Szabó Miklós
A RÁKOSISTA EMIGRÁCIÓ RENEGÁTJA


Volt miniszterelnököt gyászolunk. Nincs jelen zenekar, nincsenek hivatalos koszorúk. Nem csoda, rendszerváltások sorát értük meg, s egyetlen rendszer sem temeti el az elõzõ rendszer elhunyt kormányfõit. Halottunk nem tartozik azonban a huszadik század második felének azok közé a miniszterelnökei közé, akik nevét hallva még a tájékozott újságolvasó is elgondolkodik, hogy az illetõ mikor is lehetett miniszterelnök. Hegedüs Andrásról tudják ki volt. Már csak azért is, mert rövid kormányfõsége igazi történelmi idõre esett. Olyan egykori kormányfõ volt, akit van, ami minden kormány élén állt pályatársától megkülönböztet. Nem az, hogy még mindig történelmünk legfiatalabb miniszterelnöke, hanem az, hogy pályájának az a része, amely ismertté tette és történelmi rangot adott személyének, csak nagyon kis mértékben és közvetetten függ össze egykori miniszterelnökségével.

Élete egyetemi éveitõl kezdve összefonódott a huszadik századi magyar történelem több fontos folyamatával és eseményével. A Györffy-kollégium a népi mozgalom és a kommunista mozgalom találkozási pontja. A kollégisták fontos osztaga lesznek a kicsiny magyar ellenállási mozgalomnak. Amikor NÉKOSZ-kollégium lesz az intézetbõl a kommunista párt vezetõi utánpótlásának legfontosabb intézményévé válik. Tagjai valóban tarsolyukban hordják azt a bizonyos marsallbotot. A fordulat éve után rangelsõ lesz azok között a csúcsfunkcionáriusok között, akiket a jövõbeli párt- és állami vezetés elsõ vonalába szánnak. Gerõ "kádere", a rákosista vezetési mag második embere döntõ mértékben formálja politikai személyiségét. Ebbõl is felmérhetjük, hogy mekkora emberi fordulatot jelentett 1956 õszén Moszkvában szakítani azzal a rákosista emigrációval, amelynek ekkorra éppen Gerõ lett a feje. Hegedüs András életét ez a fordulat teszi egyedülállóvá. Elõtte azonban még jelentõs szerepet játszik több fontos eseményben. Tagja volt 1953-ban annak a Moszkvába rendelt pártvezetési delegációnak, amellyel a szovjet vezetés közölte a Rákosi-Nagy Imre váltást. Amikor Moszkva leváltja az egyre egyértelmûbben antisztálinista, a demokratizálás lehetõsége irányába egyre nyitottabbá váló Nagy Imre-kormányt és meghozatja a magyar pártvezetéssel a Nagy Imre "júniusi útját" elítélõ "márciusi határozatot", a "márciusi határozat" vonalának kulcsembere lesz, helyzetét az új vezetésben az mutatja, hogy 1955-ben õ lesz a miniszterelnök. Ebben a minõségben õ írja alá a Varsói Szerzõdés alapító okmányát. A "márciusi határozat" vonala az 1953 elõtti helyzetnek félrestaurációs részleges visszarendezõdése. A "kemény diktatúra" már nem tér vissza. A "márciusi vezetés" tagjai, akik között rangelsõ, elsõsorban a "júniusi vonallal", a Nagy Imre-kormány NEP-politikájával állnak szemben, de nem feltétlenül az 1953 elõtt történtekkel kompromittált "régiekkel" akarják a soron következõ kurzust végrehajtani. A "júniusi vezetés" kihagyta Révait, Farkas megbukott, mivel lecsatlakozott Nagy Imre kormányához. A "márciusi határozat" garnitúrája: Hegedüs András, Ács Lajos, Végh Béla, Hidas István már gondolkodik abban, hogy Rákosit és Gerõt is le lehet hagyni, vagy legalábbis nem az õ kezükbe visszaadni a vezetést. 1956-ban Rákosi bukásakor Gerõ õt tolná maga elé pártfõtitkárnak, de már akkor elég önérzetes ahhoz, hogy a szemében még szinte bálványozott pártvezetõnek se legyen hajlandó mikrofonállványa lenni. Október 23-a délutánján, a szovjet támogatást Gerõ kéri telefonon, de a szovjet kormányhoz intézett hivatalos megkeresés aláírását õ vállalja. Aláírja, antedatálva, amikor már nem õ a miniszterelnök, hogy tehermentesítse az ettõl ódzkodó Nagy Imrét. Nem "nagyimrés" gesztus ez akkor, inkább azt a célt szolgálja, hogy leválassza a pártellenzék vezérét táboráról. 1953 tavaszától 1956 októberéig fontos döntések részese. Nem döntéshozó, de nem is statiszta. Semmi sem múlt teljesen rajta, de mindenért részfelelõsség terheli.

Amikor Nagy Imre '56-os fordulata, a kormánynak a felkelés oldalára való átállása bekövetkezik a Gerõ-vezetés kompromittált tagjaként elhagyja az országot. Moszkvában tagja annak a rákosista váltó garnitúrának, amelyet a szovjet vezetés második vasként a tûzben tart, hogy Kádárt zsarolja, illetve amennyiben Kádár nem vállalná a kollaborációt, akkor velük alakítson kollaborációs kormányt. Ekkor következik be életében a történelmi léptékû fordulat. 1957 elején a rákosista emigráció egyetlen tagjaként szakít ezzel az emigrációs ellenközponttal, amelyre Moszkvának még szüksége van Kádár kézbentartásához, és átáll a Kádár-vezetés oldalára. Ez abban a pillanatban nem volt még több, mint átállni az akkori vesztes táborból a gyõztes táborhoz. Igaz, még így is a kisebbik rosszat választotta. Átállása nem volt diadalmenet. A pacifikálás hónapjaiban a Kádár-vezetés leplezni akarta a Rákosi-rezsimmel való folyamatosságot, a rákosista emigrációból történt átállás nem volt siker számára. Hegedüs András átállása nem is kapott hivatalos publicitást. A Statisztikai Hivatal elnökhelyettese lett, azzal a perspektívával, hogy idõvel a "nagyimrés" hírû gazdasági reformer, Péter György elnök utóda lesz.

Ennek bekövetkezte esetén egy kormányszerv vezetõje lett volna, a legalacsonyabb kormányzati pozícóban ugyan, de visszakerül ama bizonyos nómenklatúrába.

Már ekkor híre járt, hogy azt mondogatja, alelnökként lehetõleg nem ír alá semmit, mert õ már egyszer aláírta a Varsói Szerzõdést, s ezzel neki örökre elege lett az aláírásból. Tréfás formája volt ez az elhatárolódásnak múltjától. Jelezte, hogy szakítása komoly. A tréfálkozás egy fõhatóság helyettes vezetõje részérõl a Varsói Szerzõdés rovására nem volt akkor ártalmatlan. Két emberi vonását megmutatta: a civil kurázsit, ami egyre inkább élete fõ mozgatója lett, és a humort, ami átsegítette a kényes politikai helyzeteken. Az, hogy tréfás-diszkréten jelezte a Kádár-rendszerrel szembeni politikai fenntartását, azt jelentette, hogy kezdettõl kifelé kereste az utat a nómenklatúrából. A szociológiai kutató csoport, majd munkássága eredményeként késõbb intézet vezetése jelentette ezt a kilépést. A rezsim még használni akarta. A nagy kínnal életre engedett marxista szociológia csõszségét azért bízták rá, mert különben nehéz lett volna a nála veszélyesebbnek tartott Szalai Sándort elutasítani. Kádárék törököt fogtak benne. Hamarosan több bajuk lett vele mint kritikus szociológussal, mint bárki mással lett volna. Mint a szociológiai csoport vezetõjét ismertem meg, magam is egy várbeli akadémiai intézet munkatársaként személyesen. A várbeli társintézetek munkatársainak elõadásokat tartott az akkor még létjogosultságáért küzdõ szociológia hivatalos elismertetése érdekében. A személyes hangulatú, oldott elõadás, amelyet hallgattam, nem pártzsargonban elõadott nyögvenyelés volt arról, hogy miért marxista a szociológia, hanem arról szólt, amit mi mind hallani akartunk tõle. Arról, hogy ott Moszkvában 1956 októberében-novemberében miért szakított Gerõékkel. Felelt a feltenni sem mert kérdésre. Bravúrosan összekapcsolta a szociológiával. Elmesélte, hogy õ, aki már egyetemista korában foglalkozott a szociológiával, átállt Moszkvában a szociológiára, mint valamiféle polgári foglalkozásra. Akkor a Szovjetunióban is kezdtek kínlódni valamiféle marxista szociológia-utánzat létrehozásával. Csangli elvtársnõ máig megmaradt emlékezetemben. Róla beszélt, mint a vonalas szovjet szociológia valamiféle komisszárjáról, akinél az jelentette a szociológiát, hogy kérdõívekkel faggatta az élmunkásokat és a sztahanovistákat sikerük titkáról. Hegedüs elmondta, hogy azóta a vonalas süket dumát "csanglizásnak" hívja. A szociológiát népszerûsítõ elõadásban azt fejtette ki, hogy a "Csangli-élmény" riasztotta el véglegesen addigi vonalasságától. Összekacsintás volt ez velünk, akikrõl pontosan tudta, hogy hol állunk politikai tekintetben. Ezek az elõadások már báziskeresés voltak, s ez a bázis már kívül feküdt a kádárizmus bástyáin. Az elõadás megmutatta humorát, és azt, hogy hogyan tudja a humort politikai céljai szolgálatába állítani.

Másik akkori hozzá kapcsolódó emlékem újabb olyan fontos emberi vonását mutatta meg nekem, amely közéleti lényének is része volt. A várbeli akadémiai intézetek munkaerõi egy nagy önkiszolgáló étkezõben ebédeltek. Egyszer a szociológiai csoport asztalához keveredtem. Az igazgató, Hegedüs ott ebédelt fiatal adminisztrátornõkkel és fiatal kutatókkal körülvéve. Kedélyes beszélgetés zajlott ott minden hierarchikus feszültség nélkül. A fiatal kollégák számára életvidám, jópofa munkatárs volt, nem a fejes, aki akkor is "vezetõ", amikor jópofáskodik. Belém döbbent, hogy a többi akadémiai intézet ugyancsak ott ebédelõ intézeti vezetõinek asztaltársasága Hegedüséhez képest XIV. Lajos udvarához hasonlít. Emberközelisége politikai hatásának is fõ ereje volt.

A rákosista bárkát annak süllyedése elõtti pillanatban hagyta el, de a Kádár-rendszerrel annak hatalma tetõpontján fordult szembe. A hatvanas évek közepén. Az ugyanis már a rendszerrel való szembefordulás volt, hogy mint vezetõ marxista szociológus gyilasziádákat írt, ezek a mûvek ma is fontos szempontokat adnak a bürokrácia, mint hatalmi tényezõ értelmezésének kérdéséhez. Propagandistája lett a jugoszláv típusú munkásönigazgatásnak. Amikor felállt a gazdasági mechanizmus bizottság, Hegedüs András vezette a munkásönigazgatás-albizottságot; a munkásönigazgatás beiktatása, kis túlzással talán belecsempészése az egész reformtervbe lényegében az õ mûve volt.

1968 meghozta az alkalmat, hogy átálljon az akkor alakuló értelmiségi ellenzék oldalára. Mint munkahelyi vezetõ alapszerve pártszervezete képviselõjeként levélben tiltakozott a KB-nál a csehszlovákiai intervenció ellen. 1972-ben a "kis filozófus per" õt is kisodorta a hivatalos nyilvánosságból. Ettõl kezdve az alakuló értelmiségi ellenzék sorai közé számította. A hetvenes évek végétõl kialakult demokratikus ellenzéki tevékenységbe bekapcsolódott. Tiltakozó íveket írt alá, könyvvé formálódott életrajzinterjút adott emigrált ellenzéki aktivistának, amellyel a magyar közönség csak a Szabad Európa sorozatként leadott közléseként ismerkedett meg, elõadásokat tartott a Hétfõi Szabad Egyetemen. A közvetlen demokrácia lehetséges útját kereste. A politikai pluralizmus híve lett, de annak klasszikus nyugati változatával, a többpártrendszerrel nem békélt meg. Mi, akkori ellenzékiek vitatkoztunk vele, s közben nagy érdeklõdéssel figyeltük annak a harcostársunknak a tapasztalatait, aki belülrõl ismerte a hatalom üzemszerû mûködését.

Az 1989-90-es rendszerváltáskor meg sem kísérelte, hogy bekapcsolódjék az újjászervezõdött MSZP-munkájába. Sehova nem kapcsolódván kisodródott a rendszerváltás áramából. Semmibõl jött hõsök, akik közelében sem voltak a Kádár-rendszer elleni értelmiségi ellenállásnak, amelynek õ sajátos markáns alakja volt, felfedezték benne bûnbakként a valahai vonalas miniszterelnököt. Ezek az emberek talán tényleg nem tudták, hogy Hegedüs András ki merte nyitni a száját olyan idõben, amikor az új hõsök "jaj de nagyon" tartották még a magukét. Humora, életszeretete és emberközelisége átsegítette az utolsó tíz év mellõzöttségének emberi fájdalmán. Munkás Akadémiája nem illett bele a rendszerváltás politikai stílusába, de példa arra, hogy a demokratikus átalakulásnak sem csak egy stílusa van.

Búcsút veszünk végezetül a közéleti embertõl, aki átugrotta az árnyékát. Elhelyezzük õt lelkünk Pantheonjában, azzal a bizonyossággal, hogy a történelmi emlékezet Pantheonjában is elfoglalja az õt megilletõ helyet.


(Elhangzott 1999. november 12-én a Farkasréti Temetõben.)