Márkus Mária
HEGEDÜS ANDRÁS HALÁLÁRA


Hegedüs András közel negyven éven keresztül barátom volt. Barátom halálát gyászolom, és ez másokra nem tartozik. Hegedüs András azonban, az egyik legjelentõsebb magyar szociológus volt, közel húsz éven keresztül munkatársam, egy évtizeden át kollégám és fõnököm a Szociológiai Intézetben, és ez a gyász már közügy, legalábbis a szociológiai közösség közügye. Ebben a gyászban, biztos vagyok benne, sokan osztoznak, függetlenül attól, hogy milyen volt a viszonyuk Hegedüs Andráshoz mint emberhez, mint a volt politikushoz. Függetlenül attól is, hogy mennyire értettek egyet vagy sem az Õ szociológiai munkásságával.

Nem vitatható, hogy a magyar szociológia intézményesített létezése Hegedüs András nevéhez kapcsolódik. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nélküle a Szociológiai Kutatócsoport, Szociológiai Intézet, vagy egyéb más szociológiai intézmény nem jött volna létre. Elvégre sokan voltak, akik abban az idõben a szociológia iránt érdeklõdtek, vagy akár ezt valamilyen formában, valamilyen más intézményi keretek között, mûvelték is. A szociológia közép-európai 'rehabilitálása' nem magyar teljesítmény, hanem az akkori 'Zeit-Geist' szerves része. Mégis, bár a szociológia intézményesítése nemcsak az Õ nevéhez kapcsolódik, de nagymértékben az Õ erõfeszítéseinek eredménye. Õ 'alkudta' ki 'cserébe' a Statisztikai Hivatal igazgatójának aktuálisan felkínált pozíciójáért. Nem mintha ez áldozat lett volna számára abban az idõben. Mégis egy lépés, amely - s ez már akkor is világos volt - azt jelentette, hogy egy magas presztízzsel bíró, viszonylag stabil helyzetet ad fel egy nagyon bizonytalan, állandóan 'tûz alatt' álló jövõért. Fontosabb volt azonban az, hogy Hegedüs András ebben az idõben nemhogy lezárta a múltját, de megpróbálta azt fokozatosan végiggondolni, s nem egyszerûen a saját múltját, de annak az eszmének, a mozgalomnak és aztán rendszernek a múltját, amelynek "árnyékában" a gondolkodása kialakult. Ehhez formális distanciára is szüksége volt, és ennek reményében ment át az Akadémiához.

Ilyen értelemben esetleges körülmények összejátszásának eredménye volt az, hogy Hegedüs András lett a megalakult Csoport és aztán Intézet igazgatója. Az azonban már nem volt véletlen, hogy milyen igazgató volt, mit csinált, és kiket hozott össze ebben az új szociológiai intézményben.

Hegedüs András kezdeti rekrutálási politikáját az jellemezte, hogy olyan embereket igyekezett bevonni, akik vagy már foglalkoztak szociológiával más intézményi keretek között, amelyek azonban súlyosan korlátozták ez irányú tevékenységüket, vagy pedig olyanokat, akik teljesen ki voltak szorítva a tudományos életbõl, és senki sem merte õket valamely akadémiai intézetben alkalmazni. Természetesen voltak olyanok is, akik már korábban valamiféle munkakapcsolatban voltak Hegedüs Andrással. Ezen túl azonban volt még egy rekrutálási elve, amely saját ifjúságához és a saját tapasztalataihoz kapcsolódott: szerette támogatni az általa tehetségesnek vélt, különbözõ szociális 'handicappekkel' rendelkezõ, elsõsorban paraszti származású fiatalokat. Ez természetesen rendkívül vegyes társaságot hozott össze, nagyon különbözõ háttérrel, különbözõ tudással és 'nem-tudással', ami bizonyos mértékben meghatározta az Intézet kezdeti kutatási lehetõségeit, de úgyszintén mûködési módját is.

Így vetõdik fel a kérdés milyen igazgató volt Hegedüs András, és ki tudott-e alakítani egy 'iskolát'?

E kérdések megválaszolásába nyilván szubjektívebb megítélések is belejátszanak. Ez nem a megfelelõ alkalom arra, hogy vitassam az 'iskolák' szerepét a modern társadalomtudományokban. Egy dolgot talán érdemes itt megjegyezni. Hegedüs András számára a gondolkodói függetlenség és autonómia már ebben az idõben is rendkívül fontos értekké vált, s ezt nem csak magára vonatkoztatta, hanem érvényesítette másokkal való viszonyaiban is. Mint igazgató igyekezett, ezt a rendkívüli vegyes társaságot emberileg és szakmailag anélkül összehozni, hogy a tudás, az érdeklõdés és a hozzáállás heterogenitását elveszítse ebben a folyamatban.

Ez szerintem nagyszerû vállalkozás volt és - akkor legalábbis úgy látszott - sikeres is. Úgy próbáltunk együtt tanulni és szociológiát mûvelni, hogy mindenki azt csinálhassa, ami érdekelte és amit fontosnak tartott. Ez nem is volt túl könnyû ebben az idõben, amikor a 'fõkérdés' mindenféle felsõbb intézmények részérõl úgy megfogalmazódott meg, hogy 'mik a szociológia határai és mi is a viszonya a történelmi materializmushoz' és amikor ez a kérdés a végsõ soron nem tudományos vitákban, hanem a politikai szervek által lett megválaszolva.

Hegedüs András tudta, hogy mi számára a szociológia. Ezt többszörösen meg is fogalmazta. A szociológia számára elsõsorban a társadalmi valóság kritikai feltárását jelentette. Ez azonban szükségszerûen a hivatalos, csupán ideológiai alapon megfogalmazott tételek megkérdõjelezését vonta maga után. Így a szociológia, ebben az idõben legalábbis, nem maradhatott a szûken értelmezett szakma határai között. Az ilyen jellegû törekvéseket a rendszer egyébként többnyire viszonylag könnyen, 'vannak még hibáink' címen tudta akceptálni, és igyekezett kooptálni.

Mindez nem azt jelenti azt hogy azok a kritikai elvek, amelyeket Hegedüs András szociológiai pályafutásának kezdetén kialakított a maga számára, változatlanok maradtak volna pályájának késõbbi szakaszában is. Õ maga legalább két világos periódust különböztetett meg ebbõl a szempontból: a hatvanas évek elejétõl hatvannyolcig, és a hatvannyolc utáni periódust, amikor le tudott már számolni a korábbi szakaszt jellemzõ reformista illúziókkal is.

Hogy ez a típusú szociológia mennyire vonzott és vonz másokat, ez megint összetett kérdés. Félreértés ne essék, voltak a magyar szociológusok között olyanok is, akik, habár alapvetõen a szakmai keretek között maradtak, mégis képesek voltak kérdéseiket úgy megfogalmazni, hogy ezeket ne lehessen könnyen kooptálni, hogy az implicit társadalomkritika magukból a kérdésekbõl világossá váljék. Hegedüs Andrásnak azonban, ez a kritikai módszer nem felelt meg - nem amiatt, hogy a valódi társadalmi problémák nem jelentettek számára kihívást, hanem mert az érdeklõdése szétfeszítette a szûkebben értelmezett szakmai határokat. Õ a rendszert nem egyszerûen visszautasította (meg akkor sem, amikor már visszautasította), hanem meg akarta érteni annak a történetét és a történelmét.

Nem hiszem, hogy ennek a gondolkodásmódnak ne maradna mondanivalója a magyar szociológia késõbbi fejlõdése szempontjából és a magyar szociológusok újabb nemzedékei számára. Megértem azonban az új generáció idegenkedését. Az idõ talán még túl korai ennek a történelemnek a megértésére, s feltárásának feltételei is egészen mások ma, mint a múltban voltak. Másrészt - bár társadalmi reflexióra és kritikára ma nem kevésbé van szükség, mint a múltban - már kialakultak, s jobban vagy rosszabbul mûködnek is a politikai és társadalmi viták nyilvánosságának a szociológiától független fórumai. Ez a fejlõdés kétségtelenül a társadalom 'normalizálását' jelenti ugyan, de nem feltétlenül szolgálja a szociológia javát.

Úgy hiszem érdemes végiggondolni Hegedüs András hagyatékának jelentõségét.

Biztos vagyok abban, hogy a szociológiai mûveinek komoly analízise és értékelése be fog következni valamint abban is, hogy ebben a hagyatékban sok tanulnivaló akad.

Június végen kaptam az utolsó levelet Andrástól, akkor megjelent kis könyvecskéjével együtt. Ebben Õ elbúcsúzott, én azonban ezt csak depressziója következménynek véltem, amely - különösen felesége halála óta - egyre súlyosabbá vált. Kis könyvében tálaltam azt az aforizmát, amely talán alkalmas ennek a rövid visszaemlékezésnek a lezárására, mert - úgy vélem - összefoglalja András önmagával való 'elszámolását':

"Tévedtem, tudom
de nem való, hogy a jó és igaz felé törve
lábam ma is a múlt botlás kolonca kösse".