények 'másik Magyarországa', s e 'másik Magyarország' társadalmában egyre világosabb a roma kisebbség többsége. Igen sürgetõ tehát, hogy szembenézzünk a fenyegetéssel: ha a szociális jogoknak nem adunk az állampolgári hovatartozás elvébõl levezetett univerzális tartalmat, akkor növekedhet ugyanaz adójövedelmek elosztásának hatékonysága, de az ár a kettõs norma- és szabályrendszer intézményesülése. A kettõs intézményrendszer körül pedig két világ formálódik, amelynek együttélése mindinkább ellehetetlenül. S így elõbb-utóbb szertefoszlanak a polgári demokrácia megteremtésérõl szõtt álmaink – a halogatás révén az ország visszafordíthatatlan etnikai-szociális kettészakadásával kell majd szembesülnünk."

Keserû szavak a kötet zárómondataiként egy 1998-as Népszabadság-beli esszébõl.

E két tanulmány között a kötet tematikusan csoportosítja azoknak a szerteágazó, mégis összetartó elemzéseknek a legjavát, amelyeket Szalai Júlia a nyolcvanas évektõl napjainkig készített a szegénység, a munkahelyek és a munka integráló funkciói és funkciózavarai, az óvoda-, az iskola, az egészségügy, a társadalombiztosítás és a szociálpolitika "reform"-ja majd átalakítása/átalakulása témáiban. Az egyes kutatási területeknek szentelt fejezetek a nyolcvanas évek elejének-közepének tanulmányaival, kutatási tapasztalataival indulnak. Ezeket a szerzõ a kilencvenes évek elején az új politikai, gazdasági és társadalmi viszonyok közepette feltáruló új tényekkel és összefüggésekkel konfrontálja, gazdagítja. A nyolcvanas években a szociálpolitika "reformálmairól", a társadalombiztosításról készített szociológiai-szociálpolitikusi tanulmányok kilencvenes évek eleji nyomát és utóéletét a szerzõ politikusi kitérõjérõl szóló elõszó-beszámolójából ismerhetjük meg. Az utolsó fejezet pedig a kilencvenes évtized terméke: a mindezen kutatói, szociálpolitikai és politikai tapasztalatokat integráló írások együttese, a minderrõl gondolkodó, a minderre hatni akaró társadalomtudomány és a társadalomkutató lehetõségeinek és korlátainak folyamatos elemzése.

A szerzõ jó szemû és érzékeny szociológus, gyorsan ismeri fel az új társadalmi jelenségekben a lényeges átrendezõdést jelzõket. Az elsõk között ír – hogy csak néhány példát említsek – az önkéntes munkák megjelenésérõl, társadalmi jelentõségérõl és a szociális szolgáltatások ily módon is végbemenõ modernizációjáról, a növekvõ gyerekszegénységrõl vagy a munkaerõpiac átrendezõdésérõl a korai nyugdíjazás és az ehhez fûzõdõ különféle érdekeltségek kapcsán. Módszeresen, széleskörû empirikus kutatásokkal térképezi fel a nyolcvanas évektõl és követi a kilencvenes években is a mélyülõ társadalmi válságjeleket kórházak, óvodák, iskolák mindennapjaiban. A szerteágazó ismereteket pedig elméleti és történeti áttekintõképességgel imponálóan rakja társadalompolitikai, politikai érdekviszonyok összefüggéseibe már a nyolcvanas évektõl.

Szalai Júlia, azok közé a társadalomtudósok közé tartozik, akiket szociális és szociológiai érzékenysége egyaránt ösztönöz empirikus kutatásokra és a nemzetközi szakirodalom átgondolására, s legjobb, idõtálló gondolatokat és felismeréseket nyújtó teljesítményei azok a különbözõ szociológiai módszerekkel nyert tapasztalatokat és tudásokat ötvözõ tanulmányai, mint a társadalombiztosítás történetével és érdekviszonyaival, az iskola válaszútjával, a szegénység és hatalom kérdéseivel, az egészségügy társadalmi feszültségeivel vagy a kisebbségek kényszerasszimilációjával foglalkozóak.

A hazai szegénység tényleges nagyságának és jellegének kutatása terén végzett munkái a létminimum-számítások ellentmondásaitól, ill. a sajátos hazai jövedelmi viszonyok mellett rejtetten maradó egyenlõtlenségek feltárásától indulva mutatják ki, hogy mind a háztartás-, mind a jövedelemstatisztikák jelentõségénél kisebb súllyal tüntetik fel a hetvenes, nyolcvanas években a "második" gazdaságot. "Nemigen jelenítik meg például – a mezõgazdaságon kívüli – építõipari, lakástermelési, ipari, szolgáltatási második gazdaságot (amely nemcsak jövedelmeket oszt el újra, hanem termeli is azokat), de nem képesek követni a lakosság életviszonyaiban oly fontos szerepet játszó , családon belüli, generációk közötti transzfereket sem." (43. old.) E figyelmen kívül maradó mozzanatokból viszont újabb és más típusú egyenlõtlenségek születnek, s a szegények szegénységének "egyik legmarkánsabb jele, hogy mind szûkös pénzszerzési lehetõségeik, mind napi gazdálkodásuk, mind fogyasztásuk elkülöníti õket a többségtõl..." – írja az 1990-es "Szegénység és létminimum" c. tanulmányban. (43. old.) Sajátos és sürgetõ feladatnak látja a cikk írásakor már letûnt szocializmus gazdasági-társadalmi válságából fakadó szegénység és a "nekiinduló irányváltás népes társadalmi csoportokat ellehetetlenítõ hozadékának" együttes szociálpolitikai kezelését. (48. old.)

Egy évvel késõbb a kérdésben már heves viták közepette ír a "régi" és "új" szegénységrõl, a "második gazdaságra épülõ kvázi-polgárosodás világából kimaradtakról" és a "modernizáció újsütetû lehetõségeibõl kizártakról". Máig kényelmetlen kérdéseket tesz fel: "Vajon síkra lehet-e, síkra kell-e szállni átfogó és átgondolt társadalompolitikai programokért? Ha igen: van-e alternatívája a rossz emlékû 'központi gondoskodás' visszacsempészésének? Vannak-e vajon olyan szolidarisztikus potenciáljaink, amelyek újfajta együttélési viszonyok és új közösségi szabályrendszerek kimunkálásának alapját adhatják, úgy azonban, hogy a szegénységgel szembeni szociálpolitikai védelem mégse váljék az állami diktátumok túlburjánzásának újabb kiindulópontjává?" (51. old.)

A kilencvenes évek közepének "Hatalom és szegénység" c. esszéjében viszont tényként (a Sz. J. kiemelése) állapítja meg, "hogy a szegénység kérdése csaknem a rendszerváltás pillanatában lekerült a komolyan megtárgyalandó politikai kérdések listájáról." (55. old.) A szegénység kérdése depolitizálódott, a létezõ szocializmus rendszerkritikájának e sarkalatos pontja az új politikai és társadalmi viszonyok közepette úgy vesztett teret és úgy "technicizálódott", hogy közben tárgya, a szegénység nõtt: "...a kérdést illetõ politikai diskurzus hiánya felhívhatja a figyelmünket a szegénység körüli érdekviszonyokra: ... Nem csupán ártatlan csendrõl van szó, hanem érdekvezéreltrõl: amíg a szegénység kérdése csupán elosztástechnikai kérdés marad, addig nem merül fel az állam (így tehát végsõ soron a hatalom) feletti kontroll problémája – márpedig a szegénykérdésrõl érdemi fontosságút a hatalomból való részesedés taglalása nélkül nemigen mondhatunk. Azaz a csend a hatalmi status quo csendje, s ettõl megint csak jobb félnünk, ha vannak aggodalmaink a liberális demokrácia intézményeinek megszilárdulását, pontosabban, autokratikus viszonyok lassú visszarendezõdését illetõen." (56. old.) A tanulmány "az államtalanítás újkeletû csapdái" címû fejezetében Szalai Júlia korábbi rendszerkritikai elemzéseinek színvonalán mutatja fel a kilencvenes évek ellentmondásosságát: "Miközben feltartóztathatatlan az egykori túlcentralizálást felváltó decentralizálási láz, jottányit sem csökkent az állam centralizált alapjaiért folyó verseny." (64. old.) A korábbi évtizedekben kiépülni nem tudó piac és a független magántevékenységhez szükséges stabil tõkefedezet hiányában szükségszerûnek látja, hogy az állam gazdasági beavatkozásával segítse a magántõke gyarapodását és azt is, hogy az önszervezõdés igényét kielégítõ, nagy számban szervezõdõ civil szervezetek is fokozottan igénylik állami, bürokratikus elismerésüket. "Az állami modernizáción keresztül vezetõ" magánpiac - teremtés Szalai Júlia szerint olyan, "lassan körvonalazódó hallgatólagos új kiegyezés", amelynek a szegények a kárvallottjai. Az új legitimációs elv, az, hogy "közforrásokból való részesedésre az kap jogot, aki fenntartásukhoz magánerõvel hozzá is járult"egy "második rendbe" különíti el a szegényeket. A szerzõ szerint ez a gyors ütemben kiépülõ szegénypolitika, a helyhatóságok tisztségviselõinek ítélkezésére bízott egyedi segélyezés, a patriarchális függés, az elemi megélhetés érdekében lemondás az autonómiára való jogról osztatlan érdeke mind az állami bürokráciának, mind az állami juttatásokért vívott harcot szûkíteni kívánó valamennyi társadalmi csoportnak. (65–66. old.)

Szalai Júlia rendszerkritikájában a nyolcvanas években nagy hangsúlyt kaptak az oktatás és az egészségügy társadalmi jellegzetességei is, az, hogy intézményeik elbürokratizálódtak, a társadalmi elõnyök és hátrányok hatékony újratermelésének eszközeiként funkcionáltak, miközben számos megoldatlan és kezeletlen szociális probléma (kisebbségi kérdés, idõsgondozás stb.) lecsapódásának helyszíneivé váltak. E témákkal a kötet második negyedében helyet kapott írások foglalkoznak. A kibontakozást az anyagi források megnyitásában, a különbözõ tulajdonosok által biztosított mûködés törvényes garanciáiban, valamint a leszakadó régiókat és társadalmi csoportokat felzárkóztató újraelosztási programokban látta. Ezekre még mindig várva – úgy tûnik teljes joggal.

Az egészségügy privatizálásától sem vár új befektetõket és új tõkeforrásokat, a tulajdonviszonyok átalakításának hangos követelése mögött 1991-ben "egy több évtizedes 'latens privatizáció' nyílttá tételét és (...) kialakult erõviszonyainak intézményes elismertetését" látja. "Ennyiben pedig nem elsõsorban a piaci hatékonyság gazdasági összefüggéseirõl, hanem a rendelkezési jogok újrafelosztásának hatalmi kérdéseirõl van szó." (Sz. J. kiemelése, 228. old.)

A hazai egészségügy átalakulásának biztatóbb fejleményét látja viszont az alapítványok megjelenésében. Ezek révén ugyanis "a korábban informálisan jelenlevõ egészségügyi 'háttérgazdaság' felszínre került, önálló szervezeti keretet és saját arcot öltött. (...) Az alapítványok révén alternatív mobilitási pályák nyílnak meg (...), nekik köszönhetõ új gyógyítási és szolgáltatási ágak megjelenése, jelentõs korszerû szaktudás felhalmozása, modern eszközök és gépek meghonosítása, továbbá a rések megnyitása az egészségügy 'tegnap' még zárt és merev irányítási és szervezeti rendszerén" (240–241. old.)

A magyar egészségügy és a lakosság egészségi állapotát elemzõ szerteágazó kutatásokról szóló tanulmányok mellett Szalai Júlia egészségszociológiájának egyik legérdekesebb írása a szociálpszichiátria dilemmáival, a szociális medicina korlátaival foglalkozó 1987-es esszéje. "Szükségszerû-e a betegség és a kiszolgálta tottság összefonódása, lehetségesek-e olyan társadalmi viszonyok, amelyek mellett a gyógyítás a hatalmi mozzanattól megfosztott szakmai tevékenységgé válik?" – kérdezi. (207. old.) A szociálpszichiátriai megközelítésnek épp azt tudja be érdeméül, hogy nem megkérdõjelezi a gyógyítás orvosi szakmaiságát, hanem felveti az egészségügy intézményeiben megtestesülõ hatalmi mozzanatok elválasztását a szaktevékenységtõl. A teljes társadalmi átalakulásra építõ radikális szociálpszichiátria azonban Keleten és Nyugatonegyaránt beszorul a szakdiszciplináris keretek, az egészségügy falai közé, s társadalmi alapcéljaitól megfosztva "az egészségügy hatalmi pozíciójából kell kezet nyújtania a hatalomból kiszorítottak felé". De az igazán nagy veszélyt a következõkben látja a szerzõ, "minthogy a szociálpszichiátria a betegséget annak emberi viszony-tartalmában kívánja gyógyítani (...) magukat e viszonyokat kell betegnek tekintenie s ekként definiálnia. (...) S a mikrokörnyezetre átvitt betegségfogalom csapdája, hogy éppen a betegs égek társadalmi átértelmezése révén terjeszti ki a betegséghez kapcsolódó ítéleteket és stigmát – immáron a családra, a mikroközösségek egyéb formáira is." (208–209. old.)

Szalai Júlia átfogó, nyolcvanas évekbeli rendszerkritikáit és a hozzájuk kapcsolódó reformelképzeléseket a kötet harmadik negyedébe beválogatott írások tartalmazzák. A kötet negyedik részében "Az újragondolás kísérletei" címû fejezetben mintegy az elõbbiek folytatásaként az új társadalmi, politikai viszonyok közepette új rendszerkritikákkörvonalazódnak, s a kutató számára új társadalmi jelenségekkel kapcsolatos új kutatandó és elemzendõ feladatok. A szerzõ továbbgondolja az 1945 utáni modernizációs kísérlet társadalmi következményeit, a felemás kispolgárosodás ellehetetlenülését, a közfogyasztás kontójára lezajló egyenlõtlen anyagi gyarapodást, a társadalmi integráció gyengülését – azokat a jelenségeket, amelyek a kilencvenes években az immár megváltozott körülmények között is hatnak.

Az "igazi" fordulat nélküli fordulat Szalai Júlia számára talán legfájóbb története a társadalombiztosításé. Ahogy a kötet elején egy korszak kezdetét köti a Németországban, majd Angliában bevezetett általános társadalombiztosításhoz, úgy számol le egy másik kor illúzióival a hazai társadalombiztosítás története kapcsán. A latens és látható politikai és gazdasági érdekütközések nyomán a létbiztonságot demokratikus kontroll alatt nyújtó önkormányzati társadalombiztosítás helyett, újkeletû sérelmeket és újabb történelmi igazságtalanságokat generáló rendszer jött létre – állapítja meg már 1992-ben, "A társadalom biztosítás változó érdekviszonyai" címû tanulmányban. Az elõszóban megfogalmazott önvád a "rendszerváltó farkasvakságról" lehet, hogy politikai szerepvállalását igen, de szociológiai elemzõképességét a kilencvenes években sem csorbította.

Végül az újragondolás kísérleteit átgondolva a recenzens hadd szálljon némi vitába a magyar szociológia közelmúltjáról és lehetõségeirõl kifejtett írásnak nem is annyira tartalmi elemeivel, mint inkább rezignáltságával. A magam részérõl is úgy gondolom, hogy a szociológia "közbeszéd-funkciója" nemcsak divat, lelkesedés vagy a Kádár-kor bürokratikus nyelve alóli kibúvó eszköze volt, hanem a hazai szociológiai legjobb hetvenes és nyolcvanas évekbeli teljesítményeihez kötõdõ, s azokat elismerõ társadalmi jelenség volt. Hasonló közbeszéd-funkciója nemcsak a szociológiának, hanem a magyar filmnek vagy popzenének is volt. Nyugat Európában a "harmadik út", a "rugalmasság", a "munka nélküli társadalom", a "kizáródás-leszakadás-beilleszkedés", "az alkalmazkodás és tudás-tõkék", a "globalizáció" és még számos nagypolitikai és mindennapi tapasztalás kapcsán a média mindennapjaiban (újságmellékletekben és kerekasztaloknál) és a közbeszédben is ott a szociológia a maga kilencvenes évekbeli vitáival és eredményeivel (persze más diszciplínákkal, antropológiával, szociálpszichológiával, munkajoggal és másokkal együtt). Mint tudomány és mint szakma örülhetünk annak a társadalmi kontrollnak, amely a szociológia kilencvenes évekbeli produkcióját ilyen keményen minõsíti figyelmével és a diskurzusokba való integrálással vagy mellõzéssel. Másokéval együtt Szalai Júlia munkái is azt jelzik, hogy szegénységrõl, egyenlõtlenségekrõl, munkanélküliségrõl, cigányságról, egészségügyrõl, nyugdíjról ismét csak a szociológia és a szociálpolitika nyelve jelenik meg a közbeszédben.