Elhunyt Michael Burawoy

Michael Burawoy emlékére

A világ gyászolja Michael Burawoyt, aki idén február 3-án egy cserbenhagyásos gázolás következtében életét vesztette. Szó szerint a világ. Dél-Afrikából, Indiából, Taiwanról azonnal érkeztek megemlékezések. És mi, magyar szociológusok is szerencsésnek érezzük magunkat, hogy személyesen ismerhettük, hogy eszmét cserélhettünk vele és tanulhattunk tőle.

Michael, aki 1947-ben egy oroszországi eredetű zsidó családba született Manchesterben, eleinte matematikusnak tanult Cambridge-ben, de Zambiában, ahol kutatói asszisztensként dolgozott, hirtelen a szociológiai felé fordult. Miután a University of Zambián szociológiából szerzett mesterfokú diplomát, felvételt nyert a University of Chicago szociológia doktori programjába. 1976-ban megvédett doktori értekezése egy chicagói fémipari gyárban végzett etnográfiai kutatáson alapult, és az ebből írt 1979-ben megjelent könyve Manufacturing Consent (A konszenzus kitermelése) azonnali szakmai elismerést hozott, és megnyitotta előtte a legrangosabb amerikai szociológiai tanszéket a Berkeley-n (University of California).

Marxista meggyőződéséből, gondolhatnánk, egyenesen következik az ipari munka iránti érdeklődése, de az ő munkaszociológiai tanulmányai sosem dogmatikus vagy ideológiai indíttatásúak voltak, hanem tüzetes empirikus alulnézeti kutatáson alapultak, melyekben a munkásosztályt belülről, etnográfiai módszerekkel igyekezett megérteni. Csakúgy, mint Gramsci és Althusser, ő is arra próbált választ adni, hogy mi a burzsoázia hegemóniájának gyökere, de számára a válasz nem annyira az ideológiában és kultúrában volt keresendő, mint inkább az ipari termelés mikroszintű hatalmi viszonyaiban. Vajon mennyire különböztek ezek egy állítólagos proletárdiktatúrában? Haraszti Miklós Darabbér című 1980-ban közzétett tanulmánya, mely az 1970-es években végzett etnográfiai kutatásán alapult, arra inspirálta, hogy személyesen győződjön meg róla, valóban olyan despotikusak-e a viszonyok, mint amit Haraszti tapasztalt. A National Science Foundation kutatói ösztöndíjának segítségével a szocialista Magyarországon kezdett terepmunkába. Egy pezsgőgyárban és egy textilipari cégben végzett rövidebb kutatás után 1984-ben a diósgyőri és csepeli kohászati üzemekben dolgozott olvasztárként és fúrógép kezelőként. Etnográfiai befogadásának legfőbb akadálya nem a munkatársai voltak, hanem a kormány és a vállalatvezetés. Még egy olyan viszonylag liberális rendszerben, mint a szocialista Magyarország volt, sem számít kis sikernek, hogy bejutott egy ipari üzembe. Az engedélyek kijárásában döntő szerepet játszott Lukács János, szervezet szociológus, akivel később, 1992-ben közösen írtak könyvet The Radiant Past (A ragyogó múlt) címmel a szocialista és posztszocialista szervezeti átalakulásokról. Magyar munkatársai sokkal melegebben fogadták, mint a chicagóiak: Misinek vagy Jacksonnak becézték (az utóbbi valószínűleg azzal magyarázható, hogy kollégái egyetlen egy híres amerikai Michaelt ismertek, Michael Jacksont). Nemcsak szórakozni és inni invitálták, hanem a munkájában is segítették, ami a chicagói gyárban nem fordulthatott elő. Jó szociológusként, ezt a gyökeresen eltérő fogadtatást a szocialista gyári rezsim sajátosságainak tudta be, mely a tervgazdaság reformjainak köszönhetően jelentős átalakulásokon ment át az 1980-as években.

De Michael nemcsak a kétkezi munkások körében lelt barátokra. Az MTA Szociológiai Intézetének vendégtagjaként (1983–87), Hankiss Elemér, Bruszt László, Makó Csaba, Galasi Péter és Kertesi Gábor is sokat tettek, hogy otthon érezze magát és eligazodjon a késői szocializmus sajátosságain. Szelényi Iván és Manchin Róbert is ösztönözték és értékes gyakorlati támogatást nyújtottak.

A magyar pártállam összeomlása azonban nem vetett véget Michael szocializmusbeli ipari munkások iránti érdeklődésének, és hamarosan az akkor még szocialista Oroszország felé fordult, ahol kollégái együttműködésével egy bútorgyárban folytatta munkaszociológiai kutatásait. Bár nemsokára a Szovjetunió is megszűnt, Michael folyatta az ottani helyzet tanulmányozását, melyet ő nem annyira a kapitalizmusba való átmenetként értelmezett, ahogy az az 1990-es évek elején volt szokásos, hanem inkább a tervgazdaság belső robbanásának (implosion), melynek eredményeként az ipari munkások fizetéseik elmaradása és elbocsátásuk miatt arra kényszerültek, hogy vidéken mezőgazdasági termelésből tartsák fenn magukat.

A 90-es évek végére, amikor is állítólag a történelem véget ért és a neoliberalizmus és a rugalmas felhalmozás győzedelmeskedett, Michael diákjai egyre hasonlóbb történetekkel tértek vissza terepmunkáikról, melyek mind a globalizáció látszólag mindent eltipró erejéről tanúskodtak. Mint mindig, Michael most is arra ösztökélt minket, tanítványait, hogy alulnézetből közelítsük meg ezeket a folyamatokat. Azonban úgy értékelte, hogy korábbi módszertani újítása, a kibővített esettanulmány (extended case method), melynek eredeti változatával, a Manchesteri Iskolával, még Zambiában tanító dél-afrikai professzorai ismertették meg, és amit tanítványaival az Ethnography Unbound című1991-ben kiadott könyvben fejlesztett tovább, már nem felelt meg ennek a feladatnak. Így 1998-ban egy új együttműködésbe kezdett tanítványaival, melynek célja az volt, hogy kidolgozza az elméleti és módszertani alapjait egy olyan etnográfiának, mely alkalmas volt a globalizációs folyamatok alulnézeti megértésére. Életem legnagyobb megtiszteltetése, hogy engem is bevett ebbe a szellemi műhelybe. Munkánk eredménye a 2000-ben megjelent Global Ethnography című könyv volt, mely, nem elhanyagolható módon, két magyar vonatkozású fejezetet is tartalmazott: Lynne Haney-ét, amely a nőket és családokat védő szociálpolitikai reformokról szólt, és az enyémet, ami a garéi tervezett veszélyes hulladékégető körüli konfliktust elemezte. Ebben a kis szellemi közösségben nyerte el Michael harmadik magyar becenevét, a Bélát, mert fáradhatatlan, de szigorú pedagógiája többünket a példátlanul sikeres, de megterhelő módszerei miatt ellentmondásos romániai magyar gimnasztikaedzőre, Károlyi Bélára emlékeztetett. Az igaz, hogy Michael briliáns mester volt, aki tudta, hogyan ösztökéljen minket arra, hogy folytassuk a munkánkat, de az is része az igazságnak, hogy ezt mindig nyitott hozzáállással és melegszívű humorral tette.

A 2000-es években Michael elmélyítette együttműködését tengerentúli kollégákkal - közülük sokan a globális dél országaiból származtak -, melynek keretében közösen szerkesztette a háromkötetes globális etnográfiákat tömörítő 2010-es kiadványt (Facing an Unequal World: Challenges for a Global Sociology). Ezzel is arra hívta fel a szociológusokat, hogy legyenek kevésbé provenciálisak, és ne mindig az észak-amerikai és globális északi társadalomtudományt helyezzék központba. Erre irányultak a Nemzetközi Szociológiai Társaságot felpezsdítő törekvései is, melynek 2010 és 2014 között elnöke volt. Addigra már többet tett, mint bármelyik más USA-beli szociológus annak érdekében, hogy az elméletileg alapos kvalitatív módszertanú kutatás visszanyerje legitimitását és presztízsét, és az Amerikai Szociológiai Társaság elnökeként (2002–2005) befolyását arra használta, hogy a diszciplínát egy sokkal kritikaibb irányba terelje. Ennek egyik része a közszociológia alapjainak kidolgozása volt (Public Sociology, 2021). Az ez alatt a fogalom alatt megjelent publikációk célja az, hogy elismertesse és legitimálja azt a fajta szociológiai kutatást, amely bár elméletileg és módszertanilag alapos, elsősorban a nyilvánosságot szolgálja és a civil társadalomnak tartozik felelősséggel. De az ezen túlmutató attitűdöt, amely az Észak-Amerikán kívüli tudósok munkáját komolyan veszi, azokat nyomtatásban idézi, és velük együttműködik, nos, ezt gyakorlatban kellett megvalósítani, ahogy ezt Michael példaértékűen tette. Michael ezen túl kiállt konkrét politikai ügyekben is, például, amikor tiltakozott az orosz szociológus Kagarlitsky bebörtönzése ellen, amikor elfogadtatta az Amerikai Szociológiai Társaság nyilatkozatát, ami elítélte az USA iraki agresszióját, és az elmúlt hónapokban, amikor több írásában és beszédében elítélte Izrael háborúját Gázában. Ahogy halála nyomán mi, régi tanítványai együtt emlékezünk meg Michael-ről, most konstatáljuk - és mekkora örömmel -, hogy öröksége tovább él azokban a tudós-aktivista közösségekben, amelyek ő hozott létre és táplált öt évtizeden keresztül.

Az elmúlt egy-két évben, Michael látszólag végtelen energiáját abba fektette, hogy szociológiailag megragadja az egyetem elkorporatizálódását és az oktatás új munkaviszonyait. Tanítványaival közösen írt cikkeinek gyűjteménye 2024-ben jelent meg a Work and Occupations folyóirat különszámában (ez a Nemzetközi Szociológiai Társaság kiadványa), melyben az új akadémiai rezsimet kitermelő-kizsigerelő egyetemként (extractive university) írja le. Michael természetesen mindig is támogatta a tanári asszisztensek munkajogi ás szakszervezeti tevékenységét. Minden sztrájk alkalmával csatlakozott a diákokhoz, és velük együtt kántált és vitte a transzparenseket, sőt a sztrájkőrség soraiban tartotta meg óráit. Emlékszem, amikor az egyik megbeszélésünket a kampusz bejáratánál tartottuk a Telegraph út sarkán, és addig is amíg valamelyik disszertáció fejezetemről kérdezett, végig egy feliratot hordozva menetelt, míg én próbáltam vele lépést tartani.

Michael intellektusa magasan kiemelkedik a 20. és 21. századi szociológiában. Számára a kutatás a társadalmi változás eszköze, és a tudásalkotás célja a köz, nem pedig az elnyomó rendszerek szolgálata, legyenek azok akár az oktatás és kutatás intézményei is. Ugyanakkor, sosem áldozta fel a tudományos alaposságot az ideológia oltárán, ahogy sosem áldozta fel személyes kapcsolatait sem a karrierje oltárán. Egy szellemi óriástól, egy meg nem alkuvó mestertől, egy nagylelkű és befogadó embertől kell most elbúcsúznunk.

Misi, Jackson, Béla, köszönjük.

Gille Zsuzsa

University of Illinois at Champaign-Urbana